Hadd tombolja ki magát! Bolondságokat követ el? Az illik a fiatalságnak.
Pazarolja a pénzt? Van neki miből. Nem hajol senkinek? Épen mint az
apja. Csélcsap szerelmes? Hadd élje világát.
Huszonnégy éves korában már híre volt az ifjunak Bécstől Brassóig. Az
apa örült annak.
Szép, finomarczú ifjoncz volt, mikor a huszonnegyedik évét betöltötte.
Születése napján odahivatta őt magához az apja.
– Fiam. Nagykorú vagy. Én azt hiszem, hogy meg kellene már házasodnod.
– Én is.
– A Lobkovicz grófnak van egy igen szép leánya.
– Tudom.
– Én azt szántam neked nőül.
– Jól van.
Gábor azt hitte, hogy igen engedelmes fiura talált.
– Most csak egy dologra kérlek. Bolondság tőlem, de fogadásom tartja.
Van egy félfüggő családi kincstárunkban, a minek talizmánja van.
Történetét csak én tudom, s meg sem gyónom. Mikor az anyáddal
megesküdtem, arra kértem, hogy ezt a függőt tegye fel. És én igen
boldogul éltem vele míg élt, s boldog voltam te benned, a hogy ő
meghalt. Most arra kérlek, add te is leendő menyemnek ezt a családi
talizmánt.
– Jó lesz.
Az ifjú átvette a félfüggőt.
Aztán meghatározták a napot, melyen József gróf haza fogja hozni
menyasszonyát. Gábor gróf nem mehet vele, mert köszvénye nem ereszti; de
fogadni készül őt fejedelmi pompával.
József gróf hagyott minden előkészületet megtörténni.
A kitüzött napon, mikor már össze volt gyülve az ünnepi násznép, az öreg
gróf leviteté magát zsöllyeszékében egész a tornáczig, hogy ott fogadja
menyét, mikor az a hatlovas hintó a márvány lépcsőkig előjár.
S akkor abból az aranyos hintóból elébb kilépett az ifju gróf és utána
egy szép, ragyogó szemű, piros ajkú, halavány – czigánynő, mind a két
karján egy-egy kis gyermekkel. Bizonyosan ikrek.
– Ime: nőm… szólt József gróf, atyja elé vezetve a két gyermek anyját.
– Mi ez? hörgé az öreg s köszvényes lábára akart ugrani, de visszaesett
székébe.
József gróf szótlanul mutatott a nő fülében levő félfüggőre.
– Te ezt vetted el? riadt rá az apa elmeredt szemekkel.
– Két gyermekem anyját! felelt József gróf daczosan.
– Pandúrok! ordítá, egész arczában lángolva a dühtől az öreg főúr,
ragadjátok meg ezt a boszorkányt és porontyait, kössetek követ a
nyakukba s dobjátok őket a halastóba!
– Atyám! e nő, e gyermekek az enyimek.
– A kutyámé! vessétek őket a tóba!
A pandúrok tudták, hogy ennek engedelmeskedni kell, s odarohantak a
nőhöz; ki gyermekei lábát, ki hosszú haját ragadta meg.
E pillanatban fölébredt az a vér a sápadt fiuban, mely haragjában belelő
az égbe: apja vére.
Kiszakítá az egyik pandúr övéből a pisztolyt. Egy dördülés hangzott s az
apa véresen bukott előre karszékéből.
Ah! Az Isten pisztolylyal is tud lőni!
E szörnytett első borzadálya alatt minden ember futott szerteszéjjel.
Lakodalmas nép, pandúrok, a nő gyermekeivel: futott, ki merre látott. Az
apagyilkos bemenekült a kastélyba.
Az apa halálra volt találva. De még három napig kellett élnie, hogy
lássa mindazt, a mi ezután következik.
Látnia kellett, hogy érkeznek meg a vármegye fegyveres pandúrjai a
gyilkost keresni; hogy találnak rá a kastély egyik fülkéjében. A fiu
dühödten védi magát. Akkor ott szemeláttára leteperik, megkötözik,
arczát összeverik, békót vernek kezére-lábára; úgy csörömpöl a láncz,
mikor hajánál fogva végighurczolják a folyosó márványán; úgy hangzik a
jajszava sokáig! Annak a fiunak, a kiért párbajra hívta az Istent; a kit
szemefényének tartott, a kit úgy szeretett; – a ki őt megölte. És a
kinek fejét már most utána fogják gördíteni. Azt a szép szőke fejet,
mely úgy hasonlít az anyjáéhoz, mely háromféle korban lefestve mosolyog
rá halószobája aranyrámáiból; mint csecsemő, mint gyermek, mint ifjú. És
most még egyszer fogják őt lefesteni, mint elitéltet a siralomházban.
És még ez sem volt elég a halálra.
Még azt is látnia kellett, a mint harmadnapon az országos gyámság
bevezette kastélyába fiának leendő özvegyét és annak gyermekeit, mint e
kastélynak, e birtoknak örökös urait. A törvény nőnek ismerte őt el, s a
törvény özvegygyé fogja őt csinálni.
És mikor az a szép, barna arczú nő megállt halálos ágya előtt, hosszú
selyem uszályát maga után vonva, két gyermekét két karján emelve s aztán
könnyelmüen megrázta fülében azt a félfüggőt s gúnyosan odamosolygott a
szeme közé: – attól aztán meghalt.
