A hadastyán pedig megfogta a kezemet, mikor kiértünk az utczára s így
szólt:
– Mossiö! Önnek úgy látszik, a szive még jobban meg van sebesítve, mint
a karja. Jöjjön velem, elébb gyógyítsuk meg az elsőt.
Azzal karon fogott s a sötét utczán végigvezetett egy szük sikátorig, a
melyből nem volt kijárás. Hanem az utcza közepén volt egy gömbölyű
vasajtó, annak ő ismerte a nyitját; a vasfödél fölemelkedett s egy sötét
földalatti üreg tátongott elénk.
Az üregbe egy vashágcsó vezetett le.
– Hová megyünk ide?
– Csak egy órácskát töltünk a katakombákban. Van önnek hozzá kedve?
Volt énnekem mindenhez kedvem. Utána mentem e hajdani rendőrtisztnek, ki
becsukta ismét a fejünk felett a gömbölyű ajtót s azután egy kis
zsebbeli lámpát vett elő, abban meggyujtotta a gyertyát s azt mondta:
«már most kövessen ön».
Sokat olvastam a földalatti Párisról, s nyereségnek vettem, hogy most
egy darabot megismerhetek belőle; de nem foghattam meg, hogy hová akar
engem itt vezetni az öreg hadastyán? Haneha valami pinczébe tud innen
egy bejárást, a hol jó bort lehet kapni s azzal akarja meggyógyítani a
fájós szivemet.
Egyszer aztán egy szeglethez értünk, a hol a hadastyán tájékozni kezdte
magát.
– Helyben vagyunk. Elolthatjuk a lámpást.
De nem sokáig maradtunk sötétben: a földalatti folyosó tulsó végén
világosság kezdett derengeni, mely egyre közelített. Léptek hangzottak.
Négy embert láttunk felénk jőni; mindegyik hozott a hátán valami nehéz
batyut.
Mi egy fülkében huztuk meg magunkat, hogy észre ne vegyenek.
Elhaladtak előttünk; az elsőnél volt csak lámpa.
Nem messze buvhelyünktől megállapodtak s lerakták a málháikat.
A földalatti boltozat oldalában volt egy vasajtó, mely valószinüleg egy
magánház pinczéjébe vezetett. Az első férfi sipolással jelt adott az
ajtó előtt. Az nem sokára felnyilt, de én csak egy kezet láthattam, mely
kinyult rajta. A négy férfi felnyitotta málháit. Az egyikben volt egy
egész őz, három nyul és hat fáczán. Az mind az ajtón kinyuló kézbe
vándorolt. Ez viszont egy pénztekercset adott át a künnlevő férfinak. A
második bádogköcsögöket vett elő málhájából, s fedeleiket lecsavarva,
megmutatá azoknak tartalmát. Friss tej volt és irósvaj. Az is megkapta a
pénzgöngyöleget. A harmadik halakat, rákokat hozott. A kinyuló kéz
azokat is becserélte pénzzel. Hogy mennyi lehetett e háromnak adott
pénz, azt hozzávetőleges számítással ki lehet sütni abból, hogy mikor a
negyedik tojásokat számlált át az incognito kéznek, ez viszont egyenkint
minden tojásért egy huszfrancost számlált le a tenyerébe.
Azután becsukódott a vasajtó; a négy férfi hátára vette üres bőröndjeit,
s a honnan jött, arra megint eltávozott. Ezek merész dugárusok voltak,
kik a földalatti katakombákon át a falukról friss élelmi szereket
csempésztek be az ostromlott Párisba; hanem azokat csak olyan emberek
vehették, a kik képesek húsz frankkal fizetni egy tojást s kétszázzal
egy tyukot.
Nekem kábult volt az agyam; a sebláz utólért már, úgy hogy mindent, a mi
körülöttem történt, úgy veszek most, hogy magam sem tudom, álmodtam-e
azt, vagy valóban láttam?
Nem emlékszem rá, hogy a hadastyántól kérdeztem volna valamit, vagy hogy
az mondott volna valamit.
Hanem a mint a négy férfi eltávozott, ő ismét meggyujtá zsebbeli
lámpáját s odalépett a vasajtóhoz. Annak závárán kifelé nem volt
kulcslyuk; valószinüleg azért, hogy tolvajok be ne mehessenek rajta.
