Museumaink malacologiai osztályában látunk egy-egy roppant
csigamedenczét, melyet megemelni férfinak is dolgot ád; szebb példányai
két-három mázsát nyomnak.
Az óriás kagyló tiszta hófehér, kivül és belül zománczczal bevonva,
mintha chinai porczellán volna, s e medencze szétsugárzó vastag rovátkái
ugyanazon porczellán fehér anyagból készült finom csipkesorokkal vannak
befedve; olyan az, mintha egy kecskeméti főkötő volna, körülbodrozva
borotvaéles és hártyafinom szalagfodrokkal.
A muzemőr figyelmeztet rá, hogy az egyike a legszebb kagylóknak, becses
példány, darabja százötven tallér ezüstben. A másik része a csigának,
mert két hasonló egymásba illő teknőből áll, a párisi szent Sulpicius
templomban mint keresztelőmedencze szolgál, a kegyes XV. Lajos király
ajándokából, ki azt viszont a velenczeiektől kapta. E kagylót minden nép
nyelvén «szenteltviztartónak» nevezik. Lakik a Pápua szigetcsoport
körüli tenger sziklás fenekén s életideje száz év!
Pedig ez hát még csak a csigának a csontja. Egy darab a pánczéljából a
tengerek hősének. Milyen lehet még a hős maga, a ki bene lakik?
Oh, az tekintélyes egy tünemény! Mikor a függőleges napsugár
keresztülvilágítja a két ölnyi mélyen átlátszó smaragdvizeket s a
tengerfenék virágágyai kinyilnak, az élő mozgó virágok, a kagylók. A
földi virágpompa megszégyenül a tengerfenék pazar fénye előtt. S ezek
között a vizek Rafflesiája a Tridacna Gygas. Mikor szétnyitja a teknőjét
s lassan kibontakoznak élő pompái.
Először egy sötétlilaszin köpeny duzzad elő, mely a mint felbomlik,
piros czafrangokat ereszt a két szélen, mik hátracsapódnak a
kagylómedencze párkányain, azután a közepén emelkedik ki két sor sárga
gomb, egy-egy ragyogó smaragdszin szemmel a közepén, lassankint két
rózsaszin csillagot engedve tágulni; legvégre a köpeny hajlásaiból
sokágú halaványsárga csápok bujnak elő s mozognak alá s fel a vizben,
csalogatva oda a csába halakat.
Apró halak, ázalagok, tengeri férgek, holothurok odacsábulnak a fényes
csalétekre, ellepik a kiterjesztett köpenyt; akkor az összehuzódik
szépen, elfogja valamennyit s betakarítja a közös szájba: ez az a
rózsaszinű csillag a középen; azután ismét kitárul a köpeny s folytatja
munkáját, mely abból áll, hogy a tengerviz mészanyagát saját
állatmézgájával egyesítve, a nagy porczellánmedenczének új párkányát
folytassa. A köpeny két része külön magára végzi pontosan ezt a művet;
külön dolgozik mindakettő, közös csak a száj, mely eszik. S a munkának
oly pontosnak kell lenni, hogy összecsukódáskor a két teknő minden kis
fodrozatával egymásba illjék, nehogy valami külellenség behatoljon a
nyiláson.
A két medencze hátulján van aztán egy nagyobb nyilás, olyan forma, mint
egy retek: ha valami ellenség hátával felfelé fordíthatná a Tridacnát,
azon nyilásán át megölhetné könnyen. De van arról gondoskodva. E
nyiláson át a Tridacna egy roppant vastag szakállat eresztett ki, olyan
erőset mint a lószőr; ennek a szálaival odakötözte magát a sziklához.
Olyan szilárdul fekszik ott, hogy helyéből sem hullámcsapás, sem
ellenséges állatok rohama ki nem mozdíthatja. Mesés hazaszeretet, a
mivel ragaszkodik a földhöz, a melyen született.
