De lám, milyen hasznomra szolgált ez az ismeretség.
Párisba jövetelem után természetesen legelső feladatom volt a Mabillet
és a Closerie des Lilast meglátogatni. (Ha kérdezni találja valaki
odahaza, hogy mik ezek? magyarázza meg nekik valaki, hogy az egyik egy
nemzeti muzeum, a hol régiségeket mutogatnak; a másik pedig egy népkert,
a hol szép állatokat etetnek.)
De hejh, mekkora csalódás várt reám!
Az árnyas lugasok helyén, mikben egykor Fifine fujta a szivarfüstöt a
szemem közé, marczona önkénytesek talyigázták a kavicsot az
ágyutelepekhez, s a tribuneon, hol Fadette tánczolta a chahut, egy
borzas népszónok olvasott fel valamit egy fakó ujságból a zajos
hallgatóságnak, s a fákra nem Ninon kalapja, nem Fanchon napernyője volt
felakasztva, hanem kardok és puskák.
A mint ott őgyelgek, magamban töprengve, vajh hová lehettek «ők?»
egyszer csak elkezdik körülem kiabálni: «Kém! Spion!» s két ficzkó
galléron, egy torkon ragad, s azt kérdik: «ki fia vagy?»
Én büszkén vallom be, hogy magyar vagyok.
Az a ficzkó, a ki mellen ragadott, azt mondta erre:
– Ha magyar vagy, akkor osztrák vagy; ha osztrák vagy, akkor német vagy;
ha német vagy, akkor burkus vagy; ha burkus vagy, akkor fel veled a
fára.
S mal a propos felkötöttek volna rögtön, már a nyakamban volt a kötél,
ha szerencsémre az a népszónok ott a szónoki emelvényen észre nem veszi
a lármát s rám nem ismer. Ez a «Frére et cochon» volt.
– Bocsássátok őt szabadon! kiáltá le dörgő hangon az emelvényről. Ő nem
autrichien; ő az algiri magyarok fajához tartozik. Én ismerem őt. Ő
Abd-el-Kader unokaöcscse!
Erre a szóra szabadon bocsátottak. Épen akkor állt a «Frére et
cochon»-ban, hogy jön Abd-el-Kader Syriából ötvenezer mamelukkal Párist
felszabadítani.