(Néprege.)
Ne csak a németek dicsekedjenek vele, hogy volt nekik olyan hatalmas
emberük, mint dr. Faust, a kit életében tenyerén hordozott, halála után
pedig pokolra vitt az ördög, a mi elég szép kitüntetés: más szegény
ember a maga lábán jár oda. Nekünk is volt ilyen kitünő emberünk, a
kinek hirét ma is emlegeti minden ember Debreczenben: doktor Hatvani
István.
Abba se bízza el magát a német, hogy az ördög frakkot visel, mert, a
hogy egészen hiteles adatokkal be tudjuk bizonyítani, a mi ördögünk
Hatvani idejében hosszú kapcsos tógát viselt, a mi ajánlatos öltözet rá
nézve a miatt, hogy köztudomásulag hol ludlábat, hol lólábat használ; ez
utóbbit valószinüleg olyankor, mikor nagy sár van.
Még azonfelül az is bizonyos, hogy a mi ördögünk vagy kálvinista, vagy
lutheránus; a mi ismét nagy triumfus ránk nézve, hogy e szerint nem
orthodox az ördög, és így nemcsak a mennyországhoz, hanem a pokolhoz is
van már jussunk.
És mind e tudományt a Hatvani-mondakörnek köszönhetjük, mely mind a mai
korig teljes fényében fentartotta magát, nem homályosíttatva el a
hitetlenek és ördögtagadók azon felfogásától, mely szerint Hatvani nem
lett volna egyéb egy igen kitünő természettudósnál, kinek csodatetteit
megmagyarázza a villany, delej és vegytan bámulatos működése, kinek
prófétai tehetsége nagy világismeretén alapult; garabonczássága a
légtüneménytan mély ismerete volt; emberösszerakó, halottföltámasztó
bűvészete egyszerű orvosi és műtői ügyességgé halványodik el, s
elkölthetetlen gazdagságát épen e tudományosságának köszönheté e vers
szerint: Dat Galenus opes, dat Justinianus honores, a mi magyarul annyit
tesz, hogy az orvosokból lesznek a házi urak, s az ügyvédekből a
méltóságos urak; s az ördöggel való tréfáinak híre mind csak az akkori
diáksereg pajkoskodása.
Hanem hát ez csak mind a skeptikusok szóbeszéde; mi igazhivők nem
engedhetjük magunkat a mi egyetlen ördögünktől megfosztatni s ha más
ember azt állítja, hogy ő csalhatatlan, bátran szembeállítjuk vele a
magunk csalhatatlanságát; nekünk is van encyclikánk, nekünk is van
syllabusunk minden hozzávaló apparatussal együtt.
Hogyan jutott doktor Hatvani a földalatti felség kegyeihez? annak is
urát adja a hagyomány. Kinn tanult Baselben, ott megkedvelteté magát
tanárával, ki egyike volt azon 333 férfiaknak, a kiket «Hermes
lánczának» nevez a tudákos világ. T. i. hogy Hermes Trismegistos volt az
az egyptomi bölcs, ki a szellemek fölötti uralkodás titkait megirta, s e
titkokat hagyta lánczolatképen egyik tudákos a másikra; kibővitette a
varázshatalmu könyvet a nagy Theophrastus Bombastus Paracelsus Aureolus
de Hohenheim, s neveztetik e könyv «Poëmander»-nek.
Lám, még a nevét is tudom, hát hogy ne volna igaz?
A tudós professor halála óráján legkedvesebb tanítványára, Hatvanira
hagyta a Poëmandert. E könyvnek négyszinű papirosa volt, fehér, sárga,
kék és veres, s harminczkét lapja.
Hogy ne lett volna aztán könnyű Hatvaninak mindenféle csodatétel, mikor
ilyenféle titkokat olvashatott abban a könyvben?
1-mo. A varju tojását főzd meg s akkor tedd vissza a fészkébe. Mikor a
varju visszajön, mindjárt ráismer a főtt tojásra s akkor elrepül a
Veres-tengerre, onnan hoz három kövecskét, mikkel ha megilleti a főtt
tojását, az ismét nyers lesz. Hozd el aztán a fészkéből a három követ:
egyik fehér, másik fekete, harmadik veres. Ha a fehéret a szádba veszed,
a viz borrá válik tőle, mikor iszod; a feketét tedd a zsebedbe, soha ki
nem fogysz a pénzből, s ha a vereset a gyürűdbe foglaltatod, minden
pörödet megnyered, még a hölgyszívek ellen is. – Milyen jó lenne ez a
juristáknak!
2-do. Szentgyörgy napján fogj egy fehér kígyót, annak a fejét vedd el
egy polturával, tedd bele egy gyüszűbe, ültess a szájába egy szem
borsót, harmadnapra kikel az, s ha virágozni fog, ezt szedd meg
gondosan. Attól minden nyavalya meggyógyul. – Milyen jó lenne ez a
medikusoknak!
