A tengerfenék földe több teremtő erővel bir, mint a szárazföld szine. Az
ő növényei nem tengnek, hanem élnek. A korallerdő minden ágacskájának
hegyében egy állat lakik, egy állat, mely eszik és épít. A kertek, a
miket építenek, kiemelkednek a tenger fenekéből a viz szinére s lesznek
belőlük szigetek. És a mellett a korall mégis növény, a csigák, több
faja rajtuk legelész; vannak csigák, a mik mint a szú, a fai féreg,
oldalaikba furják magukat, mások csak a gyönge hajtásaikat rágják le,
mint a hernyó.
A növényvilág aztán boszút áll rajtuk ezért.
Vannak növények, a mik állatokat esznek: az actiniák. Nevezik őket
tengeri tulipánoknak, tengeri kökörcsineknek.
Egy tökéletes tulipán alak, hosszú szárral, melynek végén egy hatszirmú
virágkehely van, éppen úgy szétnyiló, összecsukódó, mint a tulipán;
szineiben épen oly változatos; kék, sárga, piros, kivül gyöngyökkel
rakott, mint egy csinált virág.
Ez a virágkehely egyúttal fej, mely gondolkozik, száj, mely harap,
gyomor, mely emészt, és anya, mely szül.
Mikor kinyitja szirmait, tarkabarka csápok emelkednek ki belőle, mint
virágkehelyből a hímszálak. Azokra odacsábulnak az apró halacskák, az
úszó puhányok, a tengeri pókok és kicsi fejlábosok; azt hiszik prédát
kaptak, s mikor megérintik, a tengeri tulipán egyszerre összezárja
szirmait. Bőrből vannak azok, a legkeményebb, szivósabb bőrből; mint a
kaucsuk szorítása, olyan erő az, mely prédáját összesajtolja, kiszivja
nedvét, s mikor csak a csontja, meg a héja maradt, akkor kiveti a
maradványt, kifordítva egész tulipánját. S a mint akkor a sokszinű
csápok kidudorodnak, a tengeri teljes mákvirág lesz; gyönyörübb
mindazoknál, a miket valaha kertészek termesztettek.
Néha pedig sokáig zárva marad az actinia; mint a költő, a ki új művén
dolgozik. Fiait nemzi, költi és szoptatja egyszerre. Midőn kinyilik s
kifelé fordítja kelyhe belsejét, egy csoport élő Actinia ömlik ki
belőle, a mik a hova hullanak, rögtön gyökeret vernek s elkezdenek nőni.
Az actiniát táplálja gyökere a földből, mint növényt, s virágja a
vízből, mint állatot. És a mint új nemzedékét lerakta az actinia, akkor
odább megy s fiainak hagyja a régi telepet. A földbe, a csigahéjakba
vert gyökere fogva tartja: ő azonban addig húzza magát ruganyos
testével, míg leszakítja szárát gyökereiről s odább vonaglik. A letépett
gyökérből új actinia hajt ki, a vándor tulipán pedig valahol egy
gazdagabb osztrigatelepig vánszorogva, ott új gyökeret ver, s szivós
virággyomrával olyan szépen fellegeli maga körül a menekülni nem tudó
osztrigákat, hogy csak a kiköpött üres héjaik vannak körüle.
Most egy lépéssel odább megy a teremtő természet; a virágtól, mely eszik
és vándorol, átlép az állatok országába, melyek a földhöz vannak kötve s
nem tudnak helyeikből megmozdulni. Ezek mind állatevők; a növény
helyükbe nem megy, ők pedig nem tudják azt felkeresni. Némelyiknek két
teknője van, miket széttár, s kétfelé nyiló változatos alakja pompázó
szinekben takarja el teknőit. Virágok ezek is pompájukra nézve.
Némelyiknek gyökere is van, szakálla, melylyel odaköti magát a
tengerfenékhez, másnak hosszú tövisei. A spondilus regius királypiros
teknője narancsveres nyelvekkel van felfegyverezve; a Venus Dione
ajkpiros héjai hosszú szálakat eresztenek: az egész csiga összecsukva a
legidealisabb alakzat. A tökéletes szivalakú cardium cardissa mély
rovátkáival az iszapba ássa magát. Az aspergillumok hosszú csövet furnak
le a tengerfenékbe, viztölcséren szíják a táplálékot; a solen siliqua
barlangot ás az iszapba s a lithodomus a sziklába fur házat. A Lima
koralldarabokból épít magának várat, miket selyemmel köt össze. Aztán
vannak, a miknek csak egy teknőjük van: a patellák, fissurellák, a mik
megint úgy oda tudják magukat színi a sziklákhoz, hogy onnan semmi
erővel le nem lehet őket választani, csak összetörni. Ezek a tengerfenék
állatvirágai s virágállatjai.
Van egy igen szépfajta puhány, melyet nem rég fedeztek föl, az
euplecteia aspergillum: az egy hengert sző magának selyemszálakból,
mintegy lábnyi hosszút, oly rendes szövéssel, mintha női remekmű volna,
az egyik végére divatos «frivolität» van horgacsolva. A nálam levő
példányt élő korában valami erőszak kilyukasztotta; azt a lyukat a csiga
oly finoman beöltögette, mint a hogy lyukas harisnyát szokás betópolni.
Ha ránézünk, azt hiszszük, selyem, s ha megfogjuk, akkor érezzük, hogy
«kő». A tűzben meg nem ég.