Ki a tengeri alatti költő?
Azt a szárazföldi költők maguk megmondják, a midőn egymás munkáit, – és
néha a saját magukét is – «gyöngyöknek» nevezik.
A ki az igazi gyöngyöket készíti, az az igazi költő; és annak a neve
Meleagrina margaritifera; gyöngytermő gyöngyér.
Mindenki ismeri a gyöngyházat. Viseljük gombjainkon, hölgyeink
legyezőiken, díszbutorainkat rakatjuk ki vele. Ez a gyöngyérnek a háza.
Hogyan terem a gyöngy?
Bœthius idejében azt hitték, hogy szent Iván éjszakáján feljönnek a
gyöngyérek a tenger felszinére, kitárják csészéiket, az égi harmat
beléjük hull, s e magas ihlettől származik kebleikben a remek költemény,
a gyöngy.
Ezt a szép mesét sokan megénekelték: «Triesmain menyegzője», a «Harem
Romanza», a «Filicaja gyöngye» szerencsésen felhasználták ezt az
ötletet.
Csakhogy bizony ebből egy szó sem igaz.
A harmat csak víz. Vízből még a szárazföldi poéták sem tudnak költeményt
csinálni; ha még bor volna!
Már Apollonius valami reálisabb magyarázatot keresett. Szerinte a
hajósok olajat töltenek a tengerre, a gyöngyér azt feliszsza, s akkor az
olaj nedve változik át benne gyöngygyé.
De biz a ki ezt megpróbálta, az is elmondhatta, hogy «oleum et operam
perdidi». (Olaj és fáradság kárba veszett.)
Linné már közelebb találgatta. 1761-ben egy lepecsételt tekercset
ajánlott fel a hollandi államtanácsnak, melyben meg volt irva a titka a
mesterséges gyöngycsinálásnak. Az nem vette meg tőle a titkot; hanem
megvette egy kereskedő, az megint eladta egy másik kereskedőnek,
utoljára kisült a titok: a mi abból áll, hogy ha a kagylónak a héját
kivülről megfúrják, a fúrás helyén a kagyló gyöngy idomú váladékot
különít el, s ha testébe valami idegen tárgyat fúrnak be, azt
gyöngyház-anyaggal vonja be. A chinaiak ezer évvel elébb tudták már ezt
a titkot Linné előtt, s gyakorolták is széltében, csakhogy az ilyen
mondvacsinált gyöngy olyan is aztán, mint az alkalmi költemény: –
nincsen fénye.
Más természettudósok még közelebb találgatták s rájöttek, hogy van a
gyöngyérnek egy ragaszkodó kritikusa: a vermetus; ez okozza a gyöngy
születését.
Mi legyen ennek a magyar neve? Ejh, hisz ez a magyar nyelv úgy is
Csáky-szalmája, az csinál bele új szavakat, a ki hozzáférhet: nevezzük
el «kukacs»-nak; – vermes, kukacz: aztán meg hogy mindenbe bele szeret
kukkantani.
A kukacs egészen hasonlít a földi gilisztához, csakhogy van neki egy
kemény hüvelye, egy vékony cső, a miben ő épen elfér. Azt a csövet ő
néha meg is csavargatja csigaalakra, mintha meg akarná rá tanítani a
Scalaria Pretiosat, hogy milyennek kellene lenni a jól formált csigának.
De mindenekfelett kiválasztotta a kukacs figyelme tárgyául a gyöngyért.
Annak a hátára rámászik, annak az oldalát lassacskán kifúrja, s a
gyöngyházát iparkodik keresztültörni. A gyöngyér aztán, a mint veszi
észre, hogy fúrják az oldalát, a veszélyeztetett helyre egyre-másra
tömöríti a gyöngyház-anyagot. Lassankint dudorodás támad azon a helyen;
kínjában, önvédelmében a gyöngyér előteremti a gyöngyöt.
De hisz az még mindig nem gyöngy; mert csak fele van meg; a lapja oda
van nőve a héjához, az alakja girbe-gurba.
Elvégre is meg kell nyugodni a természettudósoknak abban, hogy a
gyöngyöt a meleagrina önszántából, maga jókedvéből teremti elő;
független az mind az égi harmattól, mind a chinaiak ravaszságától, mind
saját kritikusa szurdalásától; úgy terem, mint minden költemény: mint a
csillagok maguk, titok marad az örökké.
Mert akár az egyik, akár a másik elmélet volna igaz, az következnék
belőle, hogy minden csiga egyforma gyöngyöket teremt; de nem úgy van.
Mik azok a «kásagyöngyök», melyek a kereskedő szitáján áthullnak s miket
latszámra vesztegetnek azokhoz a homéri, shakespeari óriásokhoz képest,
mikből egyet a velenczei köztársaság a török szultánnak ajándékozott,
százezer tallér értékűt; vagy a mi Rudolf császár koronájában volt, kis
körte nagyságú, vagy X. Leo pápa gyöngyéhez, melyet ő szentsége 78 ezer
tallérért vett; hogy ne menjünk vissza a mesés korszakig, a melyben a
római úrihölgyek füleiben az «elenchos» csüngött, («megszégyenítő»); már
tudniillik megszégyenítő azokra a szegényebb hölgyekre nézve, a kik
hasonlóval nem pompázhattak; a milyenből Brutus anyjának, Serviliának,
egy kétszáz hatvanötezer tallérértékű darabja volt. (Ilyen democrata én
is szeretnék lenni.) Vagy a minők Cleopatra gyöngyei voltak, mikből az
egyiket, a minek hatszázezer tallér volt az ára, eczetben felolvasztva
Antonius egészségére áldomásul megitta; a másik gyöngyét pedig, mikor
aztán megölte magát, a rómaiak kétfelé fürészelve, a capitoliumi Venus
füleibe akasztották. De hát Claudius, Aesopusnak, a költőnek a fia, a
kire az apja annyi gazdagságot hagyott, hogy nem tudott vele hová lenni,
egyszer a vendégeinek egy tál gyöngyöt adatott fel s mindenkinek meg
kellett belőle egyet enni. A legnagyobb gyöngye pedig a persa sahnak
van, mely másfél hüvelyknyi magas, s másfél milliót ér – annak a kinek
van.
Már az csak világos, hogy ezeket a gyöngyöket olyan genialis
gyöngyéreknek kellett előteremteni, a kik sem Linnétől nem tanulták, sem
a Vermetustól, sem a siliquaria angvinától, sem a többi kritizáló
furdancsoktól nem kérdezték: hogyan kell a gyöngyöt alkotni.
Hanem hát a csigák országában is úgy van, hogy a míg a gyöngy a
meleagrina keblében van, addig azt fúróval furdalják, rákollóval
szabdalják, iszappal bekeverik; csak ha egyszer már kimult, megrohadt, s
valami idegen potentát kiszedte belőle a gyöngyöt, akkor aztán tartanak
fölötte nagyszerű emlékbeszédet.
A gyöngyér a csigák hegedűse. A fehér gyöngyök, azok a szerelmi dalok, a
feketék az elegiák; minden gyöngy egymásra tapadt rétegekből áll, melyek
csillámlanak, mint a gyöngyház s átlátszóak, még a feketénél is;
képzelhetni, hogy egy olyan dió nagyságú gyöngy micsoda? Az már egész
históriai mű, a minek lapjai száz év óta szaporodtak fel. Vannak piros
gyöngyök is; azok bizonyosan hősköltemények a csigák harczairól.