3-tio. A fülemüle epéjét aszald meg árnyékon. Annakutána vedd ki egy him
szunyognak szívét és főzd meg boreczetben. E kettőt porrá törvén, hintsd
meg vele egy zöld béka máját, és add enni a halálbagolynak. Másnap
éjfélben öld meg a baglyot, a májában találni fogsz egy kis fekete
követ, azt vedd ki és veres selyembe takarván, kösd a baloldaladra
fekete zsinórral. Haszna az, hogy semmi fegyver nem fog rajtad. – Milyen
jó lenne ez a párbajozóknak!
4-to. Mindenszentek napján tégy a zsebedbe egy krajczárt, azzal indulj
el a vásárba, add egy keresetlen koldusnak, de fél krajczárt kérj vissza
belőle, a fél krajczárral siess a boltba, hátra ne tekints, végy egy
kerekfokú varrótűt. Haszna az, hogy akárkinek a haját belehúzod, híven
szeretni fog. – Milyen jó lenne ez a farsangon a szép kisasszonyoknak!
5-to. A kakuknak szívét főzd meg, aszald meg, törd meg, szitáld meg;
akkor piríts meg egy szelet kenyeret, melyet előbb koldusnak akartál
adni, azt hintsd meg a porral. Annakutána végy szarkanyelvet, keresetlen
bazsarózsának magvát, főzd borban új bögrében három óráig, akkor szűrd
le. Amazt egyed, emezt igyad. Haszna az, felette megokosodol. – Milyen
jó lenne ez a diplomatáknak!
6-to. Ha meg akarod tudni távollevő kedves felől, él-e vagy meghalt?
végy egy rigótojást, kösd keresztül fekete selyemmel, tedd a tűzbe s
mondd ezt háromszor: «paternoster»; ha elég a selyemszál, úgy meghalt,
ha nem ég el, akkor él. – De már ezt nagyon szomorú dolog tudakolni,
hogy kiknek volna jó mai emberirtó napjainkban.
Volt azonban e hires könyvnek még egy rejteke is, egyenesen Hermes
Trismegistos pecsétjével lezárva. A ki azt fel merte nyitni, annak
egyszerre megjelentek a szolgálattevő lelkek.
De jaj volt a lélekidézőnek, ha első három parancsképen olyant nem
tudott kivánni a szellemektől, a mit azok ne tudjanak teljesíteni, mert
különben izekre tépték.
Mikor Hatvani felnyitotta a pecsétes rejteket, azt mondja róla a
hagyomány, hogy eleinte oly csendes suttogással, mint a nyárfalevél
zizegése, jöttek eléje a légnek szellemei, míg hangjuk lassankint a
vihar, a tenger és mennydörgés hangjává növekedett.
– Mit parancsolsz? kérdezék tőle.
– Hozzatok én nekem idei borjunak tavalyi ludtojását!
A szellemek ordítottak dühükben: ez teljesíthetlen kivánság.
Második parancsa ez volt:
– Hozzatok énnekem vakon született embertől fölfedezett új csillagot.
A szellemek még nagyobbat ordítottak: ez is lehetetlen.
A harmadik kivánsága meg ez volt:
– Hozzátok énnekem elő Ciceronak azokat a munkáit, miket halála után
irt.
A rossz lelkek ordítottak, a földet tépték karmaikkal, de csak meg
kellett magukat adniok, s azontul minden kivánságát teljesíteni a
meghódítónak, a mik már ördögi módon teljesíthetők.
Így aztán könnyű volt Hatvaninak a legnagyobb ördöngösségeket elkövetni.
Debreczenbe hívatván meg professornak, ott csakhamar megtréfálta bíró
uramat azzal, hogy mikor együtt igyekeznének Sámsonba dinnyét vásárlani,
bíró uram jó három lovas szekeren, doctor uram pedig csak úgy
gyalogszerrel; bíró uram megkinálta volt doctor uramat, hogy üljön fel,
őt is elviszi. Hatvani pedig felele: «nem lehet, mert nagyon sietek.»
Mire a bíró boszusan tovább hajtatott.
Hatvani pedig pálczájával szekeret, hat lovat rajzolt a porba, a
szekérbe beleült, s a bíró kocsija alatt el-kihajtatott, és elébb odaért
Sámsonba, mint az a három sárkánylován.
Majd meg azt a híres nevezetes csodát követte el, hogy amint az utczán
mendegélne, a dominikánus barátok klastromából kinéze egy kövér barát s
lekiálta rá: «megállj, te eretnek!»
Hatvani megállt.
– Hát mi tetszik?
– Ha te oly tudós és hatalmas ember vagy, legyen merszed ide bejönni
énhozzám és velem concertálni!
– Fel is megyek, mondá Hatvani. Hanem aztán atyaságod is ott legyen.
– De isz én már itt vagyok, mondá a barát.
Hatvani hát csak felment a barát szobájába; de a barát semmiképen nem
tudta a fejét az ablakból visszahúzni, mert ez idő alatt egyszerre olyan
két nagy lombár szarvasagancs nőtt ki a homlokából, hogy nem fért be
vele. Ott könyörgött aztán Hatvaninak, hogy szabadítsa meg attól a
fejdísztől, mely őt, mint coelebset, úgy sem illeti meg symbolice.