Fél év mulva utána gördíték fia szép szőke fejét.
… Az Isten karddal is tud vágni!
*
De ne prédikáljunk mysticismust olyan felvilágosult században, mint a
mostani (!) Az Isten nem emberi alak, ki idegekkel érez, haragot
félretesz, boszút áll, megtorol, büszkeségének áldozatot követel. Ilyen
Istent mi nem hiszünk. De az az Isten, a kit mi hiszünk, az az örök
rend! A ki az ellen fellázad, a természet atomjait, a világalkotó
elemeket hívja fel küzdelemre. Az csatára hívja föl a telet és nyarat, a
vér melegét és a számok csalhatatlanságát, a vegytan alkotó hatalmát, a
közvéleményt, a historiát, a logicát, az egész emberiséget és mindent, a
mi legyőzhetetlen; a miben istenerő lakik!
Még nem volt vége az Istennel kezdett párbajnak. Egy egész század látta
azt folytatva: százféle változatain keresztül a balsorsnak, az
őrjöngésnek, a leleményességben kifogyhatatlan párharczát szenvedélynek
és bolondságnak minden ellen, a mi nyugalom, a mi béke, a mi szeretet, a
mi társadalmi rend, a mi törvény: szívbe vagy pergamenre irva.
Az okokban, a vérvegyületben volt a lánczolat.
Vannak családok, a mikben hagyományos az öngyilkolás. A szinésznek a
fiát akármivé nevelik: katonának, hivatalnoknak, utóbb csak visszakerül
a színpadra. Hát még a hol oly szerencsétlen csillagképletek
találkoznak, mint egy ikertestvér pár, kiknek nagyanyjuk gyülölte
nagyapjukat minden ölelésben, kiket szülőgyilkos apának vére keresztelt
meg, s kik a maguk szomorú eredetéhez még egy kóbor hindu vérlángját is
örökölték.
Apjuk, nagyapjuk daczos, erőszakos emberek voltak; de nem volt
egyenrangú ellenfelük. Most ők találtak magukhoz méltó ellenséget.
Egymást.
A két viszályos testvér aztán két ellenséges családot alapított. És a
hány tagja volt a családnak, annyi ellenfele volt egymásnak.
Verseny volt az, olympi pályázat az egymás megrontásának művészetében. A
ki legrosszabbat tudott kigondolni, az remekelt. S különös balvégzetük
volt a töltött fegyver. Minden haraglobbanásra pisztolyhoz, puskához
nyultak, lőttek egymásra, cselédeikre, tisztviselőikre; olyan könnyen
állt az náluk, mint másnál a haragos szó, s mindeniknek életében ott
kisértett azon visszahívhatatlan golyó, mit ősapjuk az égbe lőtt.
S e küzdelemben szétmállott a fejedelmi nagy birtok.
A negyedik ivadékra már nem maradt más, mint a csatárdi pompás kastély.
Az is csak azért maradt meg, mert nem akadt vevője. Csak úrnak való az.
Két unokatestvér szorult össze benne. Egyik az emeletet foglalta el, a
másik a földszintet. Aztán az, a melyik az emeleten lakott, csatornát
vágatott a földszint boltozatába, s az öcscsét kiöntözte belőle
moslékkal, mint az ürgét; a földszint lakó pedig kéményt töretett fel az
emeletbe s kifüstölte a bátyját, mint a rókát.
Vagy pedig összementek kártyázni s egyik nap az öcs vesztette el a
kastélyhoz való jussát s a rajta levő testi ruháját, s akkor a bátyja
kergette ki az utczára mezítláb; másnap az öcs megint pénzt kerített, s
akkor meg ő nyerte el bátyja fölött a kastélyt s ő kergette azt ki egy
ingben a hóra.
Balsorsuk lassankint fölvette a comicum gyászát. Mikor már nem féltek
tőlük, mikor már nem haragudott rájuk senki, akkor elkezdtek rajtuk
mosolyogni.
Ez a legnagyobb csapása a sorsnak!
És soha a családban leány nem született, a kinek adománya szeretni,
békülni, expiálni; mindig csak férfi, mindig csak gyülölő, veszekedő,
romboló társ… ötödíziglen.
*
A rónának más képe van most már a Duna és a Tisza között. Nem legel már
gulya, ménes a szabad határban; szántva, mívelve van minden. Egy
gyönyörű mozaik, világosabb, sötétebb zöld táblákkal kirakva, mik közt
rózsaszin koczkák, sárga négyszögek tarkállanak, itt-ott piros folt,
lilaszin szegély, dohány, repcze, olajnövények vetéstáblái; vasutak
keresztezik rajta egymást; gazdasági tanyák vannak térein elszórva,
gyümölcsös kertek zöld rámáiban, népes falvakat, városokat kötnek össze
kereskedelmi utak, makadam, klinker-építmények. S a gazdag vetések
közepett roppant gyárak füstölgő kéményei, ezek az óriásai az ujabbkori
mythologiának, mikben az új teremtés demiurgusai laknak.
Más küzdelem folyik ott most német és magyar között: az ipar küzdelme;
olyan harcz, melyben a győzelem két részre oszlik; a hol a hódító maga a
legnagyobb nyereség.
