Szerencsésen eljutottunk másnap estére a franczia főhadiszállásra, a hol
a főtábornok is volt a táborkarával.
Csak azt ne kérdezzék tőlem, hogy minek hítták azt a várost, meg kinek
hítták a tábornokot? mert a neveket én mindig összezavarom, s nem vagyok
képes a fejemben tartani. Ezzel már kis diák koromban is sok bajom volt;
eleintén mindig azt hittem, hogy Attila valami török hadvezér, míg utóbb
megtudtam, hogy az egy zsinóros kabát s Schillerről sokáig azt
képzeltem, hogy az egy német költő, míg a tapasztalat rávitt, hogy az
egy magyar bor.
Elég az hozzá, hogy itt igen szivesen fogadtak bennünket.
Olympiát ismerték már a táborkarnál, csaknem minden tiszt ismerőse volt.
Ekkor tudtam meg, hogy ő nála is csak álruha volt az apácza-costume,
melyben a németekhez kémlelődni járt, s e fontos honleányi missióban
igen lényeges szolgálatot tett a táborkarnak.
Hanem hiába, csak geniális, kedélyes nép ez a franczia Egy napi
járásnyira az ellenségtől minden ember tréfának vette az egész háborut,
s megérkezésünk estéjén olyan jókedvű bált csaptunk, hogy annál az «új
világ» sem látott külömbet.
Pedig az látta Rigolbochet, látta Antoinettet, látta Fadette és Fifine
kisasszonyokat, látta a Fiaker Millyt; de olyan cancantánczosnőt, mint a
milyen az imádásraméltó Olympia, még az sem látott.
Én bámultam e csodalényt, mikor tündéri apró lábaival egy magas kört
irva le a levegőben, czipője hegyével tánczosának égő szivaráról
leütötte a hamvat. Ez aztán a bravour!
Sajnos, hogy e mulatságot a barbár ellenség ismét megzavarta.
Mi másnap akartuk őt megtámadni; hanem az a czivilizálatlan, durva
erkölcsű nép nem enged pihenést a saját katonáinak, rajtunk rontott,
mikor mi legvigabban mulattunk volna, s a pezsgők durrogását egyszerre
csak ágyudörgés kezdte parodiázni.
Mi urak természetesen mind a városban voltunk a tánczteremben, a mezőn
csak a közkatona tanyázott.
A meglepett franczia hadsereg hősiesen verekedett a németekkel. Zárjel
között mondom, én azt hiszem, hogy ha a francziáknak generálisaik nem
lettek volna, hanem csak a közkatonákat eresztették volna, hogy
menjenek, a merre látnak, talán még meg is verték volna a németeket.
Én, meghallva az ágyuszót, mely a bálterem ablakait megreszketteté,
félrelökék magam elől egy turkó kapitányt, a ki épen Olympiával járta a
czeppelpolkát, felragadék egy kardot, felkapék egy gazdátlan lóra, s
nyargalék ki a piaczra; ott épen szervezte a generális a lovascsapatot,
mely minden utczárol elősereglett; volt közte afrikai vadász, vértes,
beduin és tüzér; a mint egy jókora csapat együtt volt, a vitéz hadvezér
maga élünkre állt, s azzal előre fiaim! ki a csatatérre.
A szerencse kedvezett, a sötétben rábukkantunk egy gyalog-ezredre, mely
négyszögöt formált. Hajrá! Neki vágtattunk. Az sortüzet adott ránk: egy
része lovasainknak ló nélkül maradt, más közé rohant a gyalogság
szuronyainak: akkor vettük észre, hogy egy kis confusió van a dologban;
a gyalogság is a saját magunk csapatja, s mi egymást öljük, vágjuk.
Ebből azután még nagyobb confusió támadt; tüzérségünk segítségre sietett
s az közé kartácsozott mind a kettőnknek. E nélkül a sajnos félreértés
nélkül a támadó ellenség bizonyosan drágán lakolt volna csendháborító
merényletéért. Így is kemény leczkét kapott, mert reggelig mind a két
fél megtartá a csatatért, s reggel hat órai fegyvernyugvás köttetett,
hogy mind a két fél eltakaríthassa a halottait s félrevihesse
sebesültjeit.
Én is ló nélkül maradtam ismét a sajnos félreértés miatti támadásban, s
hogy mint idegen a tábornál hasznot tehessek, felkötöttem karomra a
svajczi vörös keresztet, s beálltam betegápolónak.
No, uraim, annyit mondhatok, hogy a csatatér nem olyan ideális dolog,
mint a milyennek azt a költő urak leirják.
Ez a legundorítóbb látvány a világon.
Egy mészárszék, egy sintérmező, a hol döglött lovak s eltorzult,
szétmarczangolt emberi tetemek feküsznek egymáson.
És a kik még haldokolnak, nem verseket szavalnak azok Hugo Victorból és
Bérangerből, még kevésbbé énekelnek opera-áriákat a «Hugonották»-ból
vagy «Lammermoori Luciá»-ból, hanem káromkodnak, mint a jégeső s szidják
a szenteket, a boldogságos szüzet és az egész világot, hogy azt borzalom
hallani.
Hanem e borzalmakon mind tultesz az, a mit az ember aztán a csatatéri
kórházakban lát.
Én azt hiszem, hogy ha a háboru kezdete előtt a két ellenséges
hadsereget végigdefiliroztatnák két ilyen sebesültekkel rakott
lazarétumon, mind a két fél összetörné a puskáját, s azt mondaná: «Eb, a
ki hadakozik; ha a két császárnak van egymással valami baja, álljanak ki
ketten; menjenek ki birokra, végezzék el egymással; mi nem puskázunk
egymásra».
Minő iszonyú nyomai az emberpusztítás tudományának!
Itt egy alak, a kinek se keze, se lába nincsen; amott egy másik, a ki át
van lyukgatva a golyótól, a hány lövés, kétszer annyi seb rajta; egy
harmadiknak a fejéből hiányzik egy darab, s még mindig él; a negyediknek
a mellén ment keresztül a golyó, s nem halt meg bele; az ötödiknek a
feje fölött pattant szét a granát, s a légnyomástól eszét veszté, csak
mosolyog irtózatosan; a hatodikat a szele érte az ágyutekének, s bordái
törtek össze bele, és melle feldagadt; a hetedik húsz kardvágással a
fején, kezein, egy idomtalan csonka tetem; s ez mind sír, nyög, dühöng,
jajgat, szitkozódik, vizet kér, hörög, láztól didereg, fogait
csikorgatja; a kegyetlen feltser pedig ott jár közöttük s válogatja,
hogy melyiknek vágja el a lábát?
Ez rettenetesebb magánál az ütközetnél!