Sohasem kötött ki vele aztán többet.
De jótékonyságra is használta e tudományát; levén neki egy unokabátyja,
ki szertelen gazdag ember volt egy időben, de vénségére mindenét úgy
elprédálta, hogy szintén alamizsna-kenyérre jutott. Ez is elment egyszer
Hatvanihoz, szégyenszemre valami segítségért esedezni.
– No megálljon kelmed, mondá neki a tudákos, felsegítem kelmedet holta
napjáig.
S adott neki, – mit adott? Egy dénárt. Hanem az olyan dénár volt, hogy
akárhányszor elköltötte az atyafi, mindig visszakerült hozzá. Akárhol
adta ki, egy percz mulva megint a zsebében volt.
Tréfás csinyekre is gyakran felhasználta tudákos nagy varázshatalmát.
Mikor Bartha Ferencz bíró uram megválasztatott e nagy tisztességre,
fényes tánczvigalmat adott s arra Hatvani tanárt is meghívta. El is
ment, le is ült egy kuczkóba, onnan nézve a mulatságot. Egyszer főbíróné
asszonyom odamegy hozzá s felkéri egy tánczra. A tudós pedig mindent
tudott, de tánczolni nem tudott. Miért is szörnyen elpirult.
– Ej, ej, doktor uram, mondá a főbíróné; de elpirult kegyelmed, mintha
valami bűnben találtatott volna.
– Gyakran elpirul az ember a nélkül, hogy valamiben bűnös volna, mondá
Hatvani.
– Az nem igaz! kiáltának egyszerre valamennyien az asszonyok.
– No majd én megmutatom, hogy igaz, csak menjenek kegyelmetek tánczolni.
Hát mikor legjobban tánczolnak, egyszer csak Hatvani feldönt egy
palaczkot, s arra egyszerre olyan árvíz támad, hogy elönti az egész
táncztermet. A hölgyek sikongatva őrzik drága ruháikat, hogy bele ne
érjenek a vízbe, mely egyre magasabbra emelkedik. Akkor Hatvani
egyszerre bedugja a palaczkot s híre sincs az árviznek. Hanem a
csúfolódó asszonyok – azok pirultak mind. Pedig semmi bűnben nem
találtattak.
Akkor aztán Hatvani, hogy megengesztelje a közönséget, mához egy hétre
az egész díszes társaságot meghívta magához lakomára. Hová? A saját
szállására.
A kik ezt a kicsiny szűk szállását ismerték, fejet csóváltak rá, el nem
képzelhetvén, hol fog ennyi ember ott helyet találni? hol vesz a tudós
ennyi ember számára tányért, kést, villát? hová ülteti le őket, ha csak
a kutyabőrös nagy vastag könyvekre nem? Hát főzni ki fog? hiszen még
csak szakácsnét sem tart s egészen agglegény. No csak minden ember
megrendelte odahaza az ebédet titokban, mikor hivására elment,
gondolván, hogy az lesz ebben a bizonyos tréfa, hogy majd mindenki éhen
kerül haza.
Eljött azonban a lakoma napja s a hívott vendégek a déli harangszóra
sereglettek Hatvani háza felé, a kiváncsiság nem engedte, hogy egy is
itthon maradjon.
De már messziről látták s nem jót sejtettek belőle, hogy a kémény épen
nem füstölög, s midőn keresztülmentek a konyhán, hét nagy czirmos
macskán kivül egyebet sem láttak a tűzhelyen.
Hatvani dolgozószobájában fogadta őket, mely alig volt
széltében-hosszában hat lépés. Ime azonban csak elfértek benne,
akárhányan jöttek; a szoba a szerint tágult. Pedig utoljára voltak tán
százan is, s a krinolin már akkor is fel volt találva, a «vertügadén»
név alatt.
Egyszer csengetés hangzik a mellékszobából; kétfelé nyilik a szárnyajtó
s a bámuló vendégek előtt feltárul egy pompás terem, selyem
függönyökkel, jaspis oszlopokkal, mikre porczellán vedrekből ritka
keleti virágok futnak fel s középett a terített asztal, mely görnyedezik
a legfölségesebb ételek terhe alatt.
Szakácskönyvnek kéne lennem, ha azt mind el akarnám számlálni, a mi oda
fel volt hordva, s még akkor is török szakácskönyvnek, mert olyan
ételekhez sem azelőtt, sem azóta Debreczenben kanállal, villával nem
nyultak. Szokatlan alakú, ismeretlen izű eledelek, gyümölcsök, fűszerek
voltak felhalmozva, sült madarak, miknek fején az arany tollkorona meg
volt hagyva, átlátszó jégből készült csemegék, zamatos gyümölcsök, miket
az ember sajnál a szájától, s inkább csak szagolni szeretné, s a mi az
egészet bekoronázta: minden vendég mellé kétféle ital volt téve, egyik
forróan, másik jégbe hűtve, s az a kétféle pedig aztán volt ötvenféle,
magában foglalva minden nemét a nedveknek, a miktől az emberek bölcscsé
szoktak lenni, a puncstól kezdve a sorbethig, s a tokaji
négyputtonyostól a pálmaborig.