Sok őskori illusiónak vége. A lovagvárak tisztes romokká váltak, a
nemesi czímerekkel nem dicsekszik senki, a jobbágy szabad lett, a
szabadalmak megszüntek; a kolostorok elpusztultak, helyettük iskolák
épültek; a folyamokon gőzösök rajzanak; az ősi gazdálkodásnak vége: gép
szánt, gép arat, csépel szerteszéjjel; vad ménes, vad gulya akolba
szorult; vad czimboraság helyén számító consortiumok. A ki megállt: azt
az idő kereke eltaposta.
A csatárdi kastély is dobszó alá került; a legutolsó két rokon csakugyan
kirántotta azt egymás alól, még a század első felében. Most abból is
gyár lett. Egy sileziai gazdag iparos vette meg, Siebelmann; annak a fia
van most benne. A vár tornyát, mely semmi czélra nem szolgált már
(hajdan a czímeres zászló lobogott rajta), rég lebontották, s annak a
tégláiból építették fel a magas kéményt.
A vártorony helyén kémény! s a várlak helyén czukorfőző! A czímerpaizs
helyén czégtábla s az úri park előtt vasút! Hajdan «Tilalmas»-nak
hítták!
Pedig ha az az úri park ott nem volna, még jobb volna. A csatárdi gyár
birtokosa egyenesen juthatna gyárától a vasúti állomásig, míg így a
közbeeső erdő miatt fél napi járót kell kerülnie mellékutakon, hogy
szállítmányait az indóházig vihesse.
A gyár birtokosa, ki a körülfekvő uradalmat is megvette, ennek az
erdőnek is megadta volna az árát; de a tulajdonos azt felelte rá, hogy
az hitbizomány, nem eladható. Azután csak azt akarta kieszközölni, hogy
engedjen egy utat vágatni a parkján keresztül a vasútig. A birtokos azt
is megtagadta. A hitbizományból egy fa sem vágható ki.
Ez a tulajdonos Isaszeghy Tiborcz, az utolsó élő férfitagja a hatalmas
családnak. Most egyedüli birtoka ez az ősi erdő, abból sem ad egy szál
fát sem, és lakása az a fehér ház, melyben ősapja Gábor labanczait
fekete kenyérrel vendégelte meg. Ő még annyi vendéget sem fogad. Nem jár
hozzá senki. A szerencsétlenségnek nincsenek ismerősei. Mit csinál? mit
fundál? hogy él ott az erdő közepén? azt senki sem tudja. Az egész
erdeje körül van véve palánkkal, s minden bejárat előtt ott áll a
tilalomfa e fölirással: «tilalmas a vadászat!»
Pedig hát vadászni nagy gyönyörűség; szenvedélyes vadászok messze földre
elcsévelegnek, a hol valami rendkivüli ritka vadnak ivadja van, s a zord
idő a Dráva melletti lankásban, a hózivatar a mármarosi erdőségben
gyakran összezavar egy halászkunyhóba, egy kecskepásztor odújába olyan
férfiakat, kik az ország négy külön végén laknak, s egymást soha sem
látták.
Egy zivataros napon így szorult össze egy mármarosi elhagyott kunyhóba
négy úri vadász, kiket egymás után vert oda be a hirtelen támadt
hófergeteg, s kik mindannyian siketfajdra vadásztak, mely már oly ritka
vad Magyarországon, hogy érdemes harmincz mértföldet tenni érte.
Az urak tüzet raktak, előszedték tarisznyáikból élelmiszereiket,
kicsavarták kulacsaik nyakát, s nagyon jól mulattak, míg künn a zivatar
dühöngött. Volt köztük egy ősz férfi, egy termetes, athletai alak, egy
köpczös, gömbölyű termet, s egy nyalka fiatal legény, pörge bajuszszal.
Megannyi festeni való arcz.
Ha Álmos ősapánk, ki itt nyugszik valahol e hegyek közt eltemetve,
fölébredne s rájuk bukkanna, megszólítaná őket: «Te ősz Kund! te Zuard!
Huba! te nyalka Leventa!»
Mikor aztán a vadász urak vidám ötleteikkel, körmönfont adomáikkal
egymást kedvre derítették, azt mondá az egyik:
– No az mégis derék, hogy egy ilyen rusznyáklakta pusztaságban
véletlenül ilyen négy tősgyökeres magyar ember találkozik össze. Tudjuk
meg már egymástól, kit hogy hínak?
Az ősz férfi kissé restelkedve adta elő nevét.
– Én Brauenfels vagyok.
A második már derültebb arczczal válaszolt:
– Az én nevem Kahlenberg.
A kérdező már mosolyogva mondá meg a magáét.
– Én Trautenau vagyok!
A fiatal ember már kaczagott.
– Engem meg Siebelmann Ottónak hívnak!
Erre aztán mind a négyen még jobban nevettek.
A három első rég ismeretes név már az országban, földesurak, nagy
családok, pártvezérek. A negyedik még új ember. De az is gyökeret vert
már.
S mintha mind Huba, Kund, Zuard és Leventa támadt volna fel bennük.
És ez úgy van. Ez valóság.
