De ime, egy szabadító csapat közelít.
Három férfi, egy nő, meg két gyermek.
A szomszéd falu lakói.
Ah! ők sebesülteket megmenteni jönnek, kik a szabadságért áldozták
vérüket. Üdvöz legyetek, testvérek!
Derék auvergneátok voltak. Egyszerű pórnép, melyet a pártszenvedély még
nem mételyezett meg.
Ők nem azért jöttek, hogy a sebesülteket ápolják, hanem hogy a mit
találnak náluk, egy kis pénzt, órát s egyéb értékes holmit, nehogy a
gonosz ellenség kezére kerüljön, biztosabb helyre elszállítsák.
Teljesen igazat adok nekik. A holtaknak semmi szükségük többé arra, hogy
pénz legyen náluk és csizmát viseljenek.
A becsületes jó emberek olyan barátságosan levetkőztették
sebesülteinket, s a nő és a két kis gyermek egészen értett hozzá, hogy
hol lehet náluk a rejtett pénzre ráakadni.
Én maradtam utoljára, minthogy még némi életjelt adtam.
Engem is megfogott az egyik polgártársam galléromnál fogva, s a tisztelt
hölgy elkezdte motozni zsebeimet.
Mily balsors, hogy Louisdorjaimat Olympia elnyerte, s havi dijamat
generálisom nem adta ki: mert ezek a szegény emberek hiába fáradtak, nem
találtak nálam semmit. A hölgy azonban meglátta a gyémántos gyűrűt az
ujjamon, s valami furcsa francziasággal, a mit én alig értettem,
figyelmezteté arra a két gyermeket.
A gyűrű nem akart lejönni az ujjamról, mert kezem meg volt dagadva a
fagytól. Ekkor az egyik gyermek egy kusztorát vont elő harisnyája mellől
s azt indítványozá, hogy le kell az ujjamat metszeni, akkor megkapják a
gyűrűt.
Mily leleményesség! Mennyi esprit! Ezt egy magyar paraszt a világért ki
nem találta volna.
S már fogták a kezemet, hogy az ujjamtól megszabadítsanak, midőn
trombitahang recseg a hátunk mögött, melyre megszabadítóim ijedten
tekintenek szét s azzal batyujokat hátukra kapva, szétszaladnak
mindenfelé a nádasban.
A gyűlölt ellenség ambulance-a közelített, a betegápoló csapat.
Egy infámis szőke hajú, pápaszemes doktor jött az élükön, utána a
saraglyahordók a svájczi vörös kereszttel karjaikon.
– Mit akarnak önök? kiálték rájuk. Én nem adom meg magamat.
– Jól van, jól, öreg fiu! mondá a pápaszemes. Hát mi baja van önnek?
– Elhordta az ágyugolyó mindkét lábszáramat, feleltem neki büszkén.
– Hadd lássuk! szólt a ficzkó, s előszedte amputáló s kötöző eszközeit,
s rendeletet adott embereinek, hogy csendesen huzzanak ki a földből.
Most nagy ovatosan huztak ki a gödörből, s aztán nagyot nevettek rajtam,
az egyik jól hátbavágott.
– No nézd! hiszen megvan te neked mind a két lábad!
A bizony megvolt. A golyó, mely lábaim előtt csapott le, oly mélyen
kiszakítá alattam a földet, hogy én térdig estem bele, s akkor azt
hittem, hogy a két lábam szára el van sodorva, s ebben a hitben meg nem
mertem mozdulni onnan, hogy el ne vérezzem.
S az infámis pápaszemes még nekem állt tudós professzor módjára
megmagyarázni, hogy az igen természetes dolog, a képzelem, a
hallucinatio, az érzékzavargás megfoghatóvá teszi a csalódást, sőt még
egy példát is idézett nekem hasonló esetről a Pfenning-magazinból, –
hogy szerettem volna a fejét beverni! Így fogatni el magamat!