A vendég urak nem hagyták magukat sokat kinálni, a vendég asszonyságok
pedig épen nem; s nem emlékszik róla a krónika, hogy lett volna a
társaságban csak egy szemérmetes kisasszony is, a ki csupa
szégyenkedésből éhen maradt volna. Sőt ebéd vége felé nemcsak a szobát
kellett kitágítani, hanem helylyel-közzel a mellényeket, sőt, mint
mondják, a vállfüzőket is.
Fekete kávé után a víg uraságok rágyujtottak a legjobb persa dohányból,
mely valaha emberi szemeket ríkatott, az asszonyságok pedig elkezdék a
mindenféle élő virágokat és gyümölcsöket körülbámulni, miket máskor is
ritkaságképen lehetett volna mutogatni ez országban, hát még akkor, épen
télviz idején.
Főbíróné asszonyomnak különösön megtetszett egy szép nagy guggonülő
gyümölcs egy porczellán cserépben, egy turbános portiron mirakulöz, azt
szerette volha elvinni haza emlékül; hát a mint egyet fordít rajta, hogy
majd leszakasztja, nagyot ordít biró uram: «jaj, a fejem!» Hát a nagy
portiron a biró uram feje volt. Hasonlóul járt a superintendensné
asszony, ki egy szép nagy bibircsós uborkát akart az indájáról
leszakítani; de alig fogta meg, midőn a férje elkezdett jajgatni, hogy
az orrát bántják!
Minden leszakítni óhajtott füge, virág s más afféle miatt az illető férj
jajdult fel, hogy az ő fülét, az ő bajuszát rángatják. Ennélfogva nem
lehetett letépni semmit.
Két hét mulva aztán az «Augsburger Allgemeine Zeitung»-ban lehetett
olvasni, hogy azon a napon, melyen Hatvani vendégsége esett,
Konstantinápolyban a szultán minden szakácsát és étekfogóját
megselyemzsinóroztatta, a miért azt akarták vele elhitetni, hogy az nap
a kész felterített szultáni ebédet elragadták a szellemek a szerály
közepéből.
De miként lehetett az, hogy Hatvaninak soha sem volt senkije a kit
szeressen, holott ő volt a birtokában annak a veres kőnek, a melynek
bűbája által mindenki belészeret, a kit óhajt vala? Ennek is elmondom a
történetét; hanem az már szomorú história.
Volt biz ő neki egy kedvese fiatal diák korában, Veronka; a kinek meg is
igérte, hogy elveszi, mihelyt az akadémiákról visszakerül. Hanem hát a
leány szüléi resteltek olyan soká várni, aztán mert szép szeretője is
akadt a leánynak, egy derék hentesmester, házas tüzes gazda, inkább
annak adták a leányt. Mire Hatvani hazakerült, rég férjnél volt Veronka,
már két fiucskája is volt; egy négy éves, meg egy bölcsőbeli baba.
A keserűségében Hatvani megátkozta a hűtlen szeretőt, valami olyast
szalasztott ki a száján, hogy «vigye el az ördög!»
Én Istenem, hiszen hányszor elmondjuk azt erről is, amarról is, hogy
vigye el az ördög, még sem viszi el; ámde Hatvaninak nem volt szabad
ezzel a szóval tréfálni, mert neki az ördög hűbérese volt és
engedelmességgel tartozott.
Nem is volt az ördög rest. Egy napon az a borzasztó eset történt
Debreczenben, a mi fel is van jegyezve a krónikában, hogy a hentes
szokás szerint a piaczra menvén, felesége kenyeret dagasztott, s azalatt
kis csecsemő fiát a négy éves fiura bizta, hogy ringassa. A kis gyerek
sirt. A nagyobb gyerek gyakran hallotta a szülőitől azt a tréfás
fenyegetést kis öcscséhez, ha rossz volt: nem hallgatsz? mindjárd
elvágom a torkodat. Azt is látta, hogy az apja mily szenvedélylyel
öldösi le a birkákat s nagyon tetszett az neki. Ostoba gyerekészszel meg
is tette; apja késével leölte kis csecsemő öcscsét. Ekkor ijedt meg
aztán attól, a mit tett. Rémültében bebujt a sütőkemenczébe. Nem sokára
jött az anya, befűtött a kemenczébe s csak akkor vette észre gyermekét,
mikor már az meg volt halva. Ekkor kétségbeestében fogott egy kötelet s
a fogasra felakasztotta magát. A hazatérő férj gyermekeit, nejét ily
borzasztón megölve látja maga előtt; abban a perczben összerogyik és
megszakad a szíve.
Ez az eset nagy zajt csinált a városban, a részvét általános volt.
