(Költemény.)
Egy amerikai hírlap, a «Canadian herald» közli tárczájában egy párisi
léghajó két utazójának történetét, kiket a soknemű viszontagságok elébb
az éjszaki jeges tengerre csaknem a polusokig vertek el s onnan
keresztül jutottak Canadába.
A leirás sok érdekes részlettel bír, s ha az amerikai hírlaptárczák
közleményei nagyon emlékeztetnek is Barnum ritkaságai muzeumára, a tárgy
maga oly nevezetes, hogy élvezetet vélünk benne nyujthatni tisztelt
olvasóinknak.
– Mrs Dalton Arnould és Cussin Alfred aeronauták naplója.
– September 22-én, tehát mindjárt Páris körülzároltatása első hetében,
el lett határozva a nemzeti kormány által, hogy – tömeges
fegyvermegrendelések végett – Angliába küldessünk, s ha ott nem
sikerülne rögtön beszerezhetnünk a kivánt mennyiséget, a legelső
steamerrel menjünk át Amerikába.
Párisból kijuthatni egyedüli mód lehetett a léghajón át. Mi megtettünk
minden előkészületet ez utazásra, mely előkészületek között a
legkellemetlenebb maga az elindulás. A spanyolnádból font csónak, mely
kaucsukkal van bevonva, míg a földhöz van kötve, a hozzá erősített gömb
miatt úgy rázkódik, hogy az ember majd a lelkét veszti benne, s a
számtalan tárgy közül, a mit magával visz, egyet sem képes a helyére
akasztani. Tudniillik, hogy a velük vitt üveg és ércz-eszközöket mind
kívül kell fonalakon felaggatnunk a csónak falára, nehogy leeséskor
összevágják a bennülőket.
Délután három óra volt, midőn Dalton elkiáltá a «lachez le!» jelszót. A
csónakot tartó kötelek elvágattak, s mi gyorsan elhagytuk a földet.
E percztől kezdve megszünt a csónak reszketése s mi a legtökéletesebb
mozdulatlanság gyönyörét élveztük.
Mély szélcsend mellett emelkedtünk fölfelé, alig hajolva el a nyugoti
irányban s ez alatt élveztük a nagyszerű látványt, melyet az alattunk
elmaradó föld nyujtott. Egy óriási térkép volt az, mely egyre nagyobb
kört foglalt be. A Seine és Marne ezüst kigyói, a hosszú chausséek és
vasutak egyenes vonalai, az erdőcsoportok, az elszórt házak e
megelevenült mappán egy óriási művész földabroszához hasonlítottak.
Tiz percz mulva egy sürű felhőrétegbe értünk, mely eltakarta előlünk a
világot, s ott haladtunk három perczig. Csak a légsulymérő mutatta, hogy
haladunk fölfelé. Ekkor kijutottunk a felhőrétegből. Egy új világban
találtuk magunkat.
Alattunk semmi többé a zölddel rajzolt tájképből, a helyett egy végtelen
hófehér tenger, a naptól felülről megvilágított felhők tengere, miknek
mozdulatlan végtelen tömegéből óriási kúpok, hegyes piramidok, majd
mintha rengeteg emberarczok volnának, meredeznek elő; s a fehér lapon
egyetlen fekete pont vonul végig: az a mi ballonunk árnyéka, mely oly
élesen rajzolja magát e fehér tömegre, hogy a hosszú kötél vonalát is ki
lehet venni belőle.
És e tulvilági felhőtengerből hangok hallatszanak, kisértők, andalítók.
Odafigyelünk. Az egyesített katonai zenekarok muzsikája az odalenn.
Tehát még mindig Páris fölött vagyunk. Csak az összes zöngést lehet
kivenni; de mi tudjuk, hogy a Marseillaiset verik odalenn, s az nekünk
csodálatos bucsúhangként szürődik át a felhőkön.
Egy percz mulva vége szakad a zenének; minket megkapott egy felső
légáramlat s hajónk árnyékáról látjuk haladásunkat, míg alattunk a
felhőegyetem mozdulni sem látszik.
