– Nézd, az ott a szárazföld, mondám Daltonnak.
– Az ám. Az éjszaki Cap.
Jóremény-foka már van. Nevezzük el ezt a Kétségbeesés-fokának.
Elővettük refractorainkat, miknek terrestris látcsövei 60-szor
nagyítanak, s vizsgálni kezdtük az emelt pontot.
– Valóban előfok az. S nekem úgy tetszik, hogy fákat is lehet rajta
kivenni.
– Alkalmazzuk a csillagászi csöveket, monda Dalton. Azok 120-szor
nagyítanak, s mindegy annak a hegynek, ha felfordítva látjuk is.
– Kétségtelenül egy szárazföld előfoka az, s ha alkonyat nem volna,
látnunk kellene, hogy van-e körüle valami zöld?
– Én azt hiszem, mondá Dalton tréfálózva, hogy ez az a mesebeli
mágneshegy, mely a hajókat magához rántja.
– Én pedig ellenkezőleg azt kezdem észrevenni, hogy mi e ponthoz épen
nem közeledünk. Félóra óta ærostatunk éjszak helyett nyugotnak halad.
Dalton is meggyőződött róla, hogy úgy van.
Mikor besötétedett s a csillagok feljöttek, valami csudálatos látvány
volt ránk nézve az ég.
Az éjszakcsillag csaknem függőlegesen fejünk felett, s a Rigel, a
Sirius, az Orion övét képező három fényes csillag előttünk a láthatáron;
a lant fényes csillaga a hátunk mögött.
A sötétségben egészen elvesztettük távcsöveink elől az észlelt
szárazföld előfokát. De reggelig bizonyos volt, hogy oda kell jutnunk.
Bizonyos?
Van-e ilyen szó a rettenetes hatalmú természettel szemben? Nem tudja-e
az becsapni előttünk azt a könyvet, melyet vakmerően fel akarunk nyitni?
Három negyedkor hét óra után egyszerre elkezdett valami lilaszinű
derengés támadni az éjszaki égen, mint mikor a hajnal közeledik s a mi
keresett előfokunk ismét megjelent éles körrajzban a tenger fölött.
De mielőtt távcsöveinkhez nyúlhattunk volna, egy minden érzelmet magához
ragadó tünemény tárult föl előttünk.
Egyszerre az egész eget elborította egy rózsaszinű dicsfény, melynek
támadó központja amaz előfokot látszott körülvenni. A legpompásabb
éjszakfény lángolt fel előttünk, szemünkláttára keletkezve, s egy percz
mulva biborégen úsztak a csillagok myriádjai. Az éjszaki fény azért
tündéribb jelenet a hajnalfénynél, mert annak pirjában ott ragyog minden
csillag, csakhogy kék ég helyett rózsaszinű égen.
A kilövellő sugárküllök a halványkék és biborveres szinei közt
váltakoztak, néhol fekete ablakokat hagyva közben.
De ugyanakkor, midőn e látvány elandalította idegeinket, egy másik
tünemény rettenetesen magunkhoz téríte rögtön.
Élesen metsző szelet kezdtünk érezni hajónkban.
Szelet? Léghajóban? Lehetetlen az! Hisz a léggömb együtt úszik a
légáramlattal. És mégis úgy volt. A szél «délnyugotról» oly erővel
süvöltött rajtunk keresztül, hogy hajónk kötelei zengtek bele, mint
valami æolhárfa húrjai.
A látott szárazföld pontja öt percz mulva eltünt előlünk és 45 percz
alatt eltünt előlünk maga a smaragdzöld tenger, s ismét azon jégzóna
fölött repültünk, melyen átjöttünk, folyvást szemközt korbácsolva a
széltől.
Mi szél ellenében repültünk!
Kitaláltuk e tünemény okát.
Az a rettenetes erő, mely a légáramlattal szemben 45 percz alatt 30
mértföldnyi sebességgel visz bennünket, úgy, hogy hajónk fenekére kell
lefeküdnünk, nehogy megfulladjunk; ez a földfeletti, ez a számokkal meg
nem mérhető erő: a delej.
A földsark villanyos kitörése elől úgy kell repülni a mi selyem és
gyantából készült léggömbünknek, mint a hogy a villanyterhes gömb
elfujja magától a selyempihét.
