1870. szeptember 4.
«Az apám előkelő hivatalnok a magyar miniszteriumnál, s én annak
egyetlen fia vagyok.
Mikor 1867-ben megjelent az újesztendei császári pátens, melyben
uralkodói hatalomszóval kimondatik, hogy a ki meg nem váltja a fiát
január 15-ikéig egy ezer forinttal a katonáskodás alul, annak a fia akár
úr, akár paraszt, akár nemes, akár zsidó, akár költő, akár mesterlegény,
besoroztatik a hadseregbe; hát akkor az én apám is sietett azt az ezer
forintot letenni a városházánál.
Ha jól tudom, öt millió forint gyült össze ily módon a haza oltárán.
És ez, igazán mondom, nem sok.
Ezer forintot – testvérek között is – megér az, hogy az embert, mikor
legjobban benne van a tanulásban vagy a mulatásban, elne vigyék silbakot
állni. A festőnek megér ezer forintot az, hogy a jobb keze megmarad s
akármelyikünk sem hagyna válogatni ezer forintért, hogy a jobb lábát,
vagy a bal lábát engedi-e szivesebben levágatni? A mi végre a hazáért
való meghalást illeti, az igen szép hit a parasztra nézve; ez még jól is
jár vele, mert nem kell neki többet dolgozni; de magamforma embernek nem
való. Egészen más, ha egy cotillion-figurában támadt czivakodásért az
embert párbajban főbelövik, mert akkor legalább kiteszik az ujságba a
nevét, de csak úgy szimplán elesni a hazáért, az nem ér semmit; ha csak
az ember legalább is nem Henczy, hogy szobrot emeljen az emlékére a
hálás utókor.
Azért én őszinte köszönettel tartozom a papámnak, hogy engem ezer
forinttal megváltott attól a terhes kötelességtől, hogy egy évig
czipeljem a mangalétát; kivált mikor nagy meleg van.
Az apám, mint említém, előkelő hivatalnok; ha nagyon megszorul az ország
s időközben nagyon sok miniszter leköszön, még miniszter is lehet. Az
ördög nem alszik.
Én magam «fene gyerek» vagyok. Az apám is így kezdte. Huszonöt éves
koráig az embernek vörös republikanusnak kell lenni; azután lassanként
átmegy a rózsaszinbe, kékbe, zöldbe, míg utoljára beletalál a
schwarczgelbbe, s akkor kinevezik főispánnak vagy osztálytanácsosnak.
Én voltam népszónok, előtánczos, fáklyás zene-vezető, macskazene
rendező, egy szóval «orákulum».
Hiszen ráérek erre 25 évtől a 30-ig. Akkor majd én is meggondolom
magamat, hogy mit «fogadjak el?»
Hanem az itthon való dolgok már kezdtek nagyban untatni.
Mit csináljon az ember idehaza?
Mindennap csak nem duellálhat az ember, mert nem talál rá elég bolondot,
a kinek kedve legyen magát semmiért megszabdaltatni; a fiatalság olyan
tunya már, csak dolgozni siet; még csak egy egészséges veszekedésben sem
áll helyt; az egész országban még csak egy fáklyás tüntetésnek sincsen
hire. Még a hirlapok is kifáradtak.
Nagy szerencse, hogy kiütött a német-franczia háboru.
Az éjjel azt álmodtam, hogy itthagyom Magyarországot, s elmegyek a
francziákhoz önkénytes harczosnak.
A hazámnak nincs hozzám semmi joga, mert a papám azért tette le értem az
ezer forintot, hogy itthon ne szolgáljak. De Francziaországban nem
vagyok megváltva a katonáskodás alul, ott tehát kötelességeim vannak.
De az igazság is úgy kivánja, hogy oda menjek.
Olvastam Berangert és Hugo Victort, s mind a kettőből igen sikerült
fordításaim vannak.
Naturalizált franczia vagyok.
Kikiáltották a respublikát, s én rajongó republikánus vagyok.
Nem ugyan idehaza; mert azt kikérném magamnak, hogy engem itthon valaki
«polgártárs»-nak tituláljon; hanem Francziaországnak ez az egyedüli
üdve.
A rokonszenveim is hozzá vonzanak.
Rákóczytól elkezdve 1848-ig mennyi sok bajból kisegített bennünket a
franczia!
De még inkább pártját fogom azért, mert a német az ellensége! S mert a
német le meri győzni a francziát.
Rettenetes gondolat!
Azt, hogy minálunk Magyarországon úr a német, hogy itt németül társalgok
a szeretőmmel, a pinczérrel, boltossal; német újságot olvasok, azt már
megszoktam, az természetes; de hogy a franczia is németül tanuljon, az
elviselhetetlen gondolat rám nézve. Hogy Magyarországon minden várat
német katona tart megszállva, benne német tábornok parancsol, az
természetes dolog, de hogy a német még Elsassban is parancsolni akar,
azt már nem türhetem! Hogy a magyar az utolsó garasát is odafizeti az
itthoni németnek, hogy annak a státusadósságait elvállalta, hadseregét
tartja, hogy miatta saját pénzjegyeket nem adhat ki, az a sors
megmásíthatatlan intézkedése, s én abban megnyugszom; de hogy a német
még a francziát is meg akarja fizettetni, azt nem türheti el a lelkem;
azért már kardot rántok, s megyek a véremet ontani, ha kell.