A fejezet czíméről mindenki kitalálja, hogy egy nagy alkotmányos
hadjáratot fogunk végig nézni.
Bakonyberek megyében a fehér toll és vörös toll pártja készül.
Ne fuss el tőle kedves olvasó! Egy csepp politika sem lesz benne. Tudom,
hogy megelégletted, s nem szaporítom szenvedéseidet még szépirodalmi
uton is. Nem politikai pártok harczoltak itten. Nincs szó a kor nagy
eszméiről, vallásszabadságról, népfelszabadításról, közteherviselésről s
azoknak tolmácsairól; itt csak a következő nagy világeseményen fordul
meg a jövendő sorsa: miszerint, hogy a három év előtti tisztujításon a
vörös tollas párt csak oly feltétel alatt egyezett bele Herendy Gábor
I-ső alispánná választatásába, hogy ha az ugyanakkor II-ik alispánná
megválasztott Darkaváry Lőrincz a jövő választáskor I-ső alispánná
emeltetik; Herendy Gábor helyet ád, s maga elmegy septemvirnek, ha
viszik. Most azonban jön a három év vége, Herendy Gábor se nem megy, se
nem vitetik septemvirnek; hanem meg akar maradni I-ső alispánnak, a mi a
II-dik alispánra nézve oly óriási sérelem, hogy ha ez nem elég ok
Bakonyberek vármegye fenekestől felfordítására, akkor minden eddigi
európai háborút alaptalannak nevezhetünk.
A vörös toll jelöltje, trónkövetelője és hadvezére e szerint Darkaváry
Lőrincz maga.
Ez is szép sport.
Legelső feladata a hadjáratnak a hadsereg cadre-einek összeállítása.
A Darkaváron tartott előértekezletben a vörös toll pártja elkészíti az
új tisztviselői kar lajstromát; mely azon esetben, ha a vörös toll győz,
a mostaninak helyébe fog lépni. Az alispántól elkezdve, le az utolsó
esküdtig, mindenki kilöketik, a ki nem a vörös tollhoz tartozik. Régi
érdem, szorgalom, gyakorlottság, tudomány nem véd meg senkit. Van fiatal
erő elég s aztán «a kinek az Isten hivatalt ád, észt is ád hozzá».
Kivételt képeznek az öregek közül csak azok, kik föltétlenül
csatlakoznak a vörös tollas párthoz.
Mikor aztán az új tisztviselői kar meg van állapítva, következik a párt
diadalra jutására szükséges költségvetés. Az érdeklettek közt egy
aláirási ív kering. Minden résztvevő aláirja egy évi leendő fizetését.
Együtt szép összeg az. Az oroszlánrész mégis a fővezéré marad. Ő az
összes költségek felének viselésére ajánlkozik; ezért a jelenlevők
részéről egy lelkesült éljent kap, melyhez a tisztelt olvasó legyen
szives még egy «éljent» hozzá adni, mert bizonyos lehet felőle, hogy a
másik felét is Darkaváry úr fogja megfizetni. Az előleges értekezlet
végződik egy nagyszerű lakomán, melynek végeztével a nemes szövetség
tagjai azzal a szóval válnak el egymástól, hogy «most azután
dolgozzunk!»
És kezdődik a dolgozás.
Legelőször is a hivatalában senki sem dolgozik semmit. Minden ember megy
faluzni, kapaczitálni, s dolgozza a közvéleményt.
A darkavári kastélyban e naptól fogva egyik szekér a másikat éri s annak
az utazója mind nagyban dolgozik.
Jön a ferdenyakú jószágigazgató, kinek a nyakát tán a folytonos
hizelkedéstől felejtette úgy az Isten, s jelenti egész alázatossággal,
hogy a parancsolat, melyet a földesúr méltóztatott a tiszttartókhoz,
kalmárokhoz, ispánokhoz menesztetni, hivatalból rögtön elbocsáttatás
fenyegetése mellett, nagy akadályra talál azon körülményben, hogy az
uradalmi tisztek épen most vannak azzal a kényes hivatással elfoglalva,
hogy a feles földek termékét a nemes szavazó uraktól beszedjék. Ez nagy
veszekedéssel jár, ilyenkor nem lehet korteskedni.