A taszítás, melyet a delejvillany nagyszerű tüneménye selyem
léggömbünkre gyakorolt, annak Ny. Ny. D. irányt adott, s az
orkánsebességű távozáson kivül még egy nevezetes hatást gyakorolt rá.
A milyen gyorsan távozott, olyan gyorsan emelkedett léggömbünk.
Ennek a magyarázatát mindenki megtudhatja, a ki léggömbött látott. A
léggömb egy lopótök alaku selyem lapda, melynek aláfelé fordított szája
mindig nyitva van. Megtölteni nem könenynyel szoktuk, azért, mert a
köneny keresztülszivárogna még a gyantás selymen is, hanem
világítógázzal.
Világítógázt minden nagy városban kapni, tehát az újra megtöltés is
könnyű, míg könenyt nagy költséggel és előkészülettel tudnánk csak
előállítani. A léggömb világító gázzal sincs egészen megtöltve, azért,
mert annak a terjereje szétszakíthatná a selymet, a mint a könnyebb
légnyomás rétegébe ér fel; épen ez okból nincs bezárva az alsó nyilás
is, úgy hogy a gondolában ülők végig beleláthatnak az üregbe, s minden
hangjukat visszakongja e nagy selyemhordó.
Midőn tehát két oly ellentétes erő, mint a déli szél s a
villanytaszítás, érte léggömbünket, vagy annak kellett volna történni,
hogy a megszorított léggömbből az alsó nyiláson minden gáz kifut, vagy
annak, hogy a megszorított léggömb a gáz rugalmassága által mindaddig
magasabbra száll fel, a míg a két ellentétes taszítás tart.
Mi egyszerre tapasztaltuk a föld vonzerejét s a föld eltaszító erejét.
Mi voltunk az első halandók, a kiknek megadatott, hogy a föld eltaszítja
őket magától.
Estünk fölfelé.
Túl azon a fokon, a honnan Glaisher ájultan jött alá: 12,000 méternyire
a föld felett, tehát oly magasban, mintha a Csimborasszót megkoronáznák
a Mont-Blanccal, értük el a nyugpontot, a melyen emelkedésünk megszünt.
Az északfény skárlát fénykévéi messze túl ragyogtak fejünk felett; a fél
eget látszottak azok bekalandozni, s néha a «Vega»-ig ellobogtak, de
léggömbünk emelkedése megszünt.
Ennek is meg kellett nem sokára tudnunk az okát.
A két ellentétes taszítás léggömbünknek olyan irányt adott, mely azt a
szélfordulóba hozta bele.
Ha az egyik földgömbön déli szél fú, akkor a másikon északi szélnek kell
fúni. Ez a légegyensúly törvénye.
Éjfél előtt egy órakor megszüntek hajóköteleink fütyülni, s nem éreztük
többé a kinzó szelet, ámbár az északfény még egyre lövellte sugarait
szerteszét. Hogy taszító erejét folyvást gyakorolta ránk, azt azon
sebességből itélhettük meg, melylyel az alattunk lévő jéghegyeket,
jégtorlaszokat egymás után eltünni láttuk. Most már két mozderő vitt
bennünket: az északfény s az északi szél.
Az egész alattunk levő holt ország túlvilági fényben úszott. A partok
jégcsipkéi rózsafüzéreknek látszottak, s a jégcsúcsok mint égő tűzhegyek
lángoltak. Hévmérőnk, a szertelen magasság daczára, nem mutatott
külömbséget. Hogy ez az északfény befolyása volt, arról bizonyossá
lettünk nem sokára.
Mert a mint éjfél után két órakor az északfény egyszerre lelohadt: oly
metsző hideg támadta meg bőrünket, a milyet még eddig nem éreztünk.
A hévmérő 35 fokra szállt le 0 alatt.
És azzal egyidejüleg sebesen kezdtünk esni lefelé e kényszerített
magasságból. Másodperczenkint hatszáz lábnyi gyorsasággal közeledtünk a
földhöz.
Ki nem birnám fejezni azt a visszás érzést, a mi e lefelé hullás
perczeiben erőt vett rajtam. Valami volt abban az embergyülöletből, a
világutálatból. Tehát ismét vissza kell esnünk e gyönyörteljes égből, ez
isteni magasból a sárba, az emberek közé, kik egymást gyilkolják, kik
bálványokat imádnak!
