… Csak a késő est vert föl bennünket halotti mély álmunkból. A kocsi
kövezeten haladt végig, s a zörgés és rázás életre keltett.
– Párisban vagyunk! kiálta Olympia.
Én bámulva néztem körül.
Egy sötét, világtalan utcza tátongott előttünk. Már akkor nem volt
Párisban gáz. Rettenetes képzelet. Egy óriási város, melyben két millió
ember él, s melynek éjjel minden utczája sötét. A házak ablakait akkor
kezdték berakni kőporos zsákokkal s az utcza két felén fejszecsattogás
verte fel az éjt, mintha valami erdőben járnánk. A boulevardok fáit
akkor kezdték kivagdalni.
– Nem ismerek Párisra!
Olympia azt mondá:
– Tábornok úr, kapitány úr, önök vendégeim lesznek, szálljanak hozzám.
… Most már ráismerek Párisra!
Olympiának saját háza van Párisban; szobái pompásan butorozva, inasai
ezüstös livrében járnak. Titokteljes gazdagság! Jár hozzá az előkelő
világ.
Az egyik inasától kérdeztem, kicsoda a te úrnőd? És ez azt felelte: egy
spanyol trónkövetelő hátrahagyott felesége. A másiktól kérdeztem, ez azt
mondta, hogy egy fiusított orosz herczegasszony a Mazeppa-családból. – A
harmadiktól is kérdeztem, az meg azt mondta, hogy a laputai nagymogulnak
az özvegye. A negyedik végre felvilágosított: az angol királynak
titokban tartott leánya. Ez utóbbi a legvalószinübb.
Nagy házat visz, annyi bizonyos. Este összejön a társaság nála s ott
marad reggelig. Odakünn az utczákon sötét van; barrikádokat építenek,
katonákat masiroztatnak; odabenn pedig a minden háboruhoz oly szükséges
financiális műveleteket intézik.
Hallottam, hogy odahaza is megteszik azt a honleányok, hogy hazafiui
czélokra pénzt gyüjtenek, hangversenyeket, tableaux-kat adnak. No akkor
hát Olympia a legnagyobb honleány a világon. Ő fáró-bankot ád minden
este s ily elmés úton adóztatja meg a világot, minden este roppant
pénzeket bezsebelvén látogatóitól, a mi kétségtelenül mind a hadsereg
mozgósítására fordíttatik.
A dicső hölgy látogatói közül kiemelem az én tábornokomat, ki ha
lengyelekkel jön össze, olyankor azt mondja, hogy olasz, ha olaszokkal
jön össze, azt mondja, hogy magyar; nekem azt mondja, hogy lengyel, a mi
sokoldaluságról tanuskodik. Mikor a fáró-asztalnál ül, azt mondja róla
mindenki, hogy «görög».[1]
Azután ott van Grandsac bankár. Hatalmas kövér ember. Mindennap nyer egy
milliót a börzén, s azt ide hozza elveszteni.
Igen geniális ember, a most keletkezett hirlap: «Frére et cochon»
szerkesztője is. Hatalmas fekete szakálla van és apró, csigákba
fodrozott haja. Ez igen tudós ember. Hazánkat is igen jól ismeri. Sokat
beszélt felőle. Tudja, hogy a fekete tenger meg a vörös tenger között
fekszünk, ott, hol a Duna elvész s nem találni rá többé, mint a Nilus
forrásaira. Hogy volt egy hires hadvezérünk, Tamerlán, a ki Magyarország
fővárosát, Bukarestet építette. Hogy van egy tudós társaságunk, a
melynek neve szkuptsina s annak az elnöke a hires orientalista
Karagyorgyevics báró. Hogy van egy hires költőnk, a kinek a neve
Zasztava, ez irta azt a remek hőskölteményt, a minek a czíme Paskevics
(s az a Toldy Ferencz, a kitől az irodalom történetét tanultam, ezt
előttem mind elhallgatta); a művészetünkről is sokat tudott: nemzeti
zenénk a «dudelsack»; a nemzeti szinházban is ezt játszszák, s hires
énekeseink a czigányok. Ezt ő mind olvasta. A politikánkat meg épen
alaposan tanulmányozta. Kétféle faj lakik nálunk: a hongrois és a
magyar; a magyar a török és pogány, a hongrois pedig a régi római; a
magyar vagy mongol, az mindegy, mongol az aristocratia. Ezek elnyomják a
hongroiskat és jancsárokat csinálnak belőlük, a miért viszont a
hongroisk a tengeren mind elfogdossák a magyarok és mongolok hajóit. És
én mindezt soha meg nem tudtam volna, ha a «Frére et cochon»
szerkesztőjével meg nem ismerkedem.