Ez a gondolat, hogy mi most egy ország fölött járunk, a melynek neve: a
semmi, elölt bennünk minden érzést, a mi emberi, eszméletet,
fogékonyságot, félelmet, vágyakat.
Engedtük léghajónkat úszni a jegek országa felett. Nem volt már miért
leszállanunk a földre. Idefenn sincs már hidegebb mint odalenn.
De még egy gondolat volt, mely melegített bennünket.
– Dalton, mondám társamnak, ha ez a légáramlat még estig így tart, el
kell érnünk, a hová Franklin, Kane, Masham, Mackintosh, Belcher el nem
juthattak: az éjsarki szabad tengerig.
E szó felvillanyozta elmerengő barátomat.
És még talán elérhetjük az éjsarki szárazföldet is, a minek létét
annyian állítják, a hol új növényzetnek, állatoknak, tán embereknek is
kell lenni.
– A kikről nem tud a világ semmit.
– A kiket nem hódíthat meg senki.
Elhallgattunk mind a ketten. Eszünkbe jutott az az ország, a honnan
jöttünk, s melyet talán soha sem fogunk látni többé.
– Nézd, milyen sötétkék e fehér táj fölött az ég!
– Az ám. Valóságos «berlini kék».
Annyi világos volt előttünk, hogy innen meg nem szabadulunk. A szélnek,
mely bennünket idáig hozott, valahol meg kell állni, erőnk fogytán van:
két éjet már álmatlanul töltöttünk el, s e hidegben elaludni annyit
tesz, mint megfagyni. A hideg úgy szorítá koponyáinkat, mintha szíjjal
csavarnák körül, kezeink a keztyükön át is megmeredtek; bundáink nem
tartottak már meleget, s a ritkult légben orrunkból és füleinkből
szivárgott a vér.
Három postagalambot hoztunk magunkkal, hogy hírt adhassunk magunkról;
azok közől kettőt kivettünk kalitjából, hogy elbocsássuk; félig meg
voltak már dermedve azok is, daczára meleg gyapotfészküknek. Azt hittük,
a repüléstől majd fölmelegesznek s eleresztettük őket. Az egyik galamb
úgy esett le a földre, mint egy darab kő, egyenesen a csórjával lefelé,
bizonyosan megfuladt az esésben. A másik küzdött az eséssel,
bukfenczeket hányt, de nem birt repülésre kapni a ritkult légben, s
aztán eltünt szemünk elől. A harmadikat még tartogattuk.
Most már egy felhő sem volt az égen, a hygrometer semmi nedvet sem
fogott, az ozonpapirra nem hatott semmi, hanem a hévmérő sem szállt már
alább. E légrétegben a földi fagynak semmi befolyása többé.
Valami lunatikus ámulat fogta el agyamat, midőn a holdvilágszerű fényes
lapra bámultam, mint mikor az óriási refractoron át sokáig nézünk a
holdba.
– Ez a gömbölyű, sima tér olyan, mint a «Mare mortis», suttogám
Daltonnak.
Dalton erre kihajolt a csónakból s valami emberfeletti hetykeséggel
kiálta el az alattunk elhaladó jégsikra:
– Qui demeure là dans ce royaume?
(Ki lakik ez országban?)
Négy percz mulva tisztán visszakiáltotta a jéglap:
«Qui demeure là dans ce royaume?»
Oly borzadályos volt az az emberi szózat, mely onnan alulról, a laktalan
jégvilágból saját kérdésünket visszakiáltá ránk, mintha ő sem tudná rá a
feleletet.
Dalton a választ is lekiáltá:
– Le mort! Le néante! La silence! Le desert!
S a jégegyetem visszazengé egyenkint:
«Le mort (a halál). Le néante (a semmi). La silence (a hallgatás). Le
desert (a pusztaság)».
Valami fenyegető volt e visszhangban; valami istenkisértési merénylet
Daltontól, megszólalásra kényszeríteni a halált, a hallgatást, a semmit.
Köröskörül semmi nyoma egy élő lénynek, egy emberi laknak.
E rettenetes magányában a világnak élő lény nem járt még soha.
S a légáramlat egyre vitte léggömbünket odább.
Óránkon tizenkét óra volt délben, s a nap még mindig a láthatáron járt!
úgy látszott, mintha körülfutná ezt a nagy szérüt. Délután két órakor
már kezdett aláfelé hanyatlani, mi közeledtünk az éjsarkhoz. Delejtünk
alig akart már nyugton maradni.
De addig nem hagyott el bennünket a nap, a míg még egy ritka látványt
meg nem világított előttünk.
Az éjszak-keleti láthatáron egy smaragdzöld vonal kezdett támadni a
vakító fehér végtelenen túl.
Eleinte azt hittük, hogy láttani káprázattal van dolgunk; de a mint
léghajónk előbbre haladt s a smaragdszin vonal egyre terjedni,
szélesedni kezdett, egyszerre kiáltánk fel mind a ketten:
«Tenger!»
Szabad tenger az arcticus jégzónán túl, a hogy azt természettudósok
regélik, a hogy az orosz hajósok sejtelmei tanusítják; de a hogy senki
sem tudott még oda eljutni.
Mi meg fogjuk azt látni.
Nos azután? Ha megláttuk, ha tán e tengerben a sejtett terra firmát is
felfedezendjük, mit nyerünk vele? Vissza nem jöhetünk, mert arra, hogy
leszálljunk, szükségkép ki kell eresztenünk léggömbünkből a fénygázt, s
ha egyszer kieresztettük, mivel töltjük meg újra, hogy megint
elszállhassunk onnan?
– Lehet, hogy egy új világot fogunk látni, de a régi világot örökre
elveszítettük. Engem csak az kínoz, hogy talán még sokáig fogok élni
olyan helyén a földnek, a hol soha sem tudom meg, mi lett hát a mi
Párisunkból? Megszabadult-e? Harczol-e még a franczia nemzet? Győz-e,
elveszett-e örökre? Rettenetes gondolat! Élni és minderről nem tudni
többé soha semmit.
– Ah bah! mondá Dalton, kinek itt a magasban különösen megjött a
humorizáló kedve; hátha a más világ lakóinak is van már világítógázuk.
Hogy mijük van a más világ lakóinak? azt nemsokára megtudtuk keservesen.
A nap három órakor már letünt a láthatárról, hanem az esthajnal még két
óráig tartott s világos maradt az ég.
A mi hajónk észrevehető gyorsasággal haladt éjszaknak, óránkint tíz
mértföldnyi sebességgel, tehát három óra alatt két egész fokot
közeledtünk a föld gönczöle felé.
4 óra 48 perczkor már elértük a szabad tenger szélét, melyet a jégöv egy
óriási félkörben fogott körül. Hévmérőnk nem szállt feljebb; de a
hygrometer újra harmatot jelzett.
Az égnek valami olyan szokatlan világos szine volt az egész láthatáron,
melyet meg nem birtunk magunknak magyarázni. A szabad tenger, mely
előttünk terült, harmincz mértföldnyi távolt engedett végig látnunk,
melyen egy jégdarab sem úszott.