Genuában két hajó állt készen az elindulásra. Az egyik az «Il Pacifico»,
olasz brigg, a másik a «Vengeance» franczia fregatte.
Mily különböző és jellemzetes nevek! Az egyik a «békességes», a másik a
«boszuálló».
Ezek az olaszok nem gondolnak már egyébre, mint a békességre. Az ő
kötelességük volna pedig a szorongatott Francziaország segélyére sietni.
Ő értük harczoltak a francziák Magentánál és Solferinónál, és ők még sem
gondolnak most egyébre, mint hogy Rómába bevonuljanak, s a francziáknak
ott megaláztatást szerezzenek.
Mennyivel nemesebb a mi érzelmünk! Mi elfeledjük azt, hogy
Villafrancánál a mi magyar bőrünkre kötötték meg a békét, s Schmerlinget
mi kaptuk ajándékba s minden sympathiánkkal feléjük fordulunk.
Én nem szálltam a «Pacifico»-ra, hogy Rómába vitorlázzak, hanem felültem
a Vengeancera, mely Marseillebe vitt gőzerővel.
Ah! minő emlékezetes utazás volt az! Itt találkoztam veled, oh mennyei
Olympia!
Milyen dicső név!
Nem igaz, hogy te csak «englische Reiterin» voltál, a
Seradella-cirkusból! Nem igaz! Valódi spanyol herczegi vér foly
ereidben, megnemesítve igazi tősgyökeres sansculotte szívben, melynek
családfája a tősgyökeres jacobinusokig ér föl. Saját ajkaidról hallám,
hogy atyád generális volt, ki Algirban esett el, mikor Pekinget
ostromolták, s anyád herczegnő volt, a száműzött orosz roskolnikok
fajából.
E két faj nemes vegyületéből alakult gyönyörű arczod.
A legpompásabb vörös haj, hasonlatos az oroszlán sörényéhez. Az orosz
herczegi jelleget képviseli a felfelé nyitott fitos orrocska, míg a nagy
fekete szemöldökök Andaluzia hölgyére emlékeztetnek.
Ah! örökre emlékezetes marad előttem az a gyomromra kapott ökölcsapás,
melyet attól a goromba angol utazótól kaptam, a kit a hajón kihíttam
öklözésre, a mért azt merte állítani, hogy szemöldökeid gyertya hamvával
vannak festve. A barbár!
De meglakolt érte!
Az egész utazás alatt nem volt szabad neki többé ahhoz az asztalhoz
leülnie, a hol te, oh mennyei Olympia! adtad a fáró-bankot; még most is
gyönyörtől ég a szivem, ha rágondolok, mennyi bájjal háríták be rózsás
újjaid száz Louisdoromat.
Szerencsés Louisdorok!
Ők pihenhettek a te kebleden!
Az utolsó is elvándorolt tőlem tehozzád, mire Marseillebe elértünk, s én
oly könnyünek érzem magamat!
Igaz, hogy itt azután nem volt mit ennem; de te biztosítál róla, hogy
szeretsz, s nekem ez elég volt.
Hisz én úgy is a harczba indulok, s ott kardom kivívja majd a
dicsőséget, s ha kell, a zsákmányt is, s akkor mind ezt lábaidhoz
teszem: «ez a tied, és én is az vagyok!»
Te messze költözél Páris felé, én pedig beálltam Skrzbinszky szabad
csapatjába, a kit úgy tetszik, mintha láttam volna már egyszer Pesten a
Zrinyiben; de akkor nem lengyel volt, hanem kozák.
Skrzbinszky generális volt, s engemet rögtön megtett őrnagynak, s
biztosított róla, hogy egy egész lovas ezredet fog rám bízni, mihelyt
lovat kapunk hozzá.