Legokosabb volt, a mit tehettem, hogy beálltam journalista barátom
légiójába. Ennek a czíme volt az «engesztelhetlenek légiója». Gyönyörű
sereg volt; senki sem parancsolt a másiknak. Hadnagyok és kapitányok s
más efféle katonai zsarnokok intézményét nem ismertük. Mindnyájan
egyenlők vagyunk. Le a katonai aristocratiával! Minden katona maga
vezényli magát. Oda áll, a hová neki tetszik, akkor lép, a mikor neki
tetszik, arra lő, a merre neki tetszik. Ez az igazi szabadság!
Egész nap azt tettük, a mit akartunk. Ettünk lóhust, ittunk cognacot,
énekeltük a «Marseillaise»-t, és szidtuk Trochut. Másnap megint szidtuk
Trochut, énekeltük a «Marseillaise»-t, ittunk cognacot és ettünk lóhust.
Hetednap után szidtuk a lóhust, a cognacot, a «Marseillaise»-t és
Trochut; hogy mind ez ilyen sokáig tart már.
No hát vége lesz mindjárt: megvigasztaltak bennünket. Megyünk az
ellenségre még az éjjel.
– Előre! előre! kiáltánk valamennyien; s addig biztattuk egymást, hogy
«előre!» míg leghátul maradtunk.
Hogy rendben haladtunk volna, azzal nem vádolhat bennünket senki; de ez
nem is szükséges; csak egy jó vezérünk legyen. Az pedig van. Az én
generálisom a lengyel-olaszmagyar Skrzibinszky. Ennek egyedül volt lova,
az is csak azért maradt meg, mert nagyon sovány volt. Engem tisztelt meg
a légió azzal, hogy vigyem a zászlót.
Hideg téli reggel volt, mikor az Issy erőd sánczai mellett egy leégetett
erdő kormos fái között felállítottak bennünket. Ott lefeküdtünk. Egy
ágyu sem szólt. Mi szidtuk Trochut, hogy mért nem lövöldöztet. Hideg
szél fujt. Azért is Trochut szidtuk. Barátom, az intendáns nagyon hátra
maradt az élelmezési vonattal; a generális maga vállalkozott, hogy
visszamegy érte s fölkeresi. Ez mindig a generális dolga, azért ül ő
lovon. Végre rátalált és hozta nagy diadallal. Nem volt azután semmi
baj. Csináltunk bon mot-kat és mókás élczeket az ellenségre. Barátom
felolvasta a «Frére et cochon» mai számát, melyben győzelmes csatánk
előre le volt irva; természetesen a «kiengesztelhetlen légiónak» jutván
belőle az oroszlánrész.
Egyszer aztán jő hozzánk a főhadparancsnok szárnysegéde, egy
szürkeszakállú marczona ficzkó, régi sebhelyektől csufitott pofával s
azt mondja, hogy ott jön az ellenség a domb mögött: álljunk
csatárlánczba s fogadjuk az ellent peloton-tűzzel; ez a tábornok
parancsa.
Erre a szóra, hogy ott jön az ellenség, elordítja magát az én barátom a
főintendáns: «árulás!» Utána az egész légió: «árulás! árulás!» s azzal
puskát, patrontást elhajigálnak, s futnak vissza a városba. Az intendáns
felkapott egy pálinkás szekérre. Az én generálisom pedig odanyargalt
hozzám s így kiáltott elszántan: «meg kell menteni a zászlónkat!» s
azzal kikapta kezemből a zászlót, sarkantyúba kapta a paripáját s
nyargalt vele valamennyi előtt, valamennyi utczán végig kiabálva:
«árulás, árulás!»
Én leültem egy szenes fatörzsre.
A főparancsnok segédje kihuzta a szivartáskáját s rágyujtott egy
szivarra s azután azt kérdezé tőlem:
– Hát már ugyan citoyen, ön mért nem szaladt el a többiekkel együtt?
– Sapristi! kiálték dühösen. Én nem tudom, mi az hogy árulás? Én nem
akarok már többet szaladni. Szaladtam én már az önök hadjáratában
annyit, hogy nincs az osztrák armádiában az a katona, a ki többet tett
volna e nemben. Én ide verekedni jöttem. Volt nekem otthon tizenkét
párbajom: kaptam a golyóból is, a kardból is, tudom, milyen az íze.
Sacrebleu! Én már eleget ettem azokból a francziákból, a kiket mindig
vernek; szeretnék már olyan francziákat látni, a kik verekesznek.
– Eh bien, mondá a vén kapitány, akkor jöjjön velem, majd én mutatok
önnek olyanokat.
Nem is igen kellett sietnem, mert az erőd felől ostromlépésekben
közelített felénk egy zászlóalj lövész; én felkaptam egy puskát a
földről, közéjük álltam, aztán ott is maradtam köztük.
Komor, kevésszavú auvergnátok voltak, a kik igen csunyául beszélnek
francziául; hanem igen szépen verekesznek francziául.
Ott maradtam közöttük egy egész hónapig.
És aztán láttam, a mit látni akartam, francziákat, a kik verekesznek.
Ezek ugyan nem énekelték a «Marseillaise»-t; hanem ott feküdtek
éjjel-nappal a fagyon, mikor a víárkokban a hó bétakarta az előőrsöt, s
még sem mozdult meg a helyéből; mikor a hideg deczemberi szél egész
éjjel dermesztve zúgott végig a csatárlánczon s tüzet nem volt szabad
rakni, hogy valaki megmelegedjék nála. Mikor a bomba szétszakadt a
csapat között s a halálra sebesült nyögését visszafojtva várta az éjt,
mely betakarja, hogy társait el ne árulja szavával. És a fagytól
csikorgó kenyeret a szájában olvasztá fel a katona, hogy megehesse. Ezek
nem sokat kiáltozták, hogy «éljen a haza!» csak épen meg tudtak halni
érte.
Ennyire leigázta szellemüket a rabszolgaság káros befolyása.
És midőn néha az ellenség megrohanta sánczaikat, vagy ők az ellenségét,
úgy verekedtek, mint a medvék, a míg szuronyban, puskatusban tartott; s
mikor előre kellett menni, akkor a tisztek voltak mindig az elsők, s
mikor visszatértek, a tisztek voltak mindig az utolsók.
Csak az a kár, hogy olyan rabszolgák! Soha egy «vive la liberté»-t nem
hallottam tőlük. A zsarnokság kiölte belőlük a szabadság szellemét. Csak
verekedni tudtak, meg fegyelmet tartani, meg koplalni és hideget türni;
de egyebet semmit. A magasabb emberi jogokról, a haza kötelességeiről a
fiai iránt, s az általános világszabadságról és az egyenlő
munkafelosztásról egy garas ára fogalmuk nem volt.
Az igaz, hogy ha az a kétszázezer odabenn a városban mind úgy verekedett
volna, mint ezek idekinn, akkor meg lett volna mentve Francziaország. –
De hová lett volna akkor a szabadság?