– No hát hagyják abba a felezést. Ne osztozzanak most az ispánok
kukoriczán, ne üldözzék az erdőmesterek az erdőpusztítókat, a vadászok a
vadorzókat, hanem fogjanak szavazatot. Igérjenek ingyen fát a nemes
uraknak az erdőről, kenderföldet a feleségeiknek, feles kukoriczaföldet;
a bordézsmálást csinján hajtsák végre: inkább a magukéból adjanak.
Ilyen utasítás mellett aztán lehet győzni a tisztujításon; de a
tiszttartóknak s végül a jószágigazgatónak lehetetlen világos számadást
előterjeszteni az idén, a min azok nagyon szomorkodni fognak.
Azután jön az uradalmi fiskális. Sebes beszédű, sebes járású, sebes
mozgású kis sajtkukacz ember. Úgy beszél az alispánnal, mintha ő volna
annak az ura, csak úgy parancsolgat neki. Ezt a pert meg kell szüntetni,
mert alperes nagy befolyással bir Tyukmándon, a honnan harmincz szavazat
kerül ki. A birkócziaknak a tagosításnál át kell engedni minden erdőt, a
hogy kivánják, mert különben negyven szavazat bánja. Valami húsz hires
verekedő falusi legénynek bűnvádi pert kell akasztani a nyakába rég
feledésbe ment kocsmai kihágás miatt, (fehér tollasok) hadd üljenek benn
a tisztujítás napja után egy napig. Ezek ellen tanukat kell esketni.
Némely tanunak az emlékezetét is fel kell frissíteni. Az mind nem megy
pénzontás nélkül.
Megérkezik a saruházi plébános is. A teremtő a gömbölyüség
architecturáját alkalmazta rajta. Egyszerre két széken ül, mert egyen
nem fér el; mégis olyan gyors, oly fürge; eleven mozdulatai kisérik
eleven mondatait. Hatalmas szónok a kathedrában, tudja a népet
fanatizálni s ennélfogva nagy segítség.
Igen jó tervei vannak főtisztelendő úrnak, a mik a győzelmet elősegítik.
Az ellenfél protestans; ezt a körülményt fell kell használni. Szükéges,
hogy Darkaváry úr mellett a nép fanatizálva legyen; annálfogva nagyon jó
lesz, ha Darkaváry úr «demonstrál». A megye minden helyiségében illendő
lesz a plébános uraknak új misemondó ruhákat küldeni, a nagyobb
községeknek új harangokat, vagy áldozó kelyheket, a miről a hivek
láthassák, hogy jelöltjük a hit igaz bajnoka. Sőt, hogy teljes sikere
legyen a működésnek, szükséges lesz a darkavári uradalomnak a
püspökséggel folytatott repositionalis processusát amicaliter
complanálni, hogy az engedékenységért viszontszivességül a püspök
pásztori körlevelet bocsásson a diœcesis plébánosaihoz, a veres toll
győzelmére erélyesen közreműködés parancsával.
Minden áron!
A per megszüntetése ugyan nagy érvágás az uradalomnak, a fiskális
protestál is ellene; de hát Ecclesia præcedit, már benne van az ember a
hadkészületben, tovább kell menni. Csatlakozik a táborkarhoz Tóbi, az
uradalom összes kocsmáinak bérlője; ő lesz a tábor élelmezési biztosa.
Olyan csodatevő, a kinek a kezében egy darab krétából kettő, egy pint
borból két pint bor válik. Megalkusznak vele látatlanban, egy nem
sejtett számú vendégsereg nem tudni hányszor megjelenése alkalmával
tetszés szerint kiszolgáltatandó bor, pecsenye meghatározhatatlan
mennyisége iránt, beleszámítva az összetörendő palaczkok, tányérok
mennyiségét.