Van valami bűverő Magyarország földében, ezekben a növényekben, mik a
szabadság vértanúinak poraiban gyökereznek, a férfiak bűvös
kézszorításában, a hölgyek igéző tekintetében, a lélekkel tele
levegőben, a szabad pusztában, a multak általános fájdalmában s a nem
csüggedés férfi erélyében, a dalban és szerelemben, melytől az idegen,
kinek kedélye nemes, rövid időn a leglángolóbb hazafivá alakul át. S ez
nem hizelgés se magyarnak, se idegennek. Ez való. Ez statistica.
A magyar urak aztán elmondták egymásnak, hogyan kerültek ide. A
földesurak már elvégezték a csépelést, a czukorgyáros pedig még nem
kezdhetett az idei munkához; a répa még a földben van; ha azt egyszer
szedni kezdik, akkor aztán se éjjel, se nappal nyugta. Addig ráér
süketfajdot lesni.
– Pedig milyen közel volna hozzám az erdő, a hol még csoporttal lakik a
süketfajd, odalenn az alföldön, monda Siebelmann.
– Süketfajd? Te? szólt fejcsóválva az öreg úr. Nem tudok én olyan
helyet, pedig de jól ismerem egész Magyarországot. Hol van az?
– A csatárdi erdőben.
– Ah! Az már más! kiáltának egyszerre mind a hárman. Ott már lehet: még
bölény is.
Aztán elbeszélték, a mit hírhallásból tudnak a csatárdi erdő lakója
felől. Azzal nem jó puskalövésnyire találkozni.
«Azt mondják, hogy meglövi, a ki a kapuján belép. Egy szál fát sem ád el
az erdejéből, inkább koplal. Csak vadhússal él, kenyér nincs a házánál
soha. A bor, a mit a vad bőrén cserél, nem elég mámorító neki,
beléndekmagot tesz bele, arról iszsza. Szerencse, hogy egyedül szeret
lenni, mikor iszik. Egyik unokabátyjának koponyáját használja serlegnek,
abból iszik. Minthogy eleven emberre nem lövöldözhet, hogy mániájának
mégis eleget tegyen, egy csontvázat tart felállítva az erdejében, arra
lövöldöz czélpisztolylyal. Veszett ember!»
– Azért énnekem mégis meg kell tőle kapnom azt az erdőt, erősíté
Siebelmann. Ha máskép nem megy, elveszem a leányát feleségül.
Erre még nagyobb hahota támadt.
– Az meg egy valóságos vasorrú bába. A disznófejű kisasszony.
– Bánom is én; mégis elveszem. Én vállalkozó vagyok. S nekem a csatárdi
erdőn keresztül út kell!
A vadász urak azt mondták rá, hogy «füge gyerek!» s aztán leheveredtek a
bundáikra a tűz mellé s egymásra bizták, hogy kiki álmodjék, a miről
akar.
Egy hét mulva a mármarosi találkozás után Siebelmann Ottó ellovagolt a
rejtélyes erdőig s amint a legelső tilalomfához megérkezett, ahhoz
megkötötte a lovát; egy répaszedő embernek meghagyta, hogy vigyázzon rá
s maga bement az erdei ösvényen.
Amint az összeviszsza düledezett fák alatt, miket az iszalag és a
szederinda gubanczai szőttek össze, végighaladt: a «Csipkerózsa
kisasszony» regéje jutott eszébe. A bozótból gyanútlan őzek, szarvasok
tekintgettek eléje, az ágakon vad gerle búgott, a fajdkakas berregett,
farkát legyezőnek terjengetve, s aranytollú fáczányok húztak végig a
tisztáson; a faodú mohos ablakából kiváncsi menyétcsalád kandikált elő s
a csiperkegombás mesgyén hegyezett füllel leskelődött a felágaskodó
nyúl, mintha kérdezné, hát ez kicsoda, a ki itt jön? Semmi állat sem
látszott félni a közeledőtől.
Siebelmann nem hozott más fegyvert, mint egy jó kézbeli fütyköst, azt is
csak azért, hogy ha a különcz komondorai meg találnák támadni,
elverhesse őket magáról.
Az erdő rossz hírben állt csakugyan. Még a répaszedő kasznárok is
intették, hogy vigyázzon magára, mert Tiborcz gróf mindenkit agyonlő, a
ki az erdejébe belép.
Hiszen kerülhetett volna a háza elejére is; de azt meg azért nem tette,
hogy a kik Tiborcz grófot ismerik, előre figyelmeztették, hogy az, ha
valakit közelítni lát, bezárja a kapuját, s aztán be nem ereszt senkit.
Természetes, mikor valaki beléndekmagról iszsza a bort s disznófejű
kisasszony a leánya! Azért került az erdőn keresztül a magányos laknak;
így legalább betör hozzá.
Mire az erdő tekervényes útjain kiigazodott, este lett; de a tele hold
pompásan ragyogott a lombokon keresztül. A mint egy helyen ritkultak a
fák, megpillantotta az erdei házat.
Annak az erdő felé néző oldalán volt egy hosszú eszterhaj, szőlőlombbal
hosszan befuttatva, melynek leveleit sárgára, biborra festette már az
őszi dér.
E lombos eresz alatt látott egy hölgyalakot ülni. Egy kis asztalka volt
előtte, azon egy czitera és egy hangjegyes könyv. A holdvilág ezüst
fénye világítá meg az alakot.
