Mit mondtam? – Hogy a háboruban legborzasztóbb a kórház. Megkövetem
magamat. A háboruban legborzasztóbb a sár.
Már egy hét óta masirozunk folyvást szakadó esőben. Az utaknak nincsen
feneke.
Az «allons enfants de la Patrie»-ban (menjünk, hazámfiai) legsiralmasabb
szó az, hogy: «allons» (menjünk)! Csak menni ne kellene!
És milyen útban menni!
Délelőtt olyan fekete sárban járunk, mely mellett a tiszafüredi gát még
makadám! A csizmát lehuzza az ember lábáról, s mikor kihuzom a lábam a
sárból, akkorákat czuppan, mint egy óriás istenasszony csókja! Délután
következik másforma sár. Ez sárga agyagból készült, az ember
jobbra-balra csuszik benne s üti el a szomszédját a lábáról, s mikor
egyet lép, felet hátrafelé iszamlik. Másnap aztán változatosság kedveért
következik kavicsos sár, mintha öreg vakolatban gázolna az ember, csak
úgy varczog a talpa alatt; utoljára vigasztalásul jön egy mértföldnyi
sima latyak, egy olvasztott habarék, mely a csizmaszáron bemegy. S ezt
nevezik hadjáratnak! Akasztani való sok poéta! Mindig csak a «hős
karomat» biztatják a harczi verseikben: egy póéma sem szól a «hős
lábam»-ról, pedig igazán mondom, a hadjáratban a lábaké az oroszlánrész.
No, az én oroszlánjaim, mondhatom, hogy megkapták a maguk részét. Már
nem birtam tovább menni. A csizmám talpa leszakadt a lábamról, ruhám
igazán egyenruha volt már, gallérig olyan sáros, mint a többié; az inaim
megtagadták a szolgálatot, én tovább nem tudok menni, én lefekszem az
árok mellé s odaragadok. Találtam egy kidőlt fűzfát s arra leültem.
S bizony ott is maradhattam volna, ha a véletlen ismét segélyemre nem
jön; mert a gyalog-pajtásaim szépen otthagytak. Azután egy lovasezred
baktatott el előttem, egy sergeant lekiáltott rám a lóról, hogy mért nem
sarkantyuzom meg a paripámat? a többiek nevettek rajta és otthagytak.
Nyomukban jött egy podgyászvonat, alig tudták huzni a lovak. Egy jámbor
samaritánus szekerész megállt előttem: no ez felvesz! Az ám. Jól
összeszakkerbokkerezett, hogy mért nem segítek a bagázsiás szekerét
kiemelni a kátyuból, a mibe belerekedt. No csak azt tedd el! Majd egy
markotányosnő jött oda hozzám. De ne tessék ám valami «ezred leányá»-ról
álmodozni. Hanem egy vén szipirtyó, bibircsos állal, hét szál szőrrel az
orra hegyén s pálinkatüzű szemekkel, csuklyával a fején,
férfipantallóban, kurirstiblisen. Az megszólított, hogy felvesz a
kordélyára s elvisz magával. Most lőtték agyon a hetedik férjét!
beállhatok hozzá nyolczadiknak. Azt mondtam neki, hogy jobb lesz, ha ad
egy korty ürömpálinkát. Mire a vén boszorka a hüvelykujját az egyetlen
felső fogának akasztá, a mely pantomimika elmésen fejezi ki azt, a mit
mi barbárok legnagyobb gorombaságként szóval szoktunk megmondani. Én
letettem a fejemet a fűzfára s nem törődtem tovább a világgal; elnyomott
az álom. Talán meg is haltam volna, ha egy jószívű trombitás meg nem
szán, a ki oda jött hozzám, a trombitáját a fülemre tette s olyan
hatalmasat harsantott bele, hogy rögtön életre támadtam tőle. Ez az
ember volt életem megmentője. Bár csak egyszer odavetődnék hozzám, mint
a «Tündérlak Magyarhonban» czímű darabban a rokkant vitéz, hogy ezt
meghálálhatnám neki.
De bizony van gondviselés.
A mint a trombitaszóra felugrottam s a fülemet kezdtem dörzsölni, mit
látok? Egy négylovas hintót. Kit látok benne? Az én Olympiámat. S ki ül
mellette? Az én elveszettnek hitt tábornokom, az én Skrzbinszkym.
Mindjárt rám ismertek mind a ketten; megállították a hintót. «Ah!
mossiö, ön az?» aztán jót nevettek derangirt állapotomon és megkináltak,
hogy üljek fel hátul a bakra. Ez volt élettörténetemben a
legszerencsésebb bak. Ott ülhettem a mennyei nőhöz közel s egész
chignonját láthattam az úton folyvást. Ah! ez valóságos emberi hajból
készült chignon volt; semmi riskatehénszőr közötte, én láttam azt
közvetlen közelből, mert én tartottam a paraplét fölötte, hogy meg ne
ázzék, mert nyitott hintó volt. Olympia rendkívül szellemdus volt az
egész úton. Elmondta nekem a tábornok egész hadjárati tervét. Közbe
cognacot ittunk. A tábornok megivott hat pohárral, én héttel, Olympia
nyolczczal. A tábornok elaludt a hatodiknál, s fejét Olympia vállára
hajtá; én pedig tartottam a paraplét föléje. Czudar história-irók!
Tudom, hogy nem fogják feljegyezni, hogy a tábornok az én fedezetem
alatt vonult be Párisba.
S midőn a tábornok elaludt, midőn az idő besötétedett, én odahajoltam
Olympiához és e szót sugtam fülébe:
«Madame, je vous aime!»
(Ne fordítsátok le, kérlek, odahaza, ha kiadjátok az ujságban, e
szavakat, ne tudja meg minden paraszt, hogy mit tesz?)
És Olympia erre azt válaszolta, hogy elkezdett horkolni. Aludt. Erre
aztán én is elaludtam. A közös esernyő, mint a hősi zászló, reánk
borulva lankadt szárnyaival, betakart mind a hármunkat, és én még akkor
is kezemben tartám a nyelét. Mily szép költői tárgy volna ez: ha én ezt
úgy versbe tudnám szedni!