A vasuton a fátum egy coupéba zárt egy magyar miniszteri
osztálytanácsossal. Régi ismerősöm. Jó fiu különben, csak hogy egy
kicsit ábrándozó ember.
Ő is utazni indult félig hivatalból, félig buzgalomból. Helvécziába
indul. Bravo! Odáig együtt megyünk. Dehogy bravo, dehogy bravo! Úgy
meguntam vele magamat az úton, majd megszöktem tőle. Az én barátom az
egész úton nem beszélt egyébről, mint az ő missiójáról.
No hát mi az ő küldetése?
Kitanulni Helvécziában és személyesen meggyőződni róla, hogy milyenek
azok a gyermekházak, a mikbe a szüléiktől elhagyott gyermekeket
összeszedik, ott táplálják, oktatják, s jó cselédeket és iparossegédeket
nevelnek belőlük.
Hogy törheti valaki ilyen időben ilyen dolgokon a fejét?!
Most, mikor két óriás nemzet irtó harcza tart izgalomban minden kedélyt;
mikor mindenki azt lesi, hogyan temettek be árkokat, hegyszakadékokat
hullák tízezreivel; mikor az egész világ reng és összeomlani készül;
mikor a kerek föld legdicsőbb nemzetének vérében övig gázol a győztes
ellenfél, most, most jut eszébe a magyar embernek, az «anonym nemzet»
fiának (úgy hiszem, a nagy Napoleon tisztelt meg bennünket e czímmel),
hogy ő meg azalatt elinduljon rongyos utczakölyköket összeszedni,
kimosdatni, kifésülni, ábéabra tanítani! S midőn a világ büszkeségét,
Párist, kétmillió lakosával s megfizethetlen műkincseivel készülnek
tűzzel és bombákkal elárasztani, ugyanakkor a magyar embernek még arra
van gondja, hogy szeretetházakat építsen csavargó gézengúzok
megmentésére, s mikor amott a Vogesek között a legdrágább generálisok
vére omlik, s a hirhedett ember úgy hull, mint a veréb, ugyanakkor itt a
Bakonyban azt a sok vásott sihedert szedjék össze s őrizgessék
éhhaláltól, megfagyástól, a kire nézve mindegy, akár él, akár meghalt!
S az ember ne essék kétségbe az emberiség fölött!