Mint előre látható volt, a Café D’Espagneban kifüggesztett felhivásom
megtette a maga hatását.
Három nap alatt hatvan főre szaporodott a magyar légió, melynek
szervezésével s esetleges vezényletével engemet ruházott fel a
montmartrei nemzetőrség főintendánsa, az én barátom, a «Frére et
cochon». Az igazi nevére nem emlékezem, csak a hirlap czíme maradt meg a
fejemben. Mert hogy ő volt egyuttal a montmartrei nemzetőrség élelmezési
biztosa is. Ezt mindjárt gyanítottam, hogy valami ilyen hivatala lehet,
mihelyt azt láttam, hogy Olympia fáró-bankjánál hogy rakja marokkal az
aranyat a blattra.
Az én légiómra is ő adott előleget. Nyugtatványt sem kért róla; csak egy
névjegyemre kivánta, hogy irjam fel, hogy felvettem, az összeget majd
hozzáirja ő.
Tehát hatvan vitézből állt a magyar légióm. Igaz, hogy biz azok között
lehetett akárhány lerchenfeldi fiu is, s ha azt kivántam volna a
legénységemtől, hogy mondják el utánam ezt a verset: «tarka csikó tarka
kacskaringósan felkutyorodott farka», hát fele visszaadta volna a
felpénzt; hanem vitézek voltak mind, ez már bizonyos.
Mikor glédába állítottam őket, a szivem repesett örömében.
Felvittem őket a Montmartrere s bemutattam a főintendánsnak.
«Frére et cochon» barátom felhasználta az alkalmat, hogy egy szónoklatot
tartson a magyar légióhoz, mely hangzott ekképen:
«Citoyens!
Tamerlánnak és Decebalnak utódai, hongroisk!
Kiknek apáit a barbár magyarok ekébe fogva kínozták, mint a marhákat;
kiknek anyáitokat a mongolmagyar aristocratia egytől-egyig mind
becstelenekké tette; kiknek leányait a tatár zsarnok a kandahari
rabvásáron eladogatja a töröknek; kiket szándékosan elbutítottak a
magyar bonczok és dervisek, hogy ősi hongrois nyelveteket elfelejtsétek;
ne féljetek! Ütött a boszuállás órája! Ha elpusztítjuk a német
zsarnokokat, ott is összetörünk minden zsarnokot. A magyarokat
elsöpörjük a föld szinéről; felszabadítjuk a hongroisokat,
visszaállítjuk apáitok ősi római nyelvét; elpusztítjuk a városokat,
miknek kőfalai közé testvéreitek be vannak börtönözve, hogy ismét
szabadok lehessetek a pusztán, mint őseitek a nagy Tamerlán alatt.
Elsöprünk mindent! A trónokat és a szövőszékeket, az országok határait
és a templomokat! Kikiáltjuk nálatok is a respublicát s megteszszük
benne királynak a nagyhírű hőst, Rózsa Sándort!»
A citoyen addig söpört, addig söpört, hogy elsöpörte az egész légiómat.
Mire vége volt a szónoklatának, körülnéztem, egy sem volt ott. Úgy
elmentek, sohsem láttam egyet is közülök többet. Magunk maradtunk ketten
a citoyennel.
Ezek a bambák nem voltak még megérve az ilyen magas eszmékre.