Hévmérőnk e perczben 3 fokot mutat a zeruson alól. A nap teljes
pompájában süt a csodakék azur-égen, s sugarai fél foknyi különbséget
idéznek elő a feketére festett gömbü másik hévmérőn.
A lég ritkulása érezhetően hat reánk; érverésünk 100-ra emelkedik
perczenként.
A hygrometer megszünik működni. E magasságban semmi nedv, pára nincsen
többé.
Délután 5½ órakor a felhők bomladozni kezdtek alattunk. Valami szédítő
látvány volt, a mint egy ily felhőnyíláson át, mintha mély kútba
tekintenénk le, a földnek egy zöld foltját megpillantottuk. S ilyen
ablakok a tulvilágból többször nyiltak meg előttünk, a nélkül, hogy
tudtuk volna, mely táj az, a mit magunk előtt látunk.
Társam rosszul kezdett lenni a szédülés miatt, s kénytelen volt
lefeküdni a csónak fenekére. Léggömbünk ránczai elsimultak. – Az ózon
nyolcz fokot mutatott a papiron.
Estefelé egészen szétszakadoztak a felhők és kezdtek óriási tömegekbe
gomolyulni, miket az alkonyodó nap tündéri szinekkel festett be. Egy
ilyen légben úszó óriás, aranynyal és biborral befestve, késő estig
kisért bennünket az egyenlő széltől hajtva. 4500 méter magasan voltunk
ekkor.
Sokan azt hiszik, hogy ha valaki egy léggömb csónakjában 8–10 ezer
méternyire fölemelkedik, a földet úgy fogja maga alatt látni, mint egy
szélein lefelé hajló gömb szelvényét. Ez csalódás. Bármily magasan
emelkedjünk, a horizon mindig olyan magasan áll előttünk, hogy
léggömbünk csónakának párkányán keresztül látjuk azt, s ha az egész
tájképre letekintünk, az úgy tünik fel előttünk, mintha a föld nem egy
domború gömb, hanem egy homorú teknő volna.
Ez a látvány nyílt meg előttünk délután 6 óra 15 perczkor.
A nap lemenőben volt épen.
A földlakók, kik csak a föld ködein át ismerik a napot, fogalommal sem
birnak, micsoda fény az, midőn a föld határát éri? Egy valóságos
sugárörvény.
A nap gömbje maga elvész a vakító szikratömkelegben. Színek, minőknek
neve nincs, jelennek meg a felhők karimáin, s az ember az apocalypsis
csodáit véli látni.
A nap mindig alább sülyed a láthatáron, s hévmérőink már nem jelzik a
külömbséget a nappal és éjjel hőmérséke között, 7 fok a minus alatt az
változatlanul.
A távolban villámlás látszik, s a lemenő nap fényétől egy rózsaszínű
szivárvány ívlik át a keleti égen, minden színváltozata nélkül a
szivárványnak; pompás, ijesztő, nagyszerű tünemény, minő illik egy
ország fölé, melynek földje is vérben úszik. Már a nap le is áldozott; a
szivárvány mégis ott vereslik az ég fenmaradt tüzétől, melyben mint
fekete pont úszik léghajónk, éles körrajzú árnyékát a felhőkre vetve.
A nap lementével a villámlások közelednek, két ellenkező irányból
hömpölyög felénk két zivatar. Fekete, átlátszatlan gomolyok. Egyre
közelebb jönnek felénk, mint két szikla, mint két hegyomlás, mely pehely
csónakunkat összemorzsolni készül.
A két rémtábor összeomlik fölöttünk. Villám villámot ér. Ha egy
megtalálja érni léggömbünket, veszve vagyunk.
De jó védelmünk van ellene. A villám kerüli léggömbünket, gyantás
selyemből van az. Hanem delejtűnk összezavarodik a villanyosság miatt s
nem tudjuk többé jelezni az irányt, a melyben haladunk.
A zápor szemközt vág bennünket, élesen, hidegen, nehéz cseppekben, s bár
a fölöttünk lebegő léggömb sokat elfog fejünkről, kaucsuk köpenyeinkről
szakad a víz.
És a mellett oly sötét van, mintha szakadatlan gyászfátyolon törnénk
keresztül. A felhők sötétsége absolut éjszaka, minő a föld alatti.
