Ma reggel vettem búcsút a menyasszonyomtól.
Jó kis leányka szegény Marie, szép is, a mi azt illeti, de szörnyű
egyszerű. Semmi izlése az öltözékben. Még maig sem tudtam rávenni, hogy
chignont viseljen; azt mondja, hogy ő bizony nem tesz kutyaszőrt a haja
közé, mikor úgy is elég szép tömött haja van. De mikor e nélkül elegáns
hölgyet nem lehet képzelni! Aztán örökké a házi gazdaság után lát;
fejébe vette, hogy ő jó gazdasszony akar lenni. Pedig én azt ki nem
állhatom, ha az asszonyfélén megérzik a konyhaszag. Hisz akkor legjobb
volna közkatonának lenni, s a szakácsnénak udvarolni. Igaz, hogy
szegényke eléggé művelt lélek, sokat olvasott s szépen zongorázik,
tánczol; de mindebből hiányzik valami, a mi lelkünket magához köti, az a
bizonyos szellem, a mit a franczia espritnek nevez. Ah, Fifine, ha rád
emlékezem!
Marienak persze nem mondtam azt, hogy a harcztérre megyek; képes lett
volna sírni, s a síró nőket ki nem állhatom. Annál nincs csúnyább, mint
mikor egy szép száj lefelé görbül, s aztán a szemekből elkezd a víz
lefelé csorogni, mint hóolvadáskor az eszterhaj. S mikor az ember egy
síró arczot megcsókol, nem édes csókot, de sós csókot kap. Azt mondtam
Marienak, hogy Rómába utazom, s kérdeztem tőle, hogy mit hozzak neki
vissza? S ő azt felelte valamennyi atyafi előtt, hogy «a szívemet». No
de már micsoda együgyű természetesség ez! Az egész társaság mosolygott,
én pedig pirultam miatta. Ah! ha Fifinetől kérdeztem volna, mit hozzak
neki, ez a szellemdús teremtés bizonyosan azt felelte volna, hogy hozzak
neki a szent atyától egy bűnbocsátó levelet.
No de Marienak nincsenek még bűnei, a miket meg kelljen bocsátani. Annál
rosszabb rá nézve. Nem adnám sokért, ha az alatt egy kicsit megcsalna,
míg oda leszek. Olyan sivár gondolat az, hogy az embernek van valakije,
a kiről bizonyos, a kit még csak féltenie sem lehet, a ki az
unalmasságig hűséges hozzánk.
No adieu szép Marie. A viszontlátásig!