Azután jőnek a körutat végzett alsóbb hivatalnok-jelöltek, szolgabiró,
esküdt, fiskális.
Végre megérkezik a főember, nemes Harcsás uram, a kortesvezérek
leghirhedettebbje. Haja boglyas, képe veres, orra félre van ütve valami
nemesi előjog melletti küzdelem emlékeül, bajusza kacskaringósra
kisodorva, mint egy óriási dugóhuzó, a szájába kurtaszárú pipa, melyet
soha a fogak közül ki nem ereszt, a míg a szobába nem lép. Az
előcsarnokban kiveri a bagót a pipájából a tenyerébe s megkinálja vele
az ott ácsorgó czigány primást: (ez is dolgozik) «kell-e bagó, Csicsa?»
Annak meg hogy ne kellene? «No ne busulj, a míg engem látsz!» Azzal
benyit az úri társaság közé.
Nagy diadallal fogadják.
«Tessék helyet foglalni, Harcsás uram; mi tetszik, thea, vagy
csokoládé?» «Majd csak a papramorgónál maradok.»
Darkaváry ur maga tölti meg neki a poharát s koczint vele egymás
egészségére. Azután szivarral kinálja, az nem kell neki, marad a
pipánál, hoznak neki debrőit; a reménybeli szolgabiró maga tartja oda a
fidibust, mig Harcsás uram lelket szív a szortyogó pipába.
Akkor aztán ő is leereszkedik egy karszékbe, s rákezdi pálinkarekedt
hangon, hogy «minden jól van már?»
S akkor aztán addig fujja részletes előterjesztéseit, míg kisül, hogy
«semmi sincs jól».
Ez a sok kaputos úr mind nem ért a «dologhoz». Még elrontják a dolgot, a
hova mennek.
Spongyia Marczi… (hohó! Elébb el kel mondanunk, hogy a vén kortest azon
a néven, melyet részben apáitól örökölt, részben a szent keresztség
utján kapott, ugyan senki sem ismerte, hanem háta mögött mindenki
Spongyia Marczinak nevezte; levén az a viszony közötte és a bor között,
a mi a szivacs és a víz között szokott lenni) tehát Spongyia Marczi azon
kezdte előadását, hogy a szolgálatkész pipagyujtó fiatal aspiranst
ököllel oldalba apostrofálta s rajta kezdé a leczkét.
– Ihol van ni mingyárt ez az ifju úr! Azt gondolja, hogy úgy kell a
nemes uraknak beszélni, a hogy az ujságba irnak. Még meg is dicséri az
ellenfélt s azt beszéli, hogy mi csak princzipiumokért küzdünk. Bezzeg
sajt! Majd kimaradnánk igy a hóból szépen! A ki ujságba akar irni, irja
meg, hogy milyen derék úr a mi jelöltünk, mondja el, hogy győzedelmünk
bizonyos; de a piaczon ne declamáljon. Ha az ember háboruba készül,
legelőször is el kell venni az ellenségnek a kedvét. Erről már én
gondoskodtam. A mult éjjel Herendynek az első viczispánnak a gyümölcsös
kertjében mind az ezerkétszáz fiatal gyümölcsfáját tőbül kifürészelték.
– De hisz ez vandalismus; jegyzé meg rá az ifju neophita.
– Hát micsoda? Tanulja meg, hogy kivel van dolga! De még majd a «vörös
kakas» is következik. Hát mikor Komárom vármegyében azt tettük, hogy
összekerestünk négy szopornyikás lovat, azt összefogtuk; egy úri
barátunk behajtatott vele a tarka tollas párt alispánjának udvarába s
oda szállt éjszakára. Annak drága szép angol paripái voltak. Reggelre
mind megkapta a lóbetegséget s harmadnapra mind agyonlőhették. Ez volt
csak a helyes tréfa!
A reménybeli szolgabiró csak a fejét rázta hozzá.
A többiek hallgatták Spongyia Marczi tanácsát, mint az oraculumot.