Legjobban sajnálta az elpusztult Hatvani, s hogy bánatának méltó
kifejezést adjon, nagy márvány sírkövet rendelt meg a szerencsétlen
kimultak sírja fölé, s tiz arany jutalmat tüzött ki a diákok elé annak,
ki a legrövidebb s legjobban kifejező sírverset fogja készíteni ez
esetre.
Volt pedig a togátusok között egy Bóta nevezetű együgyü fráter, kinek az
ostobaságánál csak a restsége volt nagyobb, ki a leczkét mindig a tiz
körméről olvasta le, s ha verset kellett írni kénytelenségből, a
szomszédját kérte meg, hogy firkantson neki egyet. Most is itt volt az
angaria; de jutalom és kitüntetés levén a vershez kötve, senki sem
akarta azt neki irni. Amice Bóta tehát sok tollat összerágott, a nélkül,
hogy egy gondolatnak urává tudott volna lenni s mikor már végre nem
talált Debreczen városában egy jó eszmét sem többé, kiment a nagy
erdőre, hogy majd ott keres egyet.
Invocálta-e az ördögöt vagy nem? azt már nem mondhatom, meglehet, hogy
biz ő emlegetett olyasformát, hogy miért nem tud az ördög most ő neki
valami kész verssel előállani? elég az hozzá, hogy a mint így kerülgetné
a muzsákat, ime, eléje toppan egy különös viseletü úri ember, rendkivül
barna ábrázattal, kancsal szemekkel és görbe orral; hosszú togája volt s
egy kicsit biczczentett.
– Mit töpreng amice? kérdezi Bótától.
– Verset kék irnom erről meg amarról, magyarázza Bóta, aztán nem
akarózik kijönni.
– Ha csak ez a baj, szól az ismeretlen tógátus, majd irok én amicének
egyet; hanem hogy el ne felejtsem a nevét, s majd otthon
meglátogathassam, irja fel a nevét ide a papirra három csepp vérével.
Amice Bóta ráállt az ajánlatra, akár eret is kész lett volna vágatni
magán egy versért, s miután megkarczolt kezének három csepp vérével
nevét leirta egy papirra, az idegen úr átadta neki a kivánt verset, mely
e két sorból állott:
«_Infans, ut vervex, – puerulus, – nupia, – maritus,_
_Cultello, – flamma, – fune, dolore cadunt._»
(Bárányként csecsemő, a fiúcska és anya és férj,
Kés, láng és kötelen s fájdalom által esik.)
E szomorú distichon most is kibetüzhető még a nagypéterfiai ó-temető
egyik mohos sírkövén.
A vers névtelenül lett beadva; a birálók legjobbnak találták azt s akkor
bámult el mindenki, mikor a szerzőben hülye Bótát ismerték fel.
Hatvani négyszem közé fogta a diákot: «hallja kend, ezt a verset nem
kend irta!»
A diák szabadkozott, tagadni is szerette volna; de Hatvani megérezte a
papiroson a nagy kéngyertyaszagot: «hallja kend, ennek a papirosnak
olyan szaga van, mintha az ördög zsebéből került volna elő.»
A diák erre úgy megijedt, hogy mindent elbeszélt neki, még azt is, hogy
nevét saját vérével irta fel a verskölcsönzőnek s hogy az őt meg akarja
látogatni.
– No az már baj, mondá Hatvani; hanem tegye kend azt, hogy egy hétig ki
nem menjen a szobájából s az ajtajára irja fel e szót «cras», holnap, s
rajzoljon alá egy boszorkánylábat, a mi áll két összetüzött
háromszögből.
A diák úgy tett s mikor másnap eljött az ördög s meglátta az ajtóra
felírt szót, szépen visszasompolygott.
Másnap megint visszajött, s így eljárt egész hétig a diák ajtajára, s
miután még akkor sem kaphatta őt el, nagymérgesen egyet rúgott a lábával
az ajtóra s ezt irta föl rá vörös krétával:
«Per multum «cras! cras!» cito dilabatur aetas»
(A sok «holnap!» alatt életed is lehalad.)
Ez órától fogva nem háborgatta sem ő, sem más szellem a diákot, ki élete
fogytáig boldog maradt és ostoba.
Ez persze régen történt; no győzné most az ördög azt a sok rossz poetát
elvinni, a ki plagiumot követ el!
Hanem ezzel még nem volt ám vége a szomorú történetnek.
Egy hét mulva jön a szerencsétlenül kimult asszonynak az apja Hatvanihoz
és panaszkodik neki, hogy a boldoglélek hazajár, minden éjfélben
megjelenik az apai háznál és siralmasan kisért. Kéri Hatvanit, hogy
segítsen a szegény elkárhozott lelken. – Meglesz, vigasztalá őt Hatvani.
– Menjen kelmed haza. Még ma nem, de holnap alhatik békével.