Ah, föld! sár! emberek! Jöttek aztán hosszú órák, a midőn kétségbeesve
imádkoztam, hogy lássak még egyszer ilyen sáros földet, ilyen
emberarczokat.
A föld sugarai kitaszítottak bennünket az atlanti tengerre. A virradat
az ég és az oceán képét mutatta előttünk.
Már említém, hogy onnan felülről a föld felszíne nem gömbnek, hanem
teknőnek látszik. A tenger fölött még nagyobb lesz e csalódás; mi úgy
láttuk magunkat lebegni, mintha két végtelen üvegharang közé volnánk
kárhozva, miknek szélei a láthatáron egybeforrnak: egyik az ég, másik a
tenger.
Itt el kell vesznünk.
Már három éjszakát teljes álmatlanságban töltöttünk, élelmi szereinket
csak pár napi szükségletre számítottuk, s most előttünk egy olyan irányú
út, a melyen ha semmi nem történnék is velünk, a míg a legközelebbi
partot elérhetjük, beletelik egy hét. Hajónkat irányozni nem tudjuk, a
szél hosszában visz bennünket délnek. S a mellett a fagyasztó hideg. És
ha testi életműszereink vasból volnának is, de a folytonos izgatottság,
mely idegeinket zaklatja, az egymást felváltva követő világtünemények,
az elviselhetlen nagyszerűség, ez mind nem emberi kedélynek való. Három
ilyen nap és éjszaka elég arra, hogy az emberi lélek megőrüljön.
Elhatároztuk, hogy sorsunk végéről tudósítjuk a külvilágot.
Egy kis hártyapapirra felirtuk eddigi élményeinket, a szélesség és
hosszúság fokát, mely alatt e perczben vagyunk, hozzátettünk egy
«adieut» s a levelet az utolsó postagalambunk farktollára húzva, útnak
eresztettük azt.
Ez a galamb edzett amerikai faj volt; különben megfoghatlan lenne, hogy
állta ki velünk együtt a jégsark alatti hideget?
Ez nem esett le mint a többiek, hanem inkább felfelé repült a légben s
nehányszor körülczirkálva léggömbünket, utoljára leszállt a léggömbre, s
ott maradt.
– Ah! nézd, mondá Dalton; ez a monsieur velünk akar utazni.
Valóban a galamb el nem mozdult délig sem a léggömb tetejéről. Akkor
megszántam, felmásztam érte a kötélhálózaton, s megfogtam és újra
visszatettem a fészkébe.
Nem tudtuk többé, haladunk-e? lassan-e, vagy sebesen? vagy egy helyben
függünk e vigasztalan kettős concav üvegharang közepén? A tengernek ez a
része az atlanti hajójáráson kivül esik s a skandinav partjáró hajók
ennyire már ki nem tévednek.
Délután a láthatár homályosodni kezdett, az ég sápadt volt felettünk; a
nap tányéra elveszté tündöklését, a láthatár szélén úgy látszott rezgeni
a tenger, mintha épen ott nagy hullámokat hányna, pedig sima volt mint a
tükör.
Ez órában 3700 méternyi magasban voltunk. – Aerostatunk a mult éji
küzdelemben mégis sok gázt veszthetett.
Délután két órakor már egészen homályos volt az egész mindenség.
– Nézd csak, mondá ekkor Dalton, egy hajó.
És felmutatott az égre.
Az égen – egy hajó?
Valóban. Felettünk, mintha tükörből nézne le ránk, látszott a hullámzó
tenger, s e tenger habjai közt vitorlázott egy kétárboczos gőzös,
árboczhegyeivel lefelé fordulva, oly nagyságban, mintha a természetben
egy kilométernyire volna tőlünk.
Bámulva néztük e tüneményes fata morganát, mely sokáig ott libegett
fejünk felett, s csak akkor tünt el, mikor az ég sápadt párázata
bárányfelhőrétegekké kezdett szakadozni.
Akkor láttuk meg az első hajót a láthatáron; távcsöveink meggyőztek
bennünket felőle, hogy ugyanazon kétárboczos gőzös az, melynek fata
morganaja kisértett nem rég a fejünk felett.
A hajó útja a mienket látszott keresztülszelni; ő használhatta az
ellenkező szelet is s voltak lapátkerekei.
Ah! ha összetalálkoznánk, ha leszállhatnánk reá!