– Nincs különben, szólt az, égni nem akaró dohányát kis ujjával
megtömögetve; első dolog az ellenség meggyöngítése. A mely faluból sok
szavazat vár reá, abban czédulkákat kell elhányatni, azzal a
fenyegetéssel, hogy a tisztujítás napján gyujtogatás lesz; nem árt
egy-egy górét fel is pörkölni, akkor aztán az egész nemes atyafiság
otthon marad féltében. A gyávaháziak békeszerető emberek; azokat meg
lehet rémíteni azzal, hogy verekedés lesz, s mind otthon marad a
felesége mellett; elő kell venni a nemesek lajstromát s a «dubitatus
nemeseket» az ellenpártból ki kell jelölni, a kik szavazatuktól
elüttessenek. Végre el kell hiresztelni, hogy ha a fehér toll győz,
minden nemes kétszer annyi adót fog fizetni, mint a paraszt. Ezt
megértik. Azután következik a saját magunk megerősítése. Itt a legelső
feladat pedig a nagylapáti nemességet megnyerni. A kinél azok állnak,
azé a diadal. Azokkal senki sem mer kikötni, ha az élete kedves. Azoké a
legelső hely. Kivált ha a főverekedő, a Rácz Miska kibocsáttatnék a
vármegye tömlöczéből.
– Tehát meg kell nyerni őket! Ez volt az általános vélemény.
– Csakhogy nagyon rátartó ficzkók; szűré a szót a foga közül a vén
kortes. Százhuszan vannak egy tömegben s egyik sem jön az egész csapat
nélkül; s fejenként tíz forintot kérnek.
– Megadatik! volt rá a válasz.
(– Nem kapnak azok abból többet ötnél! gondolá magában Spongyia Marczi:
ő levén a közbenjáró.)
– Aztán egy kis pauschale a vezér uraknak; mert a Krisztus koporsóját
sem őrizték ingyen. Mindig velük kell lenni az embernek a kocsmában, hol
az ember egészen föláldozza magát.
Az áldozat méltányoltatik.
– Nagyobb diadal okáért össze kell szedni a szomszéd vármegyékben lakó
nemességet, a kiknek valami jussa van Bakonyberek vármegyében, s a
tisztujításra Tiszán-Dunán keresztül ide fuvaroztatni őket a szavazásra.
Erre a gondolatra a fehér tollasok nem jönnek. Nincs is pénzük hozzá. A
koldusoknak!
Ez is igen életrevaló ajánlat.
– És a mi a legszükségesebb: minden faluban ki kell tüzetni a zászlót
érdemes jelöltünk nevével. Ez is kerül némi költségbe itt amott, nem a
zászló, hanem a kitüzés. Az olyan községekben, a hol az ellenfél
uralkodik, egy-egy rongyos tetejű ház gazdáját meg kell biztatni, hogy
új födelet kap a háza, ha megengedi valamelyik mohos lyukba kitüzetni a
mi zászlónkat, s bevert ablakának és fejének az árát aranynyal térítjük
meg.
A zászlók luxusa el nem maradhat. Lesz háromszáz lobogó. Tán a waterlooi
ütközetben sem volt több.
Végül jön a java.
– Aztán itt van az, a mi legtöbbet ér, szólt félszemével hunyorítva a
kortes s előhuz bekecszsebéből egy zsiros, szurtos papirost. – Ez a
nóta!
Miféle nóta?
Egy gúnydal, egy pasquill, egy ocsmány versemény az ellenpárt minden
személyiségére; különösen az első alispánra Herendyre, melyben az
gyalázatosan kigunyoltatik; elmondják róla, hogy ifju korában
iskolamester volt, (nagy bűn ez!) a felesége sem kiméltetik, az egy vén
banya, kit a férje csak pénzeért vett el; a kisasszonyuk is belekerül,
az kendőzi az arczát fehérre, s minden vőlegénye által cserben hagyatik.
És így tovább ebben a genreban.
– De már ez nem járja! kiált fel méltatlankodva a fiatal
szolgabiró-jelölt. Abba már nem egyezem soha, hogy egymás becsületében
gázoljunk s még az ártatlan nőket is sértegessük.