Éjjel, a mint besötétedett, Hatvani kifordítva vette fel a reverendáját
s kiballagott a temetőbe, felkereste Veronka sírját, ott a
vasvesszejével kerített maga körül egy hármas várat, kipéczézve annak
széleit az abrakadabra minden jegyeivel s ott várta az éjfélt.
A mint a tizenkét órát kongták a harangok, jön nagy röfögve egy vörös
vaddisznó, elkezdi a sírt feltúrni, kihúzza belőle a halottat; azután a
vadkan száján kiröpül egy kékes lánglobogvány, átrepül a női hullába; a
vadkan teteme ott marad élettelen, a nő alakja pedig elrohan a város
felé.
A bűvész ekkor megragadja a mozdulatlan vadkan tetemét s beviszi magához
a bűvös várba.
Mikor a háromnegyedet kongják az órák a városban éjfél után, jön a női
alak nagy sietve vissza a sírhoz s keresi az ott hagyott vadkan tetemet,
hogy visszacserélje azt ismét. Akkor látja, hogy Hatvani rajta ül a
vadkanon, s körülzárolta magát a bűvös várral.
A nőalak elkezd neki hizelkedni; előveszi minden csábítási tehetségét,
hogy kicsalja Hatvanit a várából. Elmondja neki, hogy mennyire szereti,
beszél hozzá észbontó gyöngéd szavakat, forró szenvedélyt, ahogy egykor
éltében annyiszor tevé. – Hatvani tudja jól, hogy a rossz beszél abból s
rákiált: apage Satanas.
Ekkor a rossz szellem dühbe jön; nem nő alakja többé, hanem fúriáé.
– Add vissza alakomat, a min rajta ülsz, a mit elraboltál! Add vissza,
add vissza!
És dühében egészen keresztülvilágitja a nő tetemét, hogy a pokoli fény
annak minden izén át meg át sugárzik, de a bűvkörön nem bir
keresztültörni. Kínjában hangokat ád, mintha oroszlánok, elefántok
közelednének nagy sereggel Hatvani felé; de Hatvani nem hagyja magát
bűvös várából kiriasztani, tudja, hogy ott nem árthat neki.
Ekkor látja a gonosz, hogy sem hizelgés, sem fenyegetés nem használ,
alkura fogja a dolgot.
– Jól van, hatalmad van fölöttem; tehát parancsolj, mit tegyek? mit
adjak? hogy alakomat visszakapjam tőled.
– Hozz énnekem egy zsák kis pénzt.
A gonosz sietve ment, sietve tért vissza.
– Itt a zsák kis pénz. Gyorsan add vissza az alakomat! mindjárt üti az
egyet s akkor végem van, ha meg nem kapom.
– Most keress ki nekem e zsák kis pénzből egy aranyat, – parancsolá
Hatvani.
Az ördög toporzékolt dühében: az idő halad! Előkereste az aranyat.
– Ahá! Te megcsaltál! kiáltá Hatvani, nem mind kis pénz volt az, a mit
hoztál, már most nem áll az alku.
Az ördög szidta maga magát és tombolt haragjában: ekkor ütötte az óra az
egyet; a kakas kukorékolt; a hulla szájából kék láng süvöltött elő, s az
nagy recsegéssel tünt el a föld alá.
Hatvani aztán eltemeté a megmentett nőt feldúlt sírjába, hol örök
nyugodalma lett; a vadkan tetemét pedig kivetette a kutyáknak: másnap
kereshette már az ördög.
Hanem hát persze, hogy az ördögnek nemcsak egy öltöző ruhája van. A
boszúállás ennyi lóvátétel miatt nagyon forraltatott általa odalenn.
Egyszer éjjel tizenkét órakor összecsengetik az egész diákságot, az
apparitorok bekiáltanak minden ajtón: Clarissimus Dominus Hatvani tart
praelectiót.
A diákok nagy ásítozva s szemeiket dörzsölve gyültek fel az
auditoriumba, s ime, megjelen közöttük Hatvani, felmegy a tanítószékre s
tudtokra adja, hogy ezentul éjfélkor fogja a leczkéket tartani. S azután
praelegál nekik csodadolgokat, a miket a diákok csak úgy nyelnek.
De mégis vesznek észre valami szokatlant a tanáron, mintha arcza
sötétebb volna, mintha a hangja a talpai alól jönne s a szemei
világítanának a sötétben. Mikor az egy órát üti, Hatvani beteszi a
könyvet és sietve távozik el, miközben a diákok bámulva tapasztalják,
hogy lépteinek kopogása nem hallik a folyosón.
Ez így tartott hat éjszakán keresztül. Minden éjfélkor felcsengették az
ifjakat s egy óráig hallgatniok kellett a különös praelectiót.
Hatodnapra azonban már zugolódni kezdtek, s kiválasztva maguk közül a
két legokosabbat, elküldték Hatvanihoz, hogy instálják meg szépen, hogy
ne tartsa éjfélben a felolvasásait, mikor nappal is van nap.