Valószinüleg annak a hajónak az utasai is látnak nemsokára minket a
légben repülni – s majd azután jön egy óra, a melyben ők fogják mondani:
ah, ha fölmehetnénk hozzájok, ha ott lehetnénk e léggömbben!
Az éjszaka zivatart hoz!
Este felé Dalton észreveszi, hogy léggömbünk pipázik.
Ez a léghajósok legveszélyesebb válsága.
A léggömb tafotáján valahol repedés támadt s most a résen át a gáz kezd
elillanni, s apró fehér felhőcskék alakjában maradoz el mögöttünk.
Én hirtelen felmásztam a kötélzeten, hogy a készen tartott enyves
folttal betakarjam a szakadást, a mi nagyon nehezen ment, mert az enyv a
hidegben nem fogott. Kénytelen voltam a foltot a repedés fölé
sodronyokkal erősíteni meg, mik a dugóhuzó mintájára vannak csavarva s a
két szöveten keresztülfúrva, azt összetartják. Ez ugyan nem zárt
hermetice, s léggömbünk azután is csak pipázott, de legalább meg voltunk
óva a léggömb szétpattanásától.
A léggömb pipázása miatt azonban alászálltunk 1200 méternyire.
A mint az éj leszállt, az ég meg kezdett telni felhőkkel. Óriási fekete
cumulusok futottak velünk versenyt: alattunk, felettünk járva.
Ha eddig némaság vett bennünket körül, lett hangverseny ezután. Valami
oly pokolian túlvilági zenét, minő a viharkorbácsolta tenger harsogása,
a léghajó magasából hallgatva, a világ minden mæstrója sem birna
kigondolni.
Ütenyre hangzik az, mintha a mennydörgés dobverője játszanék
üvegcarillonon. (Egymás fölé akasztott üvegharangok, mint a chinai
tamtam, mint a japáni gong, milliószor nagyított kiadásban.)
Ez a szakadatlan zengése az alattunk felzavart irtóztató viztömegnek
valami őrülésre vezető zene volt!
S nekünk az egész éjszaka zengett.
Ez már negyedik éjszaka volt, melyen szemeinket lehunyni nem birtuk.
A tenger harsogása tudatá velünk, hogy odalenn vihar van.
Mi ide fenn olyan csendben ültünk, melyhez hasonlót sem Nizza, sam
Kairó, sem Biarritz szélcsendes napjai nem mutatnak.
Most már érzettem Flammarion állítását, a ki azt mondta, hogy egy
léghajózás alatt leghevesebb grippéje elmult: a léghajó a szélcsend
hazája.
A vihar nem járt villamos zivatarral, mint nem szokott ez időben soha. A
napéjegyen viharai villámtalanok.
Annál inkább meglepett bennünket, midőn reggel öt óra felé egymást
követő villanások zavarták meg az éji sötétet.
E villanások alulról jöttek s perczek mulva tompa taszító dördület
követte azokat.
Ágyúlövések!
– Ezek egy hajó vészlövései, mely a viharban léket kapott! mondá Dalton.
Biz az meglehet.
Igen szomorú hajnal virradt ránk.
Az ég tele volt csoportfelhőkkel, mik közül kerékküllő formán törtek ki
a nap sugarai.
Légsúlymérőnket néztük.
Az csodálatos tüneményt mutatott.
A légáramlat oly hullámokat vetett, mikben mi hol 800, hol 1600 méternyi
magasban libegtünk, épen úgy, mintha a tengeren úsznánk s a
hullámveréssel egyenlő ringást követett a tenger. Egyik folyadék a másik
hatása alatt.
A tenger hullámai mértföldnyi hosszú barázdákban tornyosultak magasra,
fehér tajtékkal koszoruzva gerinczeiken, s a vizhegyeken, völgyeken
keresztül himbálódott egy jármű, hol felemelkedve, hol alászállva a
hullámtorlaton. Valószinüleg ugyanaz, melynek vészlövései villogtak szét
a vizsivatagban hajnal előtt. Kiváncsiak voltunk távcsöveinkkel közelébb
hozni az emberlakta töredékeny alkotmányt. Egy gőzös volt az, két
árboczos. Talán ugyanaz, melynek képét a fata morgana mutatta. Hanem a
két árboczról már le volt tépve minden vitorlafa, s a kémény nem
füstölgött többé.
