Azután következett, hogy elveszítsem hallásomat. A tenger zúgását nem
hallottam már.
Végre rám jött, hogy ne lássak többet. Elvesztettem szemem világát.
És még mindig teljes eszméletemnél voltam. Tudtam, hol vagyok, mi
történik velem.
Egyszer aztán elkezdtem nem is érezni. A hideg nem csípte már arczomat.
S még mindig eszméltem.
Utolsó gondolatom az volt, hogy most Dalton leugrása által egyszerre
fele terhével megkönnyült a csónak s annálfogva az ismét fel fog menni a
magasabb légkörökbe. Ott megfagyok. És azután a gazdátlan léggömb fog
járni az ürben, egy halottat hordva magával, ki tudja meddig.
Utoljára aztán eszméletemet is elvesztettem, s az álomnak, a
dermedésnek, mely rám nehezedett, nem voltak álomlátásai.
A legelső külhatás, melyet ismét megéreztem, az volt, hogy arczom bőrét
ezer hegyes tű szurdalja.
E csodálatos ingerlő bizsergésre visszatért a tudatom, hogy élek.
De nem látok és nem hallok semmit.
A csipkedő inger egyre nőtt, egész testem érezte azt, s egyszer csak
megnyilt hallásom.
Ah, az a halálból ébredés legboldogabb érzete, mikor a süketség elmulik,
s megjön a hang érzete.
Valami egyhangú zajt hallottam alulról felzengeni. Mint mikor egy
mocsárban millió béka brekeg éjszaka.
Ejh! káprázat ez! Érzékcsalódás. Tenger van itten, nem mocsár.
Ismét azt hittem, hogy elalszom.
Ekkor egy új hang tört fel alulról, mely mint a galvani ütés megrázta
dermedt idegeimet.
Harangszó!
Az «angelus» méla rengése tör fel alulról hozzám.
Az ércz hangja valóban oly hatással volt dermedésemre, mint a
villanyfolyamé, mely a halottat torzképek fintorítására készti;
felnyitottam szemeimet, láttam.
Megtudtam az okát, mi izgatja testem felszinét tűszúrásként. Egészen be
voltam fedve apró, vékony, hegyes kristályokkal, miket egy hófelhő
takarhatott rám. Ez izgató hóréteg óvott meg a megfagyástól. Ez hozott
életre ismét.
De mozdulni még mindig nem voltam képes.
S az angelus ringó kondulásai rezegtek fülemben. Föld van alattam! S én
nem tudok rá leszállni! Itt van mellettem a zsinór, mely a léggömb
szellentyűjét felnyitja, hogy a gáz kiszabaduljon és a léghajó földre
szálljon s én nem vagyok képes azt megrántani.
E kinlódásom alatt egy kis bogár repült csónakom szélére.
– Ah, te Isten bogárkája! Mi izenetet hoztál nekem onnan a földről? Már
nem messze kell lennem a földtől!
Összpontosítám minden akaratomat, s az akarat ereje győzött a bénuláson.
Annyira vittem, hogy derekamat meg birtam hajtani. A szelep zsinórjához
közel jutottam; azt megragadtam fogaimmal, s úgy rántottam egyet rajta.
A szelep felnyilt, s a gáz süvöltve rohant ki rajta.
Az előttem függő légsúlymérő mutatta, hogy esünk lefelé; már csak 600
meternyire vagyunk a föld felett s perczenkint 20 meterrel szállunk
csendesen.
De hát a horgony? Ki veti le a horgonyt?
A zsilipet ismét vissza kellett eresztenem. Hiszen a horgonykivetés
nélkül össze fog törni a földön végighurczolóléggömb.
Jobb karomat birtam mozdítani már.
Elkezdtem a csónakba esett hóval dörzsölni balkezemet, míg ujjaim
merevedése kiengedt. Azután a jobb kezemet. De lábaim még meg voltak
zsibbadva.
Most már éreztem, hogy meleg légrétegben járok.
Egy helyen egy csoport tarka lepkén repültem keresztül, mik ilyenkor
párosodnak a légben.
Azután úgy éreztem, mintha valami sürű tömeg felett úsznék hajóm.
Volt már annyi erőm, hogy a párkányra felkapaszkodjam. Az a tenger,
melyben úsztunk, egy nyárfaerdő lombja volt, olyan sima és egyenes, mint
egy tó felszine: a nyargaló léggömb végigvontatta benne csónakomat.
Végre annyi erőm volt már, hogy a vasmacska karikáját kiakaszthassam, s
levessem azt a földre.
Oh édes sár anyám! a ki szültél!
Fogadj el ismét!
A horgony megakadt a fák ágaiban, ürült léggömböm belecsapta magát a
sudarakba, mik szétlyukasztották s csónakom fennakadt kötelékeinél fogva
egy óriási jegenyén.
A mezőről emberkiáltások törtek felém.
Nemsokára egy borotvált arcz, bőrsipkában emelkedett ki csónakom
párkánya mellett, kurta pipáját szájában tartva.
– Welkom, sir! how do you do?
Irlandi pofa volt. Megcsókoltam volna.
Talán ha porosz lett volna is megcsókoltam volna.
Ah, odafenn nagyon jól megtanítják a testvérszeretetet.
A pont, a hol léghajóm öt napi utazás után leesett, Friderixtown
környéke volt New-Braunschweig tartományban; az É. Sz. 46 és a Ny. H. 67
alatt. Ezerötven tengeri mérföldnyire a párisi meridiánustól.
Szegény Dalton, hogy ő nem örülhet ennek együtt velem!