Hatvani elcsodálkozott, mikor a küldöttek előadták kérelmüket. Ő egyszer
sem hivatta a diákokat éjfélben. Ki lehetett hát az, a ki az ő
személyében felolvasásokat tartott? ez volt a kérdés.
– Vigyázzatok fiaim, mondá nekik; ha az éjjel ismét csengetni fognak,
jelenjetek meg mindnyájan, a küszöbre pedig hintsetek hamut s ha a
rejtélyes alak keresztülmegy rajta, nézzétek meg a lábai nyomait. A
többit tudni fogjátok magatoktól.
A tanulók úgy tevének; mikor jött éjfélben az áltanár, behinték a
küszöböt hamuval s lesték a nyomait; a tóga hosszusága miatt lábaira nem
láthattak s mikor aztán meglátták, hogy azok ludtalpnyomok, egyszerre
rákezdték harsogó hangon énekelni: «Erős várunk nekünk az Isten!»
Az áltanár erre rögtön kiejté kezéből a könyvet, melyből praelegálni
szokott s szikrázó szemekkel fordult az éneklők felé.
– Köszönjétek, ordítá házrengető hangon, mert ha még egy napig
hallgattátok volna a leczkéimet, mind enyéimmé lettetek volna.
E szavakkal nagyot mennydörgött s iszonyú puskapor- és gyantafüst között
a föld alá elsülyedt.
E jelenetből tünik ki, hogy ez vagy kálvinista, vagy lutheranus ördög
volt, mert különben nem lett volna olyan nagy respektusa Luther amaz
emlékezetes éneke irányában.
* * *
Még egy fiu testvére volt annak a szerencsétlenül kimult asszonynak, a
kit Hatvani leánykorában ugy szeretett; ez a fiu lett utóbb kiváló
kedvencze. Legjobb tanuló volt az iskolában, első eminens; szemefénye a
collegiumnak.
Egyszer ez a fiu megbetegedett s elment Hatvanihoz.
– Kérem professzor úr, a hideg lel, adjon valami orvosságot.
Erre Hatvani, kinek tudós emberek szokása szerint sokféle rigolyái
voltak, azt felelte:
– A professor tanít, de nem gyógyít; ha orvosság kell, eredj ki, gyere
vissza, beszélj a doktor Hatvanival, az majd praescribál valamit.
E válasz által a diák sértve érezte magát. Első eminens is volt, beteg
is volt. Kettős ok, hogy a tréfát fel ne vegye. Nem jött többé vissza
orvosságért; a hideglelést hagyta hideglelésnek lenni; hanem föltette
magában, hogy a tromfot majd visszaadja. Hiszen ő is lehet még olyan
hatalmas ember mint Hatvani.
Épen examenek voltak. Hatvani osztályán volt a sor; a midőn a tanár
észreveszi, hogy egy tankönyvét otthon feledte. Előszólítja a
kedvenczét; odaadja szobája kulcsát, s rábizza, hogy hozza el számára a
honn feledt könyvet.
Az ifju elmegy; de legelső dolga előkeresni a rettenetes Poëmandert.
Felnyitja a Hermes pecsétjével lezárt lapot s arra jön, mint a
nyárfalevél zizegése s majd mint a Niagara zuhogása eléje a
szolgálattevő szellemek serege.
– Mit parancsolsz?
Az ifju tudta, hogy három lehetetlent kell a szellemeknek parancsolni,
hogy azok szolgáivá görbedjenek. Készen volt a parancsokkal.
– Először is fogjátok e szál lószőrt, hasítsátok négyfelé s aztán
süssétek ki pipaszárnak.
A szellemek sírva ordítottak, hogy az lehetetlen.
– Másodszor tépjetek széjjel mindent ebben a szobában, a mi széttéphető.
Az ifju arra gondolt, hogy maga az a könyv széttéphető ugyan, de ahhoz a
szellemeknek nem szabad hozzányulni, de nagyon megjárta a parancsával,
mert a szellemek a bűvös könyvet ugyan nem, de azonkivül mindent
összetéptek a szobában és utoljára őtet magát is izzé-porrá szaggatták.
Észrevette ezt a veszedelmet nagy későn Hatvani, mert a bűvös gyürű a
kiss ujján elkezdett forogni annak jeléül, hogy szellemei háborognak.
Rögtön sietett haza s látta a pusztítást. Rögtön megfenyíté a fellázadt
szellemeket s parancsolá nekik, hogy mindent, mit széttéptek, rakjanak
ismét össze. Végrehajták.
A széttépett ifju is ujra emberalakot öltött; hanem lelke már nem volt.
Ekkor Hatvani beleparancsolt lélek gyanánt egyet a szolgaszellemek közül
s visszavitte őt magával a tanodába. Az examen javában folyt; az első
eminensnek nem volt szabad ebből hiányozni.
Az ifju helyet foglalt, a hol szokott ülni, s felelt pompásan minden
kérdésre, hogy gyönyörüség volt hallgatni. Az esperesek, a censorok, a
senatorok, a presbyterek nem győzték eléggé magasztalni.