Éjfél után egy órakor változás áll be a légmérsékben. A hideg eső
meleggé kezd átváltozni. Valami kellemes lanyhaság áll be a légben. A
megdörzsölt phosphor fényénél légmérőnkön +4-et tudunk észlelni.
– Ez a Gulf Stream meleg légvonata lesz; mondja Dalton.
– Hisz akkor már a Dán föld felett járnánk!
A meleg légvonat egyre észrevehetőbb lesz, mely vihargémberítette
tagjainknak nagyon is jól esik, s nemsokára megszakadoznak a felhők, s
kinyílik fölöttünk a csillagos ég.
Minő csillagok! minő ragyogvány! Tiszta, homálytalan minden égi fény,
mintha közelünkben volna; az ég csaknem fekete, s miriad fénylő ponttal
van beszórva. A föld egy nagy ködlapály odalenn, melyből hegyek sem
látszanak ki.
Két óra tájon feljön a hold, mely fogytán van már, s tiszta fényétől új
világítást kap ég és föld. Lenn a fehér sötétség, fenn a fekete
világosság; ott köd, itt a csillagos ég.
Nem birjuk kivenni a tájat, mely fölött járunk.
Egy sajátszerű tompa moraj, mely füleinkig felhat, azon aggodalmat költi
bennünk, hogy valami tenger fölött repülünk ez órában. Talán a balti
tenger fölött.
Elhatározzuk, hogy a leszállást nem kisértjük meg, míg meg nem virrad.
Könnyen úgy járhatnánk, hogy a tengerbe esünk.
Egymásután láttuk a csillagokat feljőni és lemenni. A keleti láthatáron
tündéri bűbájjal ragyogott a Jupiter s az éjsark csillaga egyre
közeledett felénk. Aggódni kezdtünk. Az erős légáramlat, mely hajónkat
ölre kapta, nagyon is gyorsan visz bennünket éjszaknak s még úgy
történhetik, hogy a jeges tengerre, vagy épen a polusok alá ver.
Alig vártuk a hajnal közeledtét.
Ah, a hajnalról, a feljövő napról nincs fogalma halandónak, a ki azt
onnan a magasból nem látta. Az a rózsapirulása az égnek, melyet fejünk
felett semmi földi párázat nem takar többé, egyedül az átlátszó
világ-æthertől felfogott fény az; az a ragyogó Venus csillag a
kristálytiszta arany égbolton; az a ragyogó nap, e melegítő központja
csillagrendszerünknek, mely egyszerre lövelli szét sugarait, a mint a
láthatáron feljön.
S a láthatáron köröskörül semmi emelkedés nem látszott többé.
Aggodalmunk erősbödött, hogy mi egy tenger fölött repülünk.
Egy szakadatlan felhőkárpít eltakarta szemeink elől, a mi alattunk van.
Ez a felhőszőnyeg fehér volt. De olyan fehér, mely nem a szinek
semmisége többé, hanem a szinek összessége. A szivárvány van abban,
fehérnek képzelve. A halmok, völgyek e felhőlapon a kék, piros, sárga
halvány lehelletével.
S mi e napfényben, e ragyogó világ fölött úsztunk tovább.
Délfelé megkisérlettük alább szállani, felnyitottuk a léggömb
szellentyüjét s gázt bocsátottunk ki rajta.
Az, mint valami tündérvilági zene, süvöltött ki a nyitott résen. Első
hang, a mit e túlvilági csendben hallottunk.
Azzal egyszerre sebesen kezdett a léggömb alá szállni.
Midőn a felhőkárpíthoz közeledtünk, egy új csodalátvány ragadta meg
figyelmünket.
Átellenben velünk egy másik léggömb alakja szállt alá a légből. Abban is
két hajós ült. Léggömb, csónak, hajósok, minden a mienknél óriási
mérvben nagyobb.
Társam a lobogót csóválta, arra az egyik hajós alakja szintén csóválta
lobogóját; léggömbünk félrehajlott, az övék szintén.