Más csiga szeret utazni; a Nautilus, ha a tenger fenekén van, hasra
fekve mászik a lábaival; ha a tenger felszinén van, hanyatt fekve úszik
velük; a Pleurotoma babilonica forogva halad, mint egy propeller, az
Argonauta vitorlázik, a Sepia evez, a Mytilus ugrik, az Echinus
mamilláris mankón jár; de a Tridacna gygas egy helyen marad selyem
motringjával hozzákötve a földhöz. Ennek a selyem szakállnak a neve
«byssos»; VIII. Leó pápának ilyen selyemből volt harisnyája.
Azt a sarkot, melynél a két csigateknő egymáshoz ér, «zár»-nak nevezik s
azt egy erős izom köti össze. Hogy milyen erős ez a kötőin, azt
bizonyítják azok a vastag hajókötelek, a mik gyakran beletévednek a
Tridacna teknőjébe s miket az összecsapódó éles paizsok úgy harapnak
ketté, mintha éles balta vágta volna el.
Maga ez a zárizom tesz a Tridacnánál huszonöt fontot, a körül van neki
fehér husa és sárga husa. A fehér husát úgy hijják a vadnépek, a kik
megeszik, hogy «tehénhus». (Legyen neki az ő hitük szerint.) A sárga
husát azonban elvetik, mert attól nem csak jóllakik, de meg is
részegszik az ember s a vademberek még nem látják át ennek az előnyét.
Ebben a sárga husában terem az a hires drágakő, a minek Calapites a
neve: szép fehér hosszukás kő; a chinaiak azt tudják róla, hogy a ki
ilyen kőnek birtokában van, az igen meggazdagszik, csakhogy minden
pénteken meg kell füstölni benzoéval. (Ez nem elhinni való). Az
európaiak mást hisznek felőle: hogy az esős időt megérzi; olyankor apró
vizgyöngyök verik ki.
Néha, mikor különös lelkesült állapotban van, a Tridacna elkezd éjjel
villó fényben sugárzani a tenger fenekén s olyankor köröskörül
megvilágítja a körüle települt balánokat, tengeri tulipánokat és tengeri
csillagokat. Ezek azonban csak ünnepnapjai.
A Tridacnát a malajok Bia Garu-nak nevezik, a timorok Kemas-nak, a
görögök Chamaenek hítták. Hogy ő maga hogyan nevezi magát, azt még
eddigelé nem sikerült kiderítenünk, miután még mindig hiányával vagyunk
egy csiganyelvszótárnak. Hanem, hogy a csigák egymás között
beszélgetnek, sőt egymásnak szerelmes leveleket is küldöznek, az már
tény, s majd más helyen bővebben fogunk róla értekezni.
Mint minden hatalmas lénynek, úgy a Tridacna Gygasnak is hatalmas
ellenségei vannak: azok között legfélelmesebb a Polypus maximus.
Képzeljen magának valaki egy óriási dohányzacskót, melynek bendője hat
akós, czafrangjai pedig karvastagságuak, és két ölesek: e hosszú csápok
két sor köpölylyel vannak ellátva, minden köpöly szája csontkemény
karimával s minden karima görbe fogakkal. Az egész állatot sürű fekete
szőr fedi. Mikor a tengerben egy úszó állatot megragad, nyolcz hosszú
karját, mint az óriáskígyó tekercseit, körüle fonja, a köpölyök oda
tapadnak az áldozat testéhez, fogaikkal belevágva magukat annak bőrébe,
s odavonják azt a tengeri szörny ijesztő fejéhez, a fején még két
erősebb karja van, azokkal odanyomja áldozatát a száj nyilásához. A
száját olyan alakú fogak ékesítik, mint a papagáj csőre. S míg kiülő két
rémséges szeme az odaszivott áldozatot kétségbe ejti, addig rettentő
agyarai apróra morzsolva eresztik azt le iszonyú bendőjébe. Megöli a
csigát és a tengeri pókot, daczára kemény pánczéljának.