De háta mögött ült az a szerencsétlen Bóta, a ki soha sem tudja mi van
belül a könyvben s arra nagyon rájöt az examen órájában a kivánság, hogy
egy pillantást vethessen a tankönyvbe, a melyből épen examinálnak; de
neki az sem volt, hát az előtte ülő ifjuét kérte; az pedig volt a gonosz
szellem.
– Nincs nálam a könyv, felelt neki.
– Add ide, kérlek, az Isten áldjon meg, rebegé Bóta,
A mint az Isten nevét kimondta, a szellemtől megszállt alak egyszerre
összeomlott, mint a hogy a lelkek szétszedték, s a benne lakó szellem
elrepült belőle.
A hallgatóság elámult; mire Hatvani öklével megüté a kathedrát, s ez
ökölcsapásra egyszerre elfeledé mindenki a mit látott; a széthullott
tetem eltünt s csak a kollegium ujra építésekor találtatott meg a
fundamentumban; a vizsgáló superintendens folytatá a censurát:
«sequens!» Senki sem emlékezett többé az elmultakra.
Végtére Hatvaninak is meg kellett halni, mint minden más embernek.
Doktor is volt, próféta is volt; előre megérezte halála óráját s tudva,
hogy minden mentség hasztalan többé, most már csak lelkét iparkodott
védelmezni.
A krónikairó szavait idézem szó szerint, a hogy ez eset szemtanuk
állításaként megtörtént.
A haldokló végerejével halálos ágya mellett a falon egy kört kerekített
balkeze mutató ujjával: azon a körön jelezé az égsarkokat s meghuzá a
meridianust; azután kimondá az «abraxas» és «meithras» szavakat, meg a
«pentagrammaton» nagy igéjét, mely bűvszavakra bűbájos füst támadt a
szobában.
Erre két galamb repült a doktor házára, egy nagy és fekete, mely
napnyugatról jött, s egy fehér és olyan kicsiny, mint a fülemüle, mely
napkelet felől támadt.
E két galamb dühösen csapott egymásra s óra hosszant viaskodott a
levegőben; a fekete erősebb volt, de a fehér fürgébb, gyorsabb. A kis
fehér madár addig repkedett a fekete feje körül, mig szemeit kivagdalta
s akkor megölte s széttépte azt.
Nagy sikoltás, üvöltés, lánczcsörgetés hangzott s azután hosszú, elmuló
énekszó-forma zengés.
A kik Hatvani szobájába bementek, ágyát üresen találták.
A rossz szellemek ragadták-e el, vagy a jók, azt bizonyosan nem lehetett
megtudni soha.
* * *
Eddig terjed a népmonda.
Én bizony nem tudom, mi hihetetlen volna benne!
A külömbség a hajdani és mostani idők között csak az lehet, hogy a mit a
nép akkor csodának tartott, most azt megszokott dolognak veszi.
Hajdan bűvszer volt az, mely minden betegséget meggyógyított; ma
Revalenta arabicanak nevezik; s csak úgy meggyógyulnak tőle, mint a
fehér kígyó szájából nőtt borsóvirágtól.
Ma is vannak még, kiknek minden tudományuk, melylyel a világot
megadóztatják, Hermes Trismegistos bűvös könyve, melynek most is
harminczkét lapja van, s most is négy a szine, csakhogy a szinek neve,
zöld, veres, tök és makk.
Most is vannak még olyan pénzek, melyek gazdájukhoz mindig visszatérnek,
nevezik őket piczuláknak s gazdájukat pénzügyminiszternek.
Most is vannak szerződések, mik embervérrel iratnak, s miket aztán az
ördög is csak addig tart meg, míg kénytelen vele.
Most is megtörténik, hogy szultán ő felségeiknek el-elrabolják a kész
ebédjét, sőt mint a francziák szultánjával történt, még magát is
meginvitálják az elrabolt ebédhez.
Ma is megesik itt-amott, hogy főbíró uram fejét összetévesztik a
portiron mirakülözzel.
Ma is vannak még póéták, a kik olyan verseket irnak, hogy kell az
ördögnek.
Ma is felirják az ajtóra e jelszót a diákok: majd holnap! a mi szól a
hitelezői gonosz szellemnek.
Ma is vannak hosszu férfiöltönyök, a miknek útján ott marad a lóláb
nyoma.
Ma is látunk embereket, a kiket apróra széttépnek: csakhogy ezt ma
nevezik «cridá»-nak; s aztán egy kis idő mulva megint látjuk őket szépen
összerakva parádézni üveges hintóban, csakhogy ezt az ördögséget ugy
hivják, hogy Ausgleichsverfahren.
A ki pedig embereket akar látni, a kiknek mai nap is minden fáradság
nélkül zsákkal hordja a pénzt az ördög, s a kiket a nagy pénzkeresésben
elvisz az ördög – csak menjen el a börzére, ott láthat eleget.
Mindenek meg voltak már, és mindenek újra kerülnek és semmi sem új, és
semmi sem lehetetlen a nap alatt.