Ez a tünemény az «Ulloa dicsköre», a francziák az ő felfedezőjökről
«circle de Flammarion»-nak hívják azt. Csodaszerű láttani tünemény, minő
a délibábok tündér alakzata; a régiek Anthelie név alatt ismerték. Magas
hegytetők ritkult levegőjében fordult az elő Ulloa idejében.
A csónakot, mely a varázstüneményt követte, egy élesen körvonalozott
dicsfény vette körül, mint egy kerek szivárvány, a csónak körül
sárgafehér csík, azontúl egy halványkék kör, azután egy sárgaszürke
szérű, mely végre violaveres árnyalatban folyt össze a köddel.
A káprázatos kép oly élesen volt rajzolva a felhőlapra, hogy minden
kötelét léghajónknak meglehetett számlálni rajta.
Szinte sajnáltuk, hogy eltünt szemünk elől, midőn a felhőrétegben
alámélyedtünk.
Ismét a mély átláthatlan köd fogott bennünket körül, s a homály közepett
láttuk, hogyan szülemlik a hó…
Ezernyi hókristály lepte el fekete kabátjainkat, e csillámló, sziporkázó
atomokkal volt tele a lég, ezeknek az összessége alkotja azt az
átláthatlan valamit, mely nem fekete, de mégis világtalanabb, mint
minden sötétség.
Hallatszott ez apró kristályok finom zörgése léggömbünk tafotáján.
Valami kebelszorító érzés volt, a mint a hófelhők, az égi szörnyek, a
messziről feketének tetsző hullámok hömpölyögtek óriási tömegekben
felénk, a mint keresztül suhantak rajtunk; a mint tátongó örvényeket
nyitottak alattunk, a mikbe szédületes rohammal esett alá léggömbünk,
perczenkint 600 lábnyi sebességgel.
Óhajtottuk, hogy e nyomasztó chaoszból kijuthassunk minél elébb.
Lassankint kezdett a sűrű ködtömegen át valami halavány aureoleja
látszani a napnak; alattunk és fölöttünk világosodott a légi űr.
De várakozásunk ugyan keserves meglepetéssel lett megjutalmazva.
Alattunk volt a tenger.
A helyett, hogy az angol szárazföldre jutottunk volna, az éjszaknyugoti
szél elterelt bennünket valahova a balti tenger fölé. Száraz földet nem
láttunk sehol.
Delejtűnk útmutatása szerint rég túlhaladtunk a britt szigetek fölött,
képzelhetetlen gyorsasággal, mit kiszámítanunk nem lehetett, miután a
szelet a léghajóban nem érzeni.
És most még egy veszedelem várt reánk.
A légben kétféle áramlat volt, amit meglehetett itélnünk az egymás
fölött keresztbejáró cirrhus és cumulus felhőréteg irányából. A felső
légáramlat, mely bennünket idáig hozott, egészen déli szél volt, az alsó
pedig éjszaknyugoti. Ha az utóbbi áramlatára bizzuk magunkat, az
okvetlen kiver bennünket az atlanti Oceanra, s ottan azután el kell
vesznünk.
Minden áron el kellett érnünk ismét a felső légáramlatot, a melyből alá
szálltunk. Hirtelen kiszórtuk csónakunkból a túlterhet, s a
megkönnyebbülés után sebesen kezdett el ismét emelkedni léggömbünk:
ránczai újra kisimultak, alakja kigömbölyödött, s mi repültünk feljebb
az égbe.
Azt reméltük, hogy ha ily gyorsan repülünk, mint idáig jöttünk, még ma
Svédországot kell elérnünk.
A nyugoti szél rohamából már kiértünk, de oly magasra, mint reggel
voltunk, nem sikerült már felemelkednünk.
Délutánra eltisztultak előlünk a felhők s csónakunk párkányával azonos
magasban ismét megjelent a láthatár.
Köröskörül tenger.
Nem tudtuk többé, hogy hol vagyunk?
Delejtűnk olyan zavargásoknak volt kitéve, hogy egy óra alatt háromszor
is változtatta irányát.
– Barátom, én azt hiszem, hogy mi minden emberlakta földet elhagytunk
már s az éjsarkhoz közeledünk, mondám Daltonnak.