Siebelmannak ismét a «Csipkerózsa» tündére jutott eszébe. Az erdők
bűvleánya, habfehér ruhában, szőke haja mint a habzó arany omlik két
vállára; bűbájos halavány arcza a holdvilággal kéjeleg. Finom fehér
ujjai a czitera húrjaiból ábrándos dalt csalogatnak elő; ugyanazt a
dalt, vagy annak változatait lágy, szívbekéredző hangon énekli utána, s
azután ujjait végigvonva a hangjegyes lapon, irallal jegyezget abba
valamit; de nem néz oda, a míg jegyez, hanem félig nyilt ajakkal a hold
felé fordul, mintha annak a sugárai pengését lesné le s jegyezné
papirra.
S a mi a legcsodálatosabb volt Ottónak, az, hogy ez a tünemény az ő
közeledtét észre sem látszék venni. Lépteinek hangja elvész a puha
fűben, de alakját megvilágítja a holdfény. Láthatná.
Egy hangos jó este kivánással sietett a figyelmet magára vonni.
A hangra felrezzent a hölgy s most már az érkező felé fordulva, nyájasan
viszonzá a köszöntést.
Ottó nem ilyennek képzelte a «vasorrú bábát.» De talán nem ő az?
– Én Siebelmann Otto vagyok, a szomszédból, a gróf urat keresem.
– Atyám nincs itthon, szólt szeliden csengő hangon a hölgy. Üljön le ön
és várja meg.
Siebelmannak úgy tetszett, mintha a fiatal hölgy mosolyogva tekintene
rá, a hogy ismerősöket szokás fogadni. Valami beszédhez kellett kezdeni
vele.
– A grófnő élvezi a szép holdas estét.
– Hold? szólt elbámulva a hölgy; hol van az?
– Ah.
– Én nem látok semmit, mondá a leány és mosolygott.
Otto most döbbent vissza tőle. Ezek a szép kifejezésteljes kék szemek
nem látnak. Ez a leány vak. És ez nem szomorítja. Még mosolyog, mikor
kimondja.
– De csak a külvilágot nem látom; szólt a leány biztatólag, mintha meg
akarná vigasztalni, a kit megszomorított szavával. Azon túl egy egész
belső világot látok.
– És az szép világ lehet.
– Ön is lát-e oda? Nemde, ön is lát olyan belső világot, a hol
világosság van nap, hold nélkül? és élnek, a nélkül, hogy alakjaik
volnának? Én azt hiszem, hogy mikor behunyja a szemét és magában marad,
minden embernek kell azt látni.
– A grófnő itt igazán magányosan van.
– Mikor atyám nincs honn, akkor egészen egyedül.
– S nem fél?
– Miért? Nem vétek senkinek.
– Rossz emberektől.
– Hát vannak rossz emberek a világon?
Ez a kérdés olyan ártatlan, őszinte tekintettel volt kisérve, hogy Ottó
irigyelni kezdte azt, a ki ennyire vak!
– S nem hosszú a grófnőnek az idő ily egyedül?
– Nem. Egész nap a házi dolgot végzem, s mikor az erdő elcsendesedik,
akkor tudom, hogy este van; előveszem hangszeremet, s akkor ketten
vagyunk, ő beszél én velem, én ő vele; én költeményeket mondok neki, ő
dalt ád hozzá, s egy lesz belőle. És az nagy gyönyörűség.
S azután, hogy ne hagyja magát zavartatni e gyönyörűségében, vagy hogy
az idegennel is megoszsza ezt a gyönyört, elővette cziteráját s
eljátszotta rajta azt a dalt, a mit szerzett, szelid búsongással
énekelve hozzá a méla dalszöveget.
Ottó elmélázva nézte ezt a bűvölő tüneményt, a kit senki sem őriz itten,
egyedül a csillagok. Elhallgatta volna őt reggelig.
Azonban közelgő léptek szakíták félbe az élvezetet. A lányka ismerte már
a lépteket, mert örömrepesve ugrott fel helyéről s mintha látná, mintha
nem volna vak, rohant ki a verandából, biztos helyismerettel az érkező
elé s azt átölelte, hévvel rebegve: atyám!
Az érkező fiatal, szőke férfiu volt; inkább testvérét, mint atyját
nézhetnék benne a leánynak. Szép szabályos vonásai voltak, csak szemei
kancsalítottak össze, mint az Isaszeghy család minden férfi-ivadékánál.
Az érkező kezében egy hosszú bőrtok volt. Azok bizonyosan pisztolyok.
– No most végünk van, gondolá magában Ottó. Bevárta a verandán az
érkezőt s akkor eléje lépett.
– Gróf úr! Én szomszédja vagyok, Siebelmann Ottó; találkozni akartam
önnel s betörtem orozva a parkjába, koczkáztatva, hogy ön agyonlő, mint
vadorzó.
– Én? lőni? szólt elbámulva Tiborcz gróf. Uram, az én házamnál nincs
lőfegyver.
Ez őszinte, nyilt arczczal volt mondva. A gróf kezet szorított
vendégével.
– Pedig védelmül rablók ellen nem árt az ily magányos lakban.
Tiborcz gróf vállat vont.
– Az én házamnál nincsen pénz. És azt minden keserüség nélkül mondta.
Ez jó kapocs volt az idejövetel czélját hozzáakasztani.
– Én épen pénzbeli ügyben látogattam meg önt.
