Januárban, mikor az a nagyszerű kirohanás történt százötvenezer emberrel
Chantilly felé, én is ott voltam.
De nem akarom leirni azt a nagyszerű csatát; úgy is le van ez már azóta
irva minden ujságban, s nagy csoda volna, ha minden illustrált lapban
nem jött volna már róla egy kép.
Hát én is ott vagyok valahol azokon a képeken, csak keresni kell.
E napon győztesek voltunk; de minden diadalunk vívmányai között első
helyen áll az, hogy elfogtuk a németeknek egy egész élelmezési szekér
vonatát. Képzeljen valaki egy csapat zuávot, a ki már két hét óta nem
evett mást, mint nedves kétszersültet, s aztán megpillant maga előtt egy
szekeret, tele frissen sült mosolygó hosszukás czipóval. Hát ha a triple
alliance minden hadserege védelmezte volna azt a szekeret, nem foglaltuk
volna-e el azt egy pillanat alatt? Pedig a fedezet keményen védte magát.
Egy hetyke porosz gardelieutenant szörnyen hadonázott a kardjával: azt
én szemeltem ki magamnak. Hiszen hires vívó vagyok. Tudok én görbe
karddal, egyenes karddal vívni, Chapontól tanultam. Csak arra nem
tanított meg Chapon, hogy hát akkor mi lesz, ha egyikünknek görbe kardja
van, a másikunknak meg egyenes? Hát az lett belőle, hogy én a burkusnak
a fejére vágtam a görbe karddal, az meg keresztül szurta az én karomat
az egyenes karddal. Csak hogy az ő fején sisak volt, ő az én vágásomat
nem érezte meg; hanem én megéreztem az ő szurását.
– Hah, te ügyetlen burkus! kiálték rá; most te azt gondolod ugy-e, hogy
egy francziát szurtál meg. Szépen felsültél most! Én magyar vagyok.
– No hát akkor «gilt nicht» a szurás; mondá a burkus.
Akár érvényes, akár nem, azért én azt megkaptam; hanem föl sem vettem,
elkergettük a németet a kenyerektől, s oly boldognak éreztem magamat,
mikor egy olyan hosszú pékczipót keblemhez szoríthaték, elrejtve azt
köpenyem belsejébe. Karom sebétől véres lett a kenyér; hanem az nem tesz
semmit, annál hivebb tanuja leend annak, hogy mi áron szereztem.
Mert ezt a kenyeret én a bűbájos Olympiának szántam! Igen, ő neki fogom
ezt elküldeni. Ez az én troféumom!
Hogy mi vége lett az ütközetnek? azt el lehet olvasni az ujságból. Én
csak annyit tudok, hogy mikor elhallgattak az ágyuk, s a sebesülteket
kezdték összeszedni, engem is denunciált valaki a főhadparancsnoknak,
hogy meg vagyok sebesülve.
Ennek a zsarnoki főkatonának különös figyelme volt rám, a mióta
táborában szolgáltam. Sokat kérdezősködött felőlem, s gyakran küldött a
számomra szivarokat.
Most maga elé hivatott és rámparancsolt, hogy menjek a sebemmel rögtön a
kórházba, s ápoltassam magamat. Nem használt semmi ellenvetés. Még a
hadsegédét is mellém adta, azt a sebhelyes vén ficzkót, hogy vigyen
vissza Párisba a többi sebesültekkel együtt.
Nekem kötelességem volt az engedelmeskedés a zsarnoki parancsolóval
szemben.