– Már ezen pedig a pap sem segít, szól nevetve Spongyia Marczi, mert ez
már nótára is van téve s minden faluban énekelik a hiveink, s ez a nóta
többet ér száz szónoklatnál, mert a ki meghallja, hogy az ellenjelölt
iskolamester volt, elpudeálja magát s visszakullog.
– De már ilyen áron nem akarok tisztviselő lenni, dörmög a fiatal ember,
s alig várja, hogy a kalapjához juthasson és elosonhasson a társaságból.
A többiek pedig örülnek rajta, hogy elment. Bolond ember: Tarna Eleknek
hivják. Nem ide való! Spongyia Marczi, álljon fel az asztalra, s előbb
szavalja el, azután pedig dalolja el élő szóval azt a remek pasquillt,
mely olyan szépen oda talál mindenkinek, a hol legjobban viszket.
Azzal elhatároztatik, hogy ez a vers kinyomattassék, még pedig
Lipcsében, minthogy idehaza a censura bizonyosan meg nem engedné. (De
biz a sajtószabadság sem engedné meg.)
Még ezután következik Spongyia Marczi javaslatára a nagy feladat: a
községek sorba látogatása az alispánjelölt részéről. Darkaváry úr népies
victoriadolmányt s pitykés lábravalót ölt magára, kanászkalapot tesz
föl, s úgy járja végig a falvakat, sorba látogatja az előkelő nemesek
házait, megölelgeti a feleségeiket, ölébe veszi porontyaikat, sorba
poharaz a házi gazdákkal, neveiken szólitja őket, te-tu pajtás lesz
velük; órát, bicsakot, kulacsot ajándékoz emlékül; elmegy a templomukba,
letérdel az oltár előtt, kezet csókol a papnak; tánczol a csárdában a
kortes-kolompos leányával, egyik falutól a másikig muzsikáltatja magát,
banderiumokkal vágtat végig a vármegyén, s diadalkapukat csináltat
magának, mozsarakkal ágyúztat, s sorra csókolja a fehérbe öltözött
üdvözlő szüzeket; tart szabadságtól szikrázó rebellis szónoklatokat, s
mikor agyonfáradtan hazaér a nagy körútból kastélyába, leül levelet irni
a főispánnak, melyben biztosítja ő excellentiáját, hogy ha őt most
győzelemre fogja segíteni az által, hogy első helyen candidálja, s a
voksolást délutánig elhuzza, akkor ő az egész vármegyéjét áttereli a
conservativ pártra; fentartva magának azt a szerencsét, hogy tiszteletét
tehesse a főispán úri házánál. És a főispánnak hat eladó leánya van; és
Darkaváry nőtlen férfi és jó partie, az ellenfele pedig vén, feleséges
ember.
És ennyi lárma, veszedelem, pusztítás, veszekedés, pazarlás, háboruság
azért, hogy valaki másod-alispánból első alispánná legyen!
Az egyiknek fizetése ezer forint, a másiké nyolczszáz: rangjuk pedig
teljesen egyenlő.
A mozgalom pedig nőttön növekedik. Férfi, asszony, gyermek részt vesz
benne. Utczán, uton nem jár senki valamiféle toll nélkül a kalapján: a
rokonszenvező falvakban «éljent» kiabálnak a szekér után, melynek
kocsisa az ő jelöltjük tollát viseli; de megdobálják ám a másik faluban,
a hol az ellenkező párt tollasai laknak. A darkavári pártbizottság
ülései permanensek: egyik kortesvezér a másiknak adja a kilincset. Mind
jó hireket hoz; s mind pénzt visz el. Az ellenfél pártfőnökeit
megvesztegetni: ez a főfeladat. Nehánynál sikerül az áttérítés, más
semlegességet igér. Itt amott egy pár bevert fej is tanuskodik az
alkotmányos joggyakorlat iránti érdekeltségről. Az is rendén van.
