Azután egyszerre eloltotta valaki a petroleum-lámpákat, s sötét lett a
teremben…
… Vagy csak az én szemeim sötétültek el egyszerre?
Talán mindaz, a mit láttam és hallottam, nem volt egyéb, mint a
paroxismus lázas tüneménye, a mit seblázam idézett elő?
A kivilágított spelunka, a dobzódó bacchanál, a tündérnő undorgerjesztő
átalakulása, a hazát káromló ördögök, mind csupán az én kábult agyam
rémképei voltak?
Én azt hiszem.
És még azután is sokáig önkívületben voltam.
Azalatt, míg a kórházban feküdtem, hová valószínüleg ama hadastyán
szállított, még sokszor álmodtam ily borzasztó látványokat, miket nem
mernék most senkinek elmondani, mert a szemembe nevetnének érte.
Álmodtam azt, hogy a németek bevonultak Párisba.
És aztán, mikor kivonultak Párisból, akkor a francziák egymás között
vesztek össze.
És láttam a franczia tricolort és a vörös zászlót egymással szemközt
lobogni s a közös vihartól rongyokra tépetni. Ez is álom.
És hallottam, a mint a Mont-Valerien ágyutekéi lecsaptak Páris utczáin,
s a pukkanó bomba után az omladozó paloták robaja következett.
És láttam a kórház ablakából, hogy építenek barrikádokat francziák
francziák ellen.
És azután láttam, a mint férfiak és nők, minők az én barátaim és
barátnőim, petroleumos korsókkal szaladgáltak végig az utczán, s a
kőolajba mártott szivacsot behajigálták a boltokba és bazárokba. És
láttam a hôtel de ville, a Tuilleriák, a Palais royal, a szinházak, a
Louvre fekete füstjét végigterülni az égen; s a lángok között a
füstfelhők alatt láttam a francziák ezreit és ezreit egymásra rohanni
szuronynyal, a hogy soha ellenség ellen nem dühöngtek, és őrjöngő
viadalban egymás testén keresztülgázolni.
Ez mind csak álom volt, jól tudom; előidézve seblázam által, s nem
merném azt valakinek elmondani, mert bizonyosan kinevetne érte. Pedig
olyan elevenen állt előttem mindez, hogy szinte érzem most is az égő
petroleum bűzét; és szinte hallom most is a tűzbe dobottak utolsó
átok-ordítását.
Pedig hát ez mind csak képzelet, és nem történt meg soha. A mi logice
lehetetlen, az physice is lehetetlen.
Hanem engem sokáig kínzott az a hallucinatio, hogy hátha valóság az, a
mit én kórágyamon álmodtam.
Alig várhattam, hogy annyira felüdüljek, hogy a kórházat elhagyhassam s
bizonyosságot szerezhessek magamnak kétségeim közepett.
A mint az utczára kiértem, a legelső embercsoportot, a mit együtt
találtam, megszólítám s elkezdtem tudakozódni:
– Hol vannak az én barátaim? Hol van madame Olympia? hol van
Skrzibinszky tábornok? hol van a «Frére et cochon?»
Egyszerre tíz kéz ragadott meg e kérdéseimre. Ki torkomat, ki
galléromat, ki üstökömet vette igénybe.
«Petroleur! Communard!» hangzott felém minden torokból.
Tudom is én, hogy mit tesznek ezek a szavak! Én aludtam.
De nyakonragadóim nem akarták azt hinni.
«Versaillesba vele! A hadi törvényszék elé vele! Az akasztófára vele!»
Úgy látszik, ez a három hely egy adreszre szólt, csupán különféle utolsó
postával.
Többé lélekzethez sem hagytak jönnöm. A kezemet hozzákötötték egy
torzonborz blouseos emberéhez s lovas csendőrök közé fogva, egy csoport
ágról szakadt ficzkó társaságában elhajtottak Versaillesba.
Tehát még csak nem is nézhettem körül Párist, hogy valóban álmodtam-e,
vagy igazán láttam, hogy a Louvre, meg a Tuilleriák palotája leégett.
Útközben a hozzám kötözött blouseos ember mulattatott.
– No citoyen, most egyenesen veszteni visznek. Csak végy búcsút az
életedtől. Ha megfogtak, akkor meg is lőnek. Két óra mulva egyikünk sem
él. Éljen a commune! Most egy közös árok lesz nekünk a commune. Azon
légy, hogy legfelül maradj az árokban, hogy a feltámadás napján könnyen
felkelhess. Ha van még egy szivarod, gyujts rá, s ha veszteni visznek,
add ide nekem, hadd szívom tovább, míg rám kerül a sor.
Hát épen úgy tettem. A versaillesi hadi törvényszék udvarán elővettem az
utolsó szivaromat, s rágyujtottam keményen.
Biz ez furcsa dolog lesz, gondolám magamban, ha most a francziák lőnek
főbe azért, hogy velük együtt harczoltam; hanem hát így tarka az élet.
Nemsokára nevemet hallottam kiáltatni a segédtiszt által; elővezettek;
bevittek a vésztörvényszék elé. A szivaromat odaadtam a borzas
citoyennek, nem tudom, eltartott-e neki addig, míg veszteni vitték?
Az elnök azt kérdezte, ki vagyok, mi vagyok?
Mondtam neki, hogy magyar vagyok.
Erre azt mondá, hogy elmehetek az ördögbe, máskor maradjak otthon.
Azzal megfogták a karomat s kivezettek a házból. Nem is nagyon bántam.
De még most is csodálkozom rajta, hogy minő csoda lehetett abban, hogy
erre a szóra szabadon bocsátottak. Hát mégis volna annak valami haszna,
ha az ember magyar? Soha se hittem volna ezt!
Még aznap elküldtek per Schub oda, a hol a paprika terem. No nem
Cayennebe; hanem csak haza Dorozsmára. Ott terem a leghiresebb paprika
tudniillik.