Már Aristoteles ismerte e szörnyeteget, Homér megénekelte, Ovid
hasonlatait kötötte hozzá, Plautus megemlékezett róla; s Plinius
megörökítette annak ellenségeskedését a Tridacna Gygasszal, a mit még az
ő idejében «Chama Titan»-nak neveztek.
A Tridacna Gygasnak nincs semmi oka rettegni a szörnyetegtől.
Az ő zárizmának egyetlen összerántása elég, hogy a csodaszörnynek
hozzányuló százfogú karját ketté harapja, s ha az a fejét oda találná
dugni összecsapó paizsai közé, bizony fej nélkül menne tovább.
Hanem egy baja van a Tridacnának: az, hogy nem lát. A többi kagylóknak
jó szemeik vannak, nála a szem alakja csak czifraság. A Tridacna vak.
Maga világít másoknak; de saját világánál nem lát.
Ezért azután nem is veszi észre, ha ellenség vagy zsákmány közelít.
Hanem a teremtő erő nem hagyott semmit kárpótolatlanul.
Ha megtagadta a tengeri állatok leghatalmasabbikától a látás tehetségét,
kipótolta neki e mostohaságot az állatok legkisebbikének szövetségében,
mely helyette lát és őrködik.
Ez a jó barát az «ősi csiga-őr». (Pinnotheres veterum.) Azért viseli ezt
a nevet, mert már az ó-egyptomiak hieroglyphjaiban előjön: mint jelképe
a fiai által gyámolított öregségnek; egy kicsiny rákalakú féreg egy nagy
csigahéjban.
A csiga-őr olyan mint valami kis parányi rák, vagy skorpio. Igazi
minoritás, ki soha majoritássá lenni nem törekszik.
Megbecsülhetetlen institutió!
A míg a lomha nagy test elterülve fekszik a tengeriszapban és építi az
óriási teknőhéjon az új sugárutakat, a míg a kettős dualistikus köpönyeg
mechanicus megszokással hárítja össze a begyűjtött táplálékot a közös
száj örökké éhes üregébe, azalatt a kis csiga-őr éjjel-nappal őrködik jó
és rossz események fölött. Ha beseperni való préda közelít, vagy gyilkos
szándékú ellenség, a csiga-őr hirtelen egyet csíp a Tridacna érzékeny
keblén éles ollójával. A Tridacna felkiált: «átkozott kellemetlen
ember!» de egyidejüleg hirtelen összecsapja medenczepaizsait s akkor
aztán, a mi közbeszorult, az meghalt; csak a csiga-őr marad élve.
Ő a Tridacna örökös figyelmeztetője: mert ámbár vannak a Tridacna
Gygasnak saját kebléből kieresztett tapogató csápjai is, de azok mint
minden küldiplomatia, csak arra valók, hogy a közelgő veszedelmet mindig
egy nappal későbben jelentsék, mint mikor már a titkot valamennyi ujság
mind kitrombitálta.
E csiga-őrön kívül vannak még a Tridacna Gygasnak mindenféle támogatói
és tanácsadói, minők a Murex regius, a Spondilus imperialis, a Conus
princeps és a Conus generalis, azután a Voluta musica, és a Conus
literatus; nemkülönben a Mithra papalis és Mithra episcopalis;
(magyarosítva: a királyi bogoncz, a császári tüskér, a herczegi czövek
és a tábornokczövek; a zenésztekercs és a tudós tekercs, a pápasüveg és
a püspöksüveg), a kiknek és a velük összeköttetésbe kerülendő
gyöngytermő Meleagrina, Venus Dione, szivárvány halyotis, pharaosüveg,
argohajós, fehér kalapács, víztölcsér és gyöngyös özvegy, a mérges
aplysia depilans s több más nevezetes jellemek összebonyolult sorából,
hogy milyen nevezetes történet fog kifejlődni? azt majd meglátjuk a
következő fejezetekben…