Kicsinyekben szokja meg az ember a közjóért vérét ontani. S hogy a
buzgalom nem szoritkozik az alsóbb nemességre, arról tanuskodnak az ezen
időközben végbement párbajok, megindított becsületsértési perek,
felbomlott eljegyzések, jó barátok, atyafiak, szerető párok között. De
még a bécsi katonai főparancsnokságnak is meg kell érezni a mozgalmat s
tiz mértföldnyi messzeségből egy kompánia cserepárt rendelni le a megye
székhelyére, Bakonyváraljára, a hol soha sem feküdt még katona: – ha
csak hideglelésben nem.
S mind ezt azért, hogy Darkaváry Lőrincz úr másod-alispánból
első-alispánná legyen.
A választás előtti nap a kortesvezérek legkeserübb napja. Minden faluból
összedobolni a veres toll párthiveit. A templom előtt megáldja az útnak
induló sereget a pap, a kocsma előtt pedig megáldják ők a papot. A
kortesvezérek lóháton nyargalnak körül s a két hetes kiabálástól egészen
hangtalanná rekedve, nógatják indulásra a hiveket: a ki magától nem tud
felkapaszkodni, azt felteszik a szekérre barátságosan, s aztán elől a
lovas banderium, utána egy szekér a czigány-bandával, mely a zötyögős
úton végig huzza a tisztujítási nótát, azután egy szekér egy nagy
hordóval; azután egy másik, melynek még az oldalain is ülnek; középett a
zászlótartó a nagy lobogóval, melyen arany himzéssel olvasható: «Éljen
Darkaváry Lőrincz I-ső alispán!» Mindannyi a mi nótánkat énekli:
«Nem kell nekünk az iskolamester!
Tanultunk már a-b-abot egyszer».
A hosszú szekérsorok mind Darkaváron jönnek össze: onnan lesz estére egy
tömegben a bevonulás Bakonyváraljára; csak egy csapat, a nagylapáti, jön
a tulsó oldalról: de a mely bizonyos, mert fejenként tíz forintot
kapnak, ötöt előre, a másik ötöt, ha leszavaztak. (Ezt a másik ötöt
ugyan soha sem kapják meg Spongyia Marczitól.)
A darkavári megállapodás egy ünnepélyes ténynyel van összekötve: a
toll-osztással.
Ez igen nevezetes cselekmény.
Az ellenpártot a veres toll azzal csufolja, hogy csak komisz fehér
tollat tudnak feldugni, a hogy a ludból kihúzták; míg amazok viszont azt
felelik, hogy bizony azzal a kis berzsenynyel sem igen erőtette meg
magát senki, a mitől a ludtoll veres lett. Két találkozó ellenkortes
között ez az első hadi jelszó: «Hogy a ludtollad, bátya?» – «Kell
krajczár berzsenyre, öcsém?»
Most tehát Darkaváry úr hozatott egyenesen Bécsből a legelső
virágárustól tisztujítási tollakat, egyenként a veres toll, zöld
rózsalevelek és aranyozott bimbók közé foglalva s a toll szárnyaira
arany betükkel nyomtatva a név és a jelszó.
Ez aztán megteszi! Az ilyen tollra aztán büszke lehet a ki viselheti.
S még a toll hagyján! De a ki azt feltüzögeti a nemes szavazók
süvegeire: «ő nagysága».
«Ő nagysága» szép, fiatal huszonkét éves hölgy, igazi magyar jellegű,
hamvas, piros arcz, ragyogó nagy fekete szemekkel: élveteg, duzzadó
ajkakkal, termete sugár, ideges, délczeg, fejtartása kevély, előkelő;
öltözete tulságosan pompás, kezein finom jaquemar keztyük, a miket
nagyon szükséges az elsőrendű nemes urak előtt le nem vetni; mert
egyedül a kezek azok, a mik még mindig elárulnák, hogy valaha értettek a
tehénfejéshez.
De csitt! Ne beszéljünk erről.
