Mindig vágytam ütközetben lehetni.
Milyen szépnek képzeltem magamban!
Mikor a paripák nyerítenek, a hősök lelkesült harczi kiáltása az egeket
verdesi, kard csattog, az arczok felhevülnek és a többi.
Hanem a valóságban nem találtam az ütközetet ilyennek.
Három nap szakadatlanul masiroztunk előre; szakadó esőben, bőrig átázva;
mindig hallottuk magunk előtt az ágyuzást, a mi éjszakára mindig
elcsendesült. Azt mondták, hogy verekedünk és győzünk. Én a győzelemből
egyebet nem tapasztaltam, mint azt, hogy egy harapás ennivalót nem
találtunk azokban a falvakban, a mikből az ellenséget kiüztük.
Koplalnunk pedig annál könnyebb volt, mert az élelmezési vonatunk más
utat választott mint mi. Másik három nap aztán megint visszafelé
mentünk, ismét szakadó esőben, nyakig sárban, csak hogy akkor az
ágyuzást már a hátunk mögött hallottuk. Azt mondták, hogy verekedünk és
az ellenséget keményen feltartóztatjuk. Nem láttam én belőle egy fiát
sem.
Hatodnapra azután, mikor már jól ki voltunk fáradva és éhezve,
generálisunk azt mondá, hogy itt megálljunk, itt az ellenségnek a hátába
fogunk kerülni.
Kiválasztott közülünk egy elite-csapatot, a kik legjobban ültünk a
lovainkon, s rámutatott egy lapályra, a melyen keresztül az előre
nyomuló ellenséget meg kellett kerülnünk, s azután egyszerre az oldalába
lecsapnunk, ágyuit egy rohammal elfoglalnunk, akkor lovainkról
leszállnunk, tüzérekké átalakulnunk, az ellenséget saját ágyuival
összekartácsolnunk, azután az elhullottak puskáit elszednünk, gyalog
csatárlánczot formálnunk, s az ellenség lovasságát szuronyszegezve
megtámadnunk, táborkarát körülkerítenünk és elfoglalnunk.
Remek terv volt az! és kétségtelenül sikerül, ha a sors egy malitiosus
körülményt nem tol közbe.
S ez az volt, hogy a lapály, a melyen keresztül a manoeuvret
végrehajtani küldeténk, valami átkozott süppedékes mocsár volt.
Tábornokunk ezt nem tudhatta, mert hiszen mindent nem tudhat az ember,
mi pedig csak akkor vettük észre, hogy hova jutottunk, mikor már a lovak
csülökig dagasztottak az iszapban.
De azonban a mi ránk volt bízva, végrehajtani kötelességünknek tartottuk
és így, bár némi veszteséggel, t. i. lovaink hátrahagyásával
szerencsésen kigázoltunk egy emelkedett dombra, a hol száraz föld volt.
Az én lovam is beledült az iszapba, alig birtam róla megszabadítani az
egyik pisztolytokomat, a mi pedig nagy veszedelem lett volna rám nézve,
mert abban volt az utolsó szalámi.
Miután a mocsárból a dombra szerencsésen kijutottunk, csak az volt még
hátra, hogy az ellenség ágyuütegeit felfedezzük. Ez sem váratott sokáig
magára. Valami hatszáz lépésnyi távolban tőlünk egy másik dombon
egyszerre csak feltünik egy ágyu, azt lekapcsolják, felénk irányozzák.
Mi puskatüzzel fogadtuk őket, a mi annyira megrémítette az ellenséget,
hogy rögtön ágyuval felelt rá.
S hogy kellőleg jellemezzem az ellenség gyávaságát, még nem is úgy lőtt,
a hogy más tisztességes ellenség szokott, hogy egyet ellő az ellensége
feje felett, azután a másikat száz ölnyire előtte, a harmadikat jobbra,
a negyediket balra mellette el; hanem ezek mindjárt az első golyóval
egyenesen oda közénk lőttek.
Hanem persze rosszak a lövegeik, nem értenek a granátcsináláshoz, a
kilőtt granát a helyett, hogy egyet tökéletesen agyonütött volna
közülünk, még a levegőben szétpukkant, s darabjaival nyolczat sebesített
meg bajtársaim közül sulyosan.
A többiek persze e lövés után retrograd irányt kezdtek el követni, csak
én magam maradtam állva és egy helyben. Hadd lássa meg az ellenség, hogy
nem vagyok gyáva. S kihuzva revolveremet övem mellül, annak mind a hat
csövét kilőttem az ellenségre. A mely oly nagy rémületet gerjesztett
odaát, hogy az ágyut újra megtöltötték s a hogy egyedül álltam ottan,
rám lőttek vele.
Soha sem felejtem el azt a pillanatot. Hallottam a közeledő teke szomorú
búgását, láttam a mint egyszerre lecsapott előttem s azután csak annyit
éreztem, hogy a térdeimen állok, agyag göröngyökkel körülhantolva, a két
lábszáramat elhordta a golyó.
Azt mondják, hogy mikor az ember a sebet kapja, nem érez belőle semmit.
Én éppen úgy voltam vele. Mind a két lábam egyszerre elvesztém;
csontjaimmal a felvájt földbe voltam temetve; mozdulni nem voltam képes.
És azért egészen öntudatomnál maradtam, mindent láttam és hallottam, a
mi körülem történik.
Láttam, hogy csapatunk, mely hátramaradt, hogy vonul sebesen az erdős
hegyhát felé, itt hagyva haldoklóit és halottait; egy csapat ellenséges
dzsidás hogy üldözi a hegynek felfelé; és aztán hallottam, hogy távozik
lassan a csatazaj, hogy maradunk mi egyedül. Körülem nyolcz vonagló
alak, nyögve, imádkozva, káromkodva, és közöttük én térdig eltemetve, ki
mozdulni nem merek. Érzem, hogy elszakított lábaimon át hogy foly el
vérem lassanként, hogy gyengülök, szemeim sötétülnek, várom a halált.