– Sejtem. Erről később beszéljünk. Elébb vacsoráljon ön velünk.
A gróf valamit súgott leánya fülébe, mire az eltávozott.
(No most nekem is innom kell a beléndekes borból, gondolá magában Ottó,
s borsódzott bele a háta. Vajjon hány ősapai koponyát tart a főúr
pohárszékében? Vendégeit is abból itatja-e?)
A gróf bevezette vendégét szobájába s ott leülteté.
Egyszerű butorzatú szoba volt az. Egy ódon szekrényt felnyitott a gróf s
a magával hozott bőrtokból mindenféle üvegcséket szedett ki, azokat a
szekrénybe elhelyezé s az ajtót ismét rájuk zárta.
– Megbocsát ön, ha kezemet elébb megmosom; mindenféle mérgeket kezeltem.
(Mindenféle mérgeket!)
Azonban ezúttal nem hagyta magát lóvá tenni Siebelmann. Kitalálta a
rejtélyt.
– Ah, a gróf homoeopathiával foglalkozik?
– Igen, hanem ezt kérem ne mondja senkinek, mert ha megtudja a hatóság,
eltiltanak tőle. Nincs oklevelem.
– De hát a betegek, kiket gyógyít, nem árulják el?
– Azok parasztok. Jó titoktartók. Többnyire gyermekbetegségeket
gyógyítok és marhavészt. Ez a két legnagyobb csapás a vidéken. Tavaly
három faluban minden vörhenyes gyermeket kigyógyítottam; harmadéve a
keleti marhavészt fordítottam el innen. Ha megtudnák, megbüntetnének
engem is, meg azokat is, a kiknek a gyermeke meg a marhája megélt.
– Lehetetlen.
– Sőt nagyon természetes. Ha okos ember homoeopathiával él, már akkor
félig bolond a neve; de ha épen olyan gyógyszert venne be, a mit «én»
készítettem, akkor egészen bolondnak mondanák. Ne beszéljünk erről. Ön
valami ügyben jött hozzám. Ritkaság, hogy kabátos ember belépjen ide. Ön
félt, mikor ide jött, úgy-e?
– Nem tagadom. Önnek elzárkózottsága sok mendemondára ad alkalmat. Azon
ügyben jövök a grófhoz, melyben atyám annyit levelezett már önnel
sikertelenül. Én feltettem magamban: eh mit! odamegyek hozzá, beszélünk
egymással. Én szeretek szemtül szembe lenni azzal, a kivel dolgom van.
Tehát ismétlem ajánlataimat. Ha az egész erdőt megszerezhetem a gróftól,
nem sokallok százhúszezer forintot; ha nem akarja eladni, akkor kérek
egy utat, hat ölnyi széleset az erdőn keresztül a vasútig. A
kisajátításra szabjon a gróf olyan árt, a milyent akar. Nekem semmi ár
sem lesz magas, mert üzletemnek szüksége van ez útra.
– Ifju szomszéd úr! szólt Tiborcz gróf, leültetve őt maga mellé. Ön
őszinte volt irántam. Én még őszintébb leszek ön iránt. A kik önnek azt
mondták, hogy ne jöjjön hozzám, mert én bennem egy őrült dühöngő lakik:
igazat mondtak, az lakik bennem. Az vagyok. Hanem én ezt az őrült
daemont vas kézzel tartom leszorítva! A sarkam alatt van mindig a feje.
Gyakran le akar dobni magáról, de nem eresztem, rátaposok. Engem kínoz a
szomj a bor után és soha viznél egyéb nincs asztalomon. Én kegyetlen
parancsoló természet vagyok: s nem tartok egy cselédet; magam, leányom
végezzük a cselédi munkát. Én szenvedélyes vadász vagyok, erdőm, kertem
teli pompás vaddal, és egy fegyvert sem tartok házamnál, s nem eszem
olyan ételt, a melynek valaha vére volt. Én mindennap látom a végtelen
birtokot, melyben valaha őseim duskálkodtak, felosztva paraszt közt,
elfoglalva jövevénytől, s én mindennap bejárom gyalog a paraszt és
jövevény gunyhóit, hogy beteg gyermekeiket gyógyítsam. Én birtokosa
vagyok még egy őserdőnek, melynek árán ismét úr lehetnék, és nem tartok
a házamnál egy garast, s nem nyulok a kinált pénz után; élek szegényül
és nélkülözök sokat.
Siebelmann Ottó vállat vont erre. Ez bizony még mindig az elmehábor
kórtüneménye.
– Még többet is kivallok önnek. Ön látni fogja, hogy nem hazudok semmit,
nem titkolok el semmit, s ön maga fogja azt mondani: ez a birtok nem
eladható. Én egy átokverte család végivadéka vagyok. Tudja mindenki: a
népmonda tulajdona régen, hogy az én családom az, melynek őse egyszer
párbajra hivta ki az Istent! Haldokló fia életéért hívta ki az Istent.
Szörnygondolat, de egy apai sziv van a fenekén. Bűnhődött érte.