«Ő nagysága» maga a veranda alatt állva, saját kezeivel tüzdeli fel a
díszes tollakat az egyenként szine elé járuló harczosok kalapjai mellé.
S van ott nagy változatossága a fövegeknek: kalapok, miknek öblös
karimájában pipa és zacskó szokott nyugalomra téve lenni; turi süvegek,
a miken mind az befelé és lefelé áll, a mit a kalapos uj korában kifelé
és felfelé formált; báránybőr kucsmák, teleragadva bogáncscsal;
gombaalakú hat fontos fövegek, a miket a golyóbis sem jár: mindezeket
sorban kell kezébe venni ő nagyságának, hogy a dísztollat valahova
odaerősíthesse melléjük. Akad olyan mokány gyerek is, a ki nem akar
előtte süvegelni s csak úgy bozontos fejével együtt tolja oda a kalapját
ő nagysága elé; ő nagysága aztán tréfás haraggal bizony lekapja azt a
fejéről, tévedésből egy csomó hajat is hozzá markolva. Mellette áll
Darkaváry úr maga s míg ő nagysága a feltollazott részéről egy-egy
kézcsókot kap, Darkaváry úr ugyanannyi «éljent».
Hanem ugyanez a mulatság, ezer kétszázszor ismételve, mégis csak
unalmassá válik.
Ő nagysága nagyon fintorgatja már az arczát, pedig még csak a közepe
felé járnak s valami idegen nyelven, a mit a kortesek nem értenek,
észrevételeket ejteget el Darkaváry úrhoz, mikre az szinte idegen
nyelven csillapító hangon felel.
Veszi észre e fintorgatást Spongyia Marczi s hogy jó kedvre hangolja ő
nagyságát, ő maga furakodik a tömegen keresztül eléje. Kucsmáján, melyet
nyalkán, a félszemére lenyomva visel, meglátszik, hogy azt egy párszor a
sárban meghengergették, hogy több izben szénás szekeren háltak benne,
hogy egy fokossal lyukat ütöttek rajta s azonkívül valaki tréfából
tűzkővel belecsiholt, s a legutóbbi napokban faggyugyertyához
gyertyatartónak használták, miután elég sokáig szolgált borivó edény
gyanánt. A kortes bizalmas vigyorgással lép ő nagysága elé, a makrapipa
akkor is a szájában, a mi nem akadályozza őt abban, hogy concentrált
fokhagyma- és pálinka-aromával ne jelentse jó messziről, hogy «ő» jön.
«Züzann!»
Darkaváry az úrhölgy nevét azon a gyöngéd kérlelő hangon ejté ki,
melyből egy művelt lelkű feleség mindent megért. Hogy most a férj
kedveért tettetni kell, elfojtani unalmat, boszuságot és mutatni jó
kedvet, nyájas arczot.
Susanne e helyett azt tette, hogy pitytyedt ajkkal egész hallhatólag azt
dörmögé sebes mozdulattal kapva a tollas dobozba:
– Ejh, hát már soha se lesz ennek a sok tollnak vége?
Spongyia Marczi megorrolta azt a szót, s kucsmáját még jobban fejébe
nyomva, azt találá mondani ő nagyságának:
– Hehe! Zsuzsi hugom. Ugye könnyebb munka volt tollat fosztani, mikor az
Itzig zsidónál szolgáltál?
Más hölgy, a kinek jaquemar keztyű van a kezén, az ilyen szóra rögtön
elájult volna; de Susanne nem volt ilyen hölgy, hanem olyan hölgy, a ki
ezért a szóért a jaquemar keztyüs kezével olyan pofont teremtett a vén
kortes képes felére, a mitől annak a szájából az örök pipa nekirepül a
kőoszlopnak s megszünik örök pipa lenni, a kucsmája pedig beleesik a
doboz tollba; választhat belőle maga tetszése szerint.
Nemes ember, ha hölgyén ilyen szégyent ejt valaki, saját úri házánál, ha
mindjárt sógora, vagy komája is az a valaki, nem gondolkozik sokat,
hanem kap egy botot s kiveri a megbántót a házából.