– Az is jó, felelt az én barátom nagy nyugalommal: akkor legalább
meglátunk egy olyan vidéket, a hova még senki sem jutott el.
Szép biztatás!
Késő estig nem jött elénk más táj, mint a tenger. Távcsöveinkkel a nagy
messzeségben láttunk egyes vitorlázó pontokat, mik tőlünk mindannyian
távoztak. Vagy mi azoktól?
A nap ismét leszállt, s mi egy újabb csodaszép látványnyal gazdagodtunk,
a tengerbe elmerülő nap tüneményével.
S azután ránk borult egy csillagos ég, melynek bámulata elfeledteti a
földet.
Már a második éjszakát töltöttük a csillagok közelében.
Gyakran egy-egy meteor futott felettünk végig az égen, melynek futását
néha egész a láthatárig elkisérhettük; a hosszú tüzút sokáig ott maradt
némelyik után az égre rajzolva.
Most még későbben jött fel a hold.
A tenger harsogása egészen felhallatszott hozzánk.
Társam el volt álmosodva, s én kénytelen voltam mindig hozzá beszélni,
hogy el ne aludjék, mert megfagy.
Odafenn már 17 fok volt a hideg.
Valami rémletesebbet nem tudok képzelni mint az volt, mikor ebben a
földfeletti isteni mély hallgatásban a saját hangomat kellett
meghallanom. Úgy tetszett, mintha szentségtörés volna minden hangom e
szentelt regiókban, ahol hallgatás a dolga az embernek, mint a
templomban.
Dalton nem igen felelt szavaimra, hanem annál rémletesebb volt, amint
azokat a fejünk feletti nagy léggömb öble visszhangoztatá.
A száraz hévmérő még egyre alább szállt; a nedves hévmérőt már épen nem
használhattuk, mert a víz odafagyott hozzá; hanem a hygrometer szaporodó
nedvességet jelzett.
Éjfél után a hévmérő hirtelen emelkedni kezdett.
Én annak nem örültem. Ez a tünemény a nagy fagyokat követi a nagy vízek
közelében. Mikor a víz jéggé fagy, akkor egyszerre sok kötött meleg
elszabadul s a levegőt egy időre az teszi melegebbé.
Dalton pedig abból magyarázá a tüneményt, hogy midőn sűrűbb lég
nehezedik felülről ritkább légrétegre, ez nagy meleget idéz elő; s ezt
könnyen előidézheti a déli és éjszaknyugati kettős széláramlat, mely
egymás alatt halad el. A délsarki enyhe napokat épen ez indokból
magyarázzák ki.
Ez éjszakán minden felhő eltünt a láthatárról. Hanem az éjszaka végtelen
hosszú volt már.
A napéjegyen reggelének kellett volna lenni s mi még hét órakor sem
láttuk szürkülni az eget.
Igenis! Huszonnégy fokkal voltunk közelebb az éjszaki földsarkhoz, mint
tegnapelőtt, s a gönczöl csaknem a fejünk körül fordult már meg az égen.
Mikor végre nagy lassan virradni kezdett, s rézsút a láthatáron
csúsztatva sápadt gömbjét, feljött a várt nap: nekünk egy képet
világított meg, melyet soha el nem feledek s melytől örökké borzadni
fogok. Egy mindenséget jégből!
Ott lebegtünk a jeges tenger fölött!
Oh ez isteneknek való látvány volt onnan felülről; emberi idegeket
tönkre tesz az: ez a végtelen egyeteme mindennek, a mi fehér! még
fehérebb! egymást agyon tündöklő fehér! A végtelen hósivatagok, miket
nem szakít meg egy változatos pont, mik úgy fénylenek, mint egy fehér
ég, hogy a nap visszasugárzik róluk; s azután a ragyogó halmok,
kristálybérczek, paloták, gigászok várai, halomra döntött romok
kristályból, merészen ivlő boltozatok ezüstből; és aztán hosszú zegzúgos
vonalok, partok talán, miknek hegyes csúcsai mintha üvegcsipkéből
volnának szőve, fonva, s e rettenetes művészetű rámában egy mértföldeket
átölelő sima jégtükör, melyből a nap úgy kel elő, mint egy isten, ki
önmagát nézi.