Mikor az egyenlítői nap keresztülsüti azt a sok ölnyi mélyen átlátszó
kék vizet, melyet nem zavar meg az iszap, mint a folyót, a víz
sugártörése csalóka csábbal hozza közel a tenger fenekét. Egy végtelen
virágágyat látunk, mely fölött pillangó-sereg él és mozog.
Már régóta úgy híjják azokat, hogy «a tenger pillangói». Kétezer év
előtti költők nevezték el őket így. Hiszen már ezek a költők maguk is
petrefactumok, ezektől már plagiálni szabad, sőt gyüjteményezői feladat.
A tenger pillangói: a csigák.
Gyöngyörű állatok! A természet kedvencz gyermekei; a teremtőerő
fantáziájának kimeríthetlen álma!
Mennyiféle alak, minő csodás sokszerüség az idomokban, mily szinpompa! A
halyotisok (tengeri fülek) szivárványos kelyle aranynyal áttörve, vagy
rózsapiros háta ezüsttel hímezve, vagy ezüst paizsa fekete csikokkal
sávolyozva; a bodros csipkefőkötő alaku murex fajok, biborpiros szájjal;
a Dávidhárfa felhúrozott márványos héjával; a turbo chrysostomus fűzöld
koronájával, aranytól ragyogó öblével; a hatujjú pteroceras, mint egy
roppant fésü kék szakállu tritonok számára, s annak egy kisebb
narancsszín faja, a nereidák kontyát feltűzni olyan alkalmas; az égő
kemenczeszájhoz hasonló cassis rufus, s a pettyes cypraeak ezernyi népe;
a királyköpenyes pecten pallium, a czebracsikos nautilus pompilius és
rokona, a hófehér, gyöngéd argonautilus, a csokoládszín unio nigra; a
tarkabarka lópata (hyppopus maculatus); az óriási strombus gygas, a
hajnal minden színével öblében; s aztán egy csoport fehér alak
mindenféle fajból, miket az emberi gyöngédség a «szűz» melléknévvel
ruházott fel: pecten virgo, conus virgo, strombus virgo, murex virgo, a
miken tévedésből sincs egy más szinü folt; valamint nem téveszti el a
conus litteratus (az irástudó czövek) a maga dolgát soha. Alakja, mint
az összecsukott tulipáné, hófehér; körül tiz sor fekete ékirás (runa),
akkor következik egy sor sárga pont; azután ismét tiz sor fekete
runairás, s végül két sor samaritanus betü: Ghimel, Jodh, Lamed, Nun,
stb. szép világosan kiirva. Elolvashatja, a ki ért samaritanusul és
csiganyelven.
Ha charlatánkodni akarnék, azt mondhatnám, hogy ezt az egész történetet
a conus litteratusok krónikáiból olvastam. De hát minek tegyem? Úgy is
elhiszi a tisztelt közönség, ha látja hogy igaz. Hogy a samaritánus
betük ott vannak az irástudó czövek csigaházán, arról mindenki szemeivel
meggyőződhetik a legelső természettani muzeumban; hanem a csigát
hegyével lefelé kell fordítani, minthogy tudvalevő dolog, hogy a csigák
mind balról jobbra csavarodnak kifelé (egy pár hitszegő fajt kivéve), s
így azt irást jobbról balra kel nézni, mivel hogy az keleti nyelv.
De mi a muzeumi csigaházak holt pompája az élőkéhez!
Mikor a tengerfeneket átmelegíti a nap, s a nappal élő csigák kitárják
belső alkatrészeiket, az a tündéri ragyogvány! Az élő kagyló és csiga
teste bársony, kihímezve drágakövekkel; telerajzolva szines erekkel, a
liliomok színpompája, a tulipánok lángolása, a lepkeszárnyak mozaikja, a
drágakövek ragyogványa egyesítve szétterülő köpenyeiken, mozgó
csápjaikon, hajlékony orrmányaikon; s mikor a szűz Argonautilus hófehér
menyasszonyi házával felemelkedik a csendes tengerszínre, s e
csipkefinom reczés köntöséből kiereszti először hosszú skárlát csápjait,
mik biborpettyekkel vannak végiggombozva, s azután hanyatteresztve fehér
házát, mint egy csónakot, kifeszíti gyöngéd finom rózsaszínű köpenyét,
mint egy vitorlát s míg a szellő csendesen sikamlatja tovább a víz
színén, hat lábával kormányoz és evez, s másik két csápját, lapos
végeivel, mint két napernyőt, tartja feje fölé, akkor tünik ki, hogy az
a csigák divathölgye.
Sőt legczifrábbak azok, a kiknek semmi házuk sincsen; minő a Cranchia,
melynek hat karját egy biborvörös fátyol fogja össze, hat sor zafirkék
gombbal boglározva; karjain, testén aranyszín foltok, minden folt
ultramarin kékkel szegve; a test maga fahéjszin bibor pontokkal
behintve, mintha hímezve volna.
Ezek szökellnek, repülnek a vizekben; keresik tápszereiket, s viszont
futnak azok elől, melyek ő rájuk vadásznak.
Testvéreik a «kalappuhányok», a vizben libegő minden színű harangok,
diadémok, koronák, miknek lecsüngő lánczai mintha virágfüzérek,
gabonakalászok volnának, pedig fogócsápok.
Ott vonaglanak el közöttük a szalagpuhányok: a gyönyörű «Venusöv» széles
kék és sárga szegélyű selyemszalag, mely sebesen úszik.
Az Atalanta és Clio repülnek valóságos szárnyakkal ellátva, a Limacina
evez, a Janthina egy gyönyörű sötét lilaszín házú csiga, léggömbön
utazik. Nyálából léggömböt csinál, azon felemelkedik a víz szinére és
úgy úszik az önkényt alkotott buborékhoz kötve. A Litiopa valami
korallhoz hozzáköt egy fonalat s azon függve, lebeg a vízben alá s fel,
mint a pók. A Trigonium és a Pecten csészéiket hirtelen szétcsapva
ugranak; ölnyi magasra tudnak szökellni a víz felett. S van egy
csodálatos csigafaj: a Pyrozoma (lánghüvely), száz meg száz hosszú kis
csiga egy közösen épített hüvelybe ragadva; a hány annyi szinű, kék,
sárga veres, zöld, és mindannyi egyszerre egy ütenyre taszit a vizen s e
lökéstől a közös lakhely versenyt úszik a halakkal. A nyolczlábú
csápjaival löki magát s háttal úszik előre. Van egy igen szép válfaja, a
«camaeleon», a színváltoztató: ha megijed, elzöldül, ha megharagszik,
piros lesz, s ha üldözi erősebb ellenség, hirtelen sötétbarna tintát
lövell szét s míg azzal maga körül elhomályosítja a vizet, a zavarosban
elmenekül.
S e repkedő pillangók alatt a tenger fenekén ott nyilnak a tenger
virágai, az egy helyben álló kagylók. De azokról már külön beszéljünk.