De im egy napon a véletlen – a franczia drámairók nagy pártfogója, –
mily csudálatos úton jön segítségemre.
Megunva a sok borsóhurkát, betegnek jelentém magamat; azt remélve, hogy
a kórházban talán csak különb koszttal traktálják az embert.
Úgy is volt. Itt már Liebig húskivonattal dédelgették a kórágyra
jutottakat.
Nem tudom én, miből csinálja Liebig azt a húskivonatot; annyi bizonyos,
hogy arra mifelénk azt csávának nevezik, s a cserző vargák csinálnak a
levéből bőrkivonatot.
A német hast soha sem szerettem, hanem a német gyomrot kezdem tisztelni,
hogy még ezt is megemésztette.
Ah! minő sohajtásokkal gondoltam vissza reátok, oh Marchall, oh Mihalek,
oh Frohner, és epedve álmodtam halászleves bográcsaidról, oh Arany sas!
De ime, midőn legjobban kétségbe voltam esve, jön szabadító angyalom.
Kicsoda? Egy apácza.
Egy ifju, bájoló arczú hölgy, szürke kapucliban, fehér fejtakaróval,
kinek láttára csaknem kiugrott a szivem oldalbordáim közül.
A hölgy a szent Calasantiáról nevezett irgalmas nénék costumejét viselte
s a szemeit is oly kegyesen forgatta, mintha már a maga bűneit rég
lebánkódta volna, s most már a mások bűneit segítene levezekleni.
De én ráismertem rögtön.
– Ah! Olympia kegyed itt? sugám fülébe, a mint kórágyamhoz közelített
egy nagy tirband-flastrommal.
– Csitt! sugá ő vissza. El ne áruljon. Én ez álöltözetben azért járok
itt, hogy menekülni kivánó foglyainknak alkalmat szerezzek a
megszökhetésre. Akar ön megszabadulni?
– De hogy ne akarnék!
– Akar ön velem együtt menekülni?
– Ahhoz meg épen nagy passzióm volna.
– Tehát legyen ébren éjfél után két órakor, akkor hozzák a dijoni
csatatérről ideszállított sebesülteket, egyet azok közül majd az ön
ágyába sanzsirozunk, én pedig önnek álruhát hozok és magammal
elszöktetem.
Kaptam az ajánlaton. Dehogy aludtam volna el az éjfél utáni két órát, a
mikor csuklyás védangyalom eljött értem, hogy az új sebesültszállítási
zűrzavarban a kórházból kicsempészszen.
– Hol az álruha? kérdém tőle, mikor odajött hozzám.
– Itt van rajtam, felelé ő. Ma két apáczaruhát vettem föl, az egyiket
levetem s ön magára veszi.
– Micsoda? Én apáczának öltözve szökjem?
– No igen. Bajusza, szakálla nincs önnek még, könnyen leánynak nézhető,
kivált ilyen burkolatban s ez öltöny mellett szabadon járhat-kelhet
mindenütt.
Én rendkívül furcsának találtam ezt az ötletet, soha sem hittem volna,
hogy valaha irgalmas nénike váljék belőlem a szent Calasantia tisztes
rendéből.
Ez álöltözetben bizvást kijuthattunk a német lazarétumból; az utczán
várt reánk egy szekér. Senki sem ütődött meg rajta, hogy két apácza
helyett hármat látott kijönni az ajtón. Felültünk a szekérre; én a
kocsis mellé jutottam. Az pedig egy kiszolgált zuáv volt; mindig
ürömpálinkát ivott, mindig nedves volt a bajusza. S nekem az egész úton
ennek a részeg gazembernek a szerelemvallomásait kellett hallgatnom, és
pálinkabűzös csókjait eltürnöm; győztem őt pofonokkal rendreutasítani,
mikor vállalkozóbb kezdett lenni. Ejh, én azt hittem, hogy ezek a
francziák sokkal vallásosabb emberek, s a szent öltönyök iránt nagyobb
tisztelettel viseltetnek.
A másik két apácza a hátulsó ülésben pedig majd megpukkadt a nevetés
miatt.