… Darkaváry Lőrincz ur azonban nem azt tette, hanem utána szaladt a
kastély belső szobáiba menekülő hölgynek.
Susanne gyermekei szobájába menekült.
Volt két szép fia; az egyik négy éves, a másik kettő. Gyönyörű
gyermekek, olyanok mint Rubens pirospofájú angyalkái.
A hölgy odaveté magát a gyermekek elé s azokat szenvedélyesen kebléhez
ölelve, hangosan zokogott.
– Megőrültél? förmedt reá az «úr». Minden «munkánkat» elrontod egy
pillanat alatt. Hogy tudsz felindulni egy ember szaván, a ki már két hét
óta részeg!
– Igen! ötven esztendő óta; vágott vissza zokogva a hölgy.
– Annál inkább. Jőjj vissza mindjárt.
– Én? Nem! soha! Inkább a nyakamba kötöm ezt a két porontyot s a tóba
ugrom velük.
– Térj eszedre! Heveskedésedet jóvá kell tenned. Koczkáztatnád vele
pártunk győzedelmét, a megye jövendőjét, az én sorsomat.
– Mit bánom én a pártot, a vármegyét és magát! Én megyek a tóba.
– De ugy-e, mama, engem nem kötsz a nyakadba, csak a kis Difit? szólt
közbe a nagyobbik kis úrfi, kinek e tragikus intermezzo alatt nagy
gondja volt a Difi kuglofjából a mazsolaszőllős részt saját zsebébe
dugni.
E naiv észrevétel a heves zokogásból egyszerre nevetésre készté a
felindult hölgyet. Odaölelte magához a kis kérdezőt s összecsókolá annak
kezecskéit, a szájába vette minden piczi ujját s zokogva, nevetve
biztosítá:
– Nem téged! nem! A kis Difit sem. Ti drágaságaim!
És aztán összevissza csókolta őket; míg egyszer a legnagyobb csókolódás
közül hirtelen felugrott térdéről s azt mondá Darkaváry úrnak:
– Jól van, visszamegyek! De csak azon feltétel alatt, ha az a vén
madár-ijesztő ünnepélyesen bocsánatot kér tőlem. Mondja meg neki. A
nélkül elém ne jőjjön senki, mert kikaparom a szemét!
Darkaváry úr vállat vont s kiment.
Odakinn ez alatt a plébános, a jószágigazgató, a fiskális, meg az egész
előkelőség viszont Harcsás uramat igyekezett megkérlelni. Az pedig dühös
volt: «engem pofon ütni! ezt a nemesi pofát, a mit soha senki meg nem
ütött!» (Pedig dehogy nem ütötték meg; nincs az az ütőeszköz, a mivel
meg ne agyalták volna: egyszer épen sarkantyuval kalapálták össze.)
Ez meg azt kivánta, hogy az asszony kérjen tőle bocsánatot.
«Még a pipám is eltörte!»
Ez egy jó eszmét adott. Darkaváry úr kikereste pipaállványáról a
legbecsesebb ezüst kupakos tajtékpipáját; arra azután rávehető volt az
úrhölgy, hogy azt a pipát kárpótlásul átadja a vén kortesnek, ez meg
arra, hogy azt elfogadja, s a békepipa átnyujtásnak az a diplomatiai
szine is volt, mintha Susanne kezet nyujtott volna Spongyia Marczinak,
ez pedig kezet csókolt volna a szép asszonynak.
Hanem e percztől fogva egészen el volt keseredve Spongyia Marczi.
Hasztalan fityegett le a szájából a szép tajtékpipa; egyre sírt.
– Végem van már nekem. Nincs énnekem már semmi hatalmam többet, a kit
egyszer pofonütöttek. Akár el is temettessem magamat mindjárt. Ha holnap
vesztünk, én nem leszek az oka: mert én már meghaltam.
A plébános úr pedig azt mondá Darkavárynak diákul:
«Iste colaphus est malum omen.» A miben igaza is volt. A pofon soha sem
valami jó előjel.