Ugyanazon fia, midőn felnőtt, saját gyermekeit védve nagyapjok
kegyetlensége ellen, keresztüllőtte őt. Még borzasztóbb eszme, de annak
is egy apai szív van a fenekén. Az apagyilkost lefejezték s azután
eltemették ebben az erdőben. Titokban, jeltelenül ásták el, egyedül egy
ősfa kérge tartogatja nevét egy ezüst lapon. A vén fa rég benőtte a
lapot, senki sem tudja, ősapám hol nyugszik és úgy lehet, hogy a legelső
fa, melyet ön kiásat az erdőből, azt a koponyát veti fel gyökerével,
mely nekem ezt mondja: «én gyilkoltam, én meghaltam, én elkárhoztam te
érted, s te nyugodni sem hagysz engem a földben!» De ne mosolyogjon ön
rajtam. Nem félek én semmi rémtől, egyedül magamtól. Azt a párbajt,
melyet ősöm elkezdett Istennel, utódai egyre folytatták vele. Egyik
csapás a másik után jött. Az Isten ütötte őket saját kezeikkel. Már
születésük órájában ott volt a «cartel» kezükben és meg kellett
jelenniök. Soha sem született családunkban leány, mindig férfi. Én
vagyok az utolsó. De a párbaj egyre foly. Most már egyoldalulag. Én nem
védem magamat, én nem vágok vissza; türelemmel, leeresztett kézzel
viselem sorsomat, fejemet tartom a csapások elé. «Ő» pedig egyre üt.
Talán vége lesz már. Az én utódom már leány. Egy leánynyal csak nem fog
már harczolni Isten! Egy vak leánynyal! Hisz az Isten is nemes ember!
Siebelmann félrefordítá arczát.
– Már most tudja ön, hogy miért nem adom el ezt az erdőt. Ha énnekem az
a pénz kezembe jutna, épen oly őrült tékozló, olyan embert- és Istent
lázító lennék, mint a többiek voltak s eltékozolnám az utolsó ezreket,
úgy, mint eltékozolták ők a milliókat; és leányomból lenne koldus: vak
koldus. Már most tudja ön uram, hogy nem lehet tőlem megvenni ebből az
erdőből sem egy bokrot, sem egy madárfészket, sem egy maroknyi földet.
Siebelmann meg volt győzve.
– Legalább nekem magamnak engedjen hát a gróf egy gyalogutat eddig a
házig.
A gróf kezét nyujtá.
– Szivesen látjuk mindig.
Egy kedvesen hívó hang szakítá félbe a beszélgetést.
– Czeczil leányom, szólt az apa, és gyönyörtől ragyogtak szemei.
Czeczil grófnő a vacsorához hívta őket. A verandán volt terítve. Olyan
lakoma, milyenhez Ovidnál a földönjáró Isteneket várják.
«Mellaque, et frugesque et lactis massa coacti.»
Méz, kenyér, aludt tej.
Olyan étel, melyben valaha vér volt, nem került ez asztalra soha; sem
olyan ital, melyben tűz van.
Az apa és leánya egymás mellett ültek egy kis támláspadon. Ottó látta,
mennyire szeretik egymást, milyen boldogok egymás által. Szinte
irigylette őket.
Czeczil gyermeki hizelgéssel járatá finom ujjait atyja arczán végig.
– Én téged látlak itt belül. Olyan jól látlak, hogy ha viaszkom volna,
mellszobrodat el tudnám készíteni.
– Hát én majd hozok a grófnőnek olyan viaszkot, minőt pousseirozáshoz
szoktak használni, mondá Ottó.
– Köszönöm. Már sokszor megkisértettem azt, de nem sikerült.
– Ahhoz sajátszerű viaszk kell. Ha megengedi ön, én szerzek azt önnek.
A vacsorának vége volt, késő este volt már: a vendég bucsút vett s
indulni készült. A gróf, megtudva, hogy lovát az erdő tulsó végén
hagyta, ajánlkozott, hogy vezetőül megy vele; éjjel a tekervényes utakon
könnyen el lehet tévedni.
De alig haladtak együtt a park széléig, midőn egy kis pórleány
lélekszakadva futott utánuk s lelkendezve rebegé a grófnak, hogy adjon
valami orvosságot kis öcscse számára, mert mindjárt megfulad.
Ottó biztatá a grófot, hogy csak menjen vissza, hiszen ő már csak
megtalálja majd azt az utat, a melyen idejött, visszafelé is; van egy
patak, azon egy hid, onnan nem lehet aztán eltévedni. Azzal jó éjt
kivántak egymásnak s a gróf visszament házához, Ottó pedig be az erdőbe.
Hanem ott a fák sötétjében mégis úgy tapasztalta, hogy éjszaka nem tudja
az ember magát olyan jól tájékozni, mint nappal. Azon vette észre magát,
hogy úgy belebódorodott a tömkelegbe, hogy azt sem tudta többé, merre
van előre. Nagy nehezen eljutott végre a patakhoz; már most még csak a
hidat kellett megtalálnia. Erre legjobb mód a patak mentét követni. De a
hid csak nem jött, a patak csak folyott; egyszer aztán ritkulni kezdtek
a fák, Ottó kijutott egy tisztásra s akkor látta, hogy szerencsésen
visszakerült ahhoz a házhoz, a honnan elbucsúzott.
Nevetséges volt a helyzete. Odamenni, bevallani, hogy félórai utazás
után oda jutott vissza, a honnan elindult. A háziak már talán le is
feküdtek. Mégis csak közelebb ment, nem volt más választás.