Hanem a helyett volt rajta egy furfangos intézmény, mely megint a
rendőrségnek teszi lehetővé az ilyen zárt ajtókat kinyithatni s a házak
földalatti helyiségeit szemügyre vehetni. Az ilyen vasajtókat a kormány
készítteti s van azokon kívülről két négyszögletes fejű csavar, a miket
lehet jobbra is, balra is csavargatni, minden siker nélkül; hanem az, a
ki tudja a számot, hányszor kell az egyiket jobbra, a másikat ugyanakkor
balra csavarni, képes ezekkel kinyitni a závárt. Valami fortélyos
combinatiója ez a «végtelen lakat» s a remontoir óra gépeinek.
A vasajtó előttünk is megnyilt kisérőm varázsló művészetétől, s ő a szűk
pinczegádoron fölfelé előre tolt engemet. Ott világosság volt.
A mint a hatodik lépcsőfokra felértem, megláttam a világosság eredetét;
egy vasrámába foglalt egyetlen vastag tükörüvegtábla bocsátá azt
keresztül.
Ez ablakon át egy fényesen kivilágított terembe láttam, melynek
boltozatai és tömör oszlopai elárulák, hogy az pincze. De a falak drága
gobelin-szőnyegekkel voltak fedve s a padozat szintén. A nagy, tágas
termet petroleum-lámpák világíták meg.
Középen volt egy terített asztal, megrakva vad és szelid sültekkel,
kocsonyákkal, pástétomokkal, boros palaczkok batteria számra s ezüst
jégtartó vedrekben a frappirozott pezsgő.
És ez asztal körül ültek az én ismerős barátaim és barátnőim.
Hogy vigan voltak, azt bizonyíták a padlón elszórt üres palaczkok; hogy
kedélyesen mulattak, azt sejteté a fesztelen pongyola, melyben urak és
úrhölgyek a társadalmi feszes szabályok alul magukat emancipálták.
Egy kereveten ült Olympia; mellette ült Skrzibinszky a tábornok, ölében
ült a kis «Dudu, az öleb».
A tábornok megcsókolta Olympiát, Olympia megcsókolta a kis kutyát, s a
kis kutya megcsókolta a tábornokot.
A «Frére et cochon» szerkesztője, kedves barátom, egy székre felállva,
deklamált egy tréfás paródiát a franczia-német háborura, mely féktelen
hahotát gerjesztett sikamlós élczeivel, míg Grandsac bankár egyik
toasztot a másik után itta a győzelmes ellenség tiszteletére; részeg
volt már, kibeszélte, hogy neki a franczia sereg minden veresége
félmillió nyereséget okozott a börzén, s ha a németek Párisba
berukkolnak, aznap ő egy kerek millióval fog gazdagodni. S az urak és
úrhölgyek poharai összecsördültek, mindenki éljenzett; csak a kis kutya
ugatott mérgesen.
Minden arcz hevült volt már, kaczagott, vihánczolt az egész társaság,
nem volt már senkinek kitől szégyenleni magát; ekkor megnyilik egy
oldalajtó s belép rajta Joconde, a vén szakács, fehér sipkásan, fehér
kötényesen, s komoly pathoszszal hoz egy felemelt ezüst tálat a két
tenyerén, s ezen tálon fekszik egy hosszú katonakenyér: az én véres
kenyerem!
– Qu’est que diable qu’est que cela?! Mi az ördög lehet az?
A szakács tréfás prosopopæiával præsentálta az ezüst tálat.
– Ime egy egész katonaprófunt, melyet az imént hozott a mossiö Aladár
ajándékba a madamenak, rám bízva, hogy adjam azt át, és mentsem meg vele
az éhhaláltól. Ezt a csatatéren foglalta el. Ez a dessert!
Hah; milyen tombolás, milyen hahota, milyen bruhaha fogadta ezt az
ötletet.
– Egy egész komisz kenyér! Hahaha! Csatatéri troféum! Mossiö Aladár
ajándéka! Lássuk ezt a szabadító angyalt!
S az én véres kenyerem kézről-kézre járt, megtapogatták, a levegőbe
hajigálták, utóljára Olympia kezébe jutott; az undorodva veté el
magától.
– Fi donc! Hisz ez ragad!
Csak a kis «Dudu» nyalta meg a kenyeret.
… Igen, az az én vérem volt rajta.