Mint említém, a lég is hullámzott, a tenger is hullámzott. Egyszer a
tenger hulláma oly magasra emelkedett, s a lég hulláma oly mélyen
lenyomta hajónkat, hogy azt kelle hinnünk, most mindjárt
összetalálkozunk.
Egy ilyen pillanatában a kölcsönös hullámvonal megközelítésnek oly
közelségbe jutottunk az alattunk hánykodó hajóhoz, hogy a födélzeten
elszórt emberalakokat kivehettük rajta. Alig voltunk egymástól 300
méternyire.
Egy fehér ruhás női alak, ki egy árboczkötélbe fogózott s a födélzeten
hevert, mindkettőnk figyelmét megragadta.
Láthattuk arczát, kétségbeesését.
A következő percz a hullámvölgybe sülyeszté a hajót s léggömbünket ezer
méternyire ragadta tőle.
– Eh bien! kiáltá Dalton, ha még egyszer összetalálkozunk e hajóval,
annak a fehér hölgynek kezemet fogom nyujtani s felragadom ide hozzánk.
Én azt hittem, hogy ez igen helytelen tréfa Daltontól.
A következő órák iszonyuan megczáfolták e hitemet.
A hajót és a fehér hölgyet ugyan mi többé sehol sem láttuk. Azok
elmerültek valahol a tenger végtelenében, hanem Dalton rajongása
megmaradt. E percztől kezdve elkezdett folyton fecsegni, ábrándozni, a
mi szokása ellen volt; mindenütt a fehér hölgyet látta maga előtt s
verseket kezdett neki mondani.
Uram Isten, ez az ember megőrült!
Nem volna csoda. Ilyen négy nap, négy éjjel minden emberi ideget képes
elviselni.
A szokatlan, a nagyszerű, a borzalmas, a szédítő nála a psychiatria
életműszereit támadta meg. Rajongott. Deklamált. Felállt a csónakban
Alfred Musset-től verseket szavalni, s leszórt magáról minden meleg
öltönyt. Nem fázott.
Én rám pedig az ellenkező hatása volt a viszontagságoknak. Én józan
voltam. (Hiszen semmi borszeszt nem ittunk, hogy el ne aludjunk.) Hanem
tagjaimat fogta el valami kimondhatlan zsibbadás. Száztíz óra óta nem
aludtam már.
Ezen a napon nem is volt már mit ennem.
Délután négy óra felé, mikor a nap épen lemenőben volt a tenger szélén,
még egy elragadó látvány jött felfokozni ideggyötrő
felmagasztaltságunkat.
Két felhőréteg között úsztunk.
A lemenő nap a felső felhőkárpítot világította meg izzó tűzfénynyel; s
ennek a ragyogásnak a visszfénye bezománczozta az alattunk úszó
felhőcsoportot.
Olyan volt az utóbbi, mint egy örvény csupa rózsákból; egy véghetetlen
mélység, melynek minden atomja sugárzik.
Minden léghajós bizonyítja, hogy azon perczben, melyben a felhőket látja
maga alatt úszni, valami magnetikus láz veszi elő, valami kisértő vágy
lelépni a rózsaszínű hóba, a csábító szirtekre, belemélyedni e piros
hófuvatagba, leugrani a csónakból.
Én is éreztem e vágyat mindannyiszor, midőn léghajóban jártam. Azt
mondják, a föld vonzereje az. Tán az emberi test szerelme a földhöz.
Egyszer csak azt láttam, hogy Dalton felugrik a csónak szélébe s onnan
kezd el szavalni a rózsaszinű örvény felé.
– Ott van ő, ott nyujtja felém a kezét. No még feljebb! Ide! Ide!
Fogózzál belém.
Ez ember megőrült.
Oda akartam hozzá ugrani, hogy megfogjam, s úgy éreztem, hogy lábaim nem
mozdulnak. Fel akartam emelkedni balkezemre, s karom tehetetlen volt.
Jobbomat akartam mozdítani. Az is bénult volt. Kiáltani akartam rá. És
nyelvem nem adott hangot. El voltam ájulva; de szemeim még láttak, még
ébren voltak és füleim még hallottak.
Kellett hallanom, mint kiáltja Dalton: «jövök, jövök!» s aztán kellett
látnom, mint szökik le a magasból egyszerre.