A veranda oszlopához támaszkodva állt a tiszta égi fénytől beragyogva a
ház tündérének alakja: mozdulatlanul, lehunyt szemekkel. Most nézi a
maga világát.
Milyen kár lesz őt onnan kiszólítani!
– Bocsánat, grófnő!
– Ah! Ön az megint? (Már ismerte a hangját.)
– Szégyenemre kell megvallanom, hogy nem tudok kitalálni az erdőből;
visszakerültem szándékom ellen s most kénytelen vagyok a gróf úr
szivességét igénybe venni, hogy kisérjen el a patak-hidig.
– Atyám nincs idehaza, mondá a leány, elment a kis beteg gyermekhez, s
az messze lakik innen. Hanem majd elvezetem én önt odáig.
– Ön, grófnő! szólt megdöbbenve az ifju.
– Oh igen, én nagyon jól tudom erdőnk minden ösvényén a járást; minden
fa ismerősöm már.
– De ilyen késő éjjel!
– Mi különbség rám nézve az éjjel és nappal? Jöjjön utánam. Én
elvezetem.
Azzal hirtelen maga körül burkolva vékony shawlját, lesietett a
verandából, s megindult az erdei uton előre. Ottó követte.
A leány oly biztos helyismerettel libegett előtte tündérkönnyű ruganyos
léptekkel, mintha a sötéten keresztül ő látna jobban s megnevezte előtte
a helyeket, a mik mellett el fognak menni: Itt van egy jázmin bokor, a
mely másodszor nyilik az idén; itt jön az a nagy odvas fa, melyben egy
házi menyét család lakik; valahányszor erre megyek, mindig rám ismernek,
úgy czinczognak, hallja ön? Itt egy nagy hársfa nyujtja keresztül az
úton vastag gyökerét, vigyázzon ön, el ne essék benne.
– De hát nem fél ön?
– Mitől?
Ottó bámult ezen a tüneményen, a ki nem tudja, mit tesz félni, éjjel,
magányos erdőben, egyedül, egy férfival?
– Most itt jön a hid! Isten önnel! Innen kitalálhat a palánkig.
– De hogy fog ön most visszatérni innen, sötét erdőn át, egyedül?
– Nekem az erdő mindig egyformán világos, s én mindig egyedül vagyok.
– De én aggódom ön miatt, hogy valami baj éri, míg visszajut a házhoz.
– Jól van, hát majd valami dalt fogok énekelni, míg hazáig érek, s ön
addig itt marad a hidnál, míg a dalt hallja. Úgy-e bár?
Ottó el volt bájolva ez ajánlat által.
A leány aztán visszatért az erdei sötét úton, ábrándos dalt énekelve.
Ottó a hid korlátjához támaszkodva hallgatá és nézett utána, míg Czeczil
alakja eltünt az erdő homályában. A dal sokáig hangzott még, s végződött
egy vidám, gyermeteg kaczagásban. Ez a kaczagás azt jelenté, hogy már
haza talált.
Ottó elmerengve érkezett vissza lovához. A mellett már rég nagyot aludt
a répaszedő pór.
Ottó aztán másnap is ellátogatott az erdei lakhoz és harmadnap is, és
mindennap. Talált mindig ürügyet rá.
Czeczil megkisérté a viaszkidomítást, ezt a vakok kedvencz
foglalkozását. Atyjának mellképét idomítá ki. Csodálatos volt a képzelem
hatalma, mely ujjait megtanítá a szemmel soha nem látott vonások
utánzására. A vaknak ujja hegyei látnak.
Ottó mindennap eljárt oda s Czeczil még mindig nem félt semmitől és
Tiborcz gróf még mindig nem félt senkitől, egyedül saját magától.
Egy délután ismét ott időzött Ottó a kerti lak verandája alatt.
Főzhették tőle a czukrot, a hogy tudták; egy hang édességét nem adta
volna ő most a világ minden szirupjáért. Czeczil elkészült a kis
szoborral.
– Nézze ön, mondá, kezével Ottó elé tartva a mellszobrot. Mit szól ön
hozzá? Jól van-e?
– Nagyon jól van, felelt Ottó, s mintha szemeinek lett volna mondva,
hogy szóljon, s ajkainak, hogy nézzen: egy forró csókot nyomott az eléje
nyujtott gyanútlan kézre.
Erre aztán elsikoltá magát a leány s ijedten ejté ki kezéből a
viaszkszobrot.
Milyen jó volt az ijedséget az elejtett szoborra fogni!
Azon az estén, mikor Tiborcz gróf gyógyászi körútjából hazatért, Czeczil
azt mondta neki:
– Atyám, én félek idehaza oly egyedül.
Már megtanult félni!
Másnap ismét odajött Ottó, korán délelőtt.
De alig tekintett Czeczilre, midőn egészen zavarba jött.
Czeczil mai napon csak fél függőt viselt. Ottó rejthetlen felindulással
kérdezé tőle:
– A grófnő egyik függőjét elvesztette?
Czeczil fülében az a talizmán függő csilingelt, melynek fekete gyöngy
volt a lógója, gyémántos foglalatja.
– Nem. Ez családi ereklye, melyet hagyománykép őrizünk: családunk
nőtagja minden évnek egy bizonyos napján viselni tartozik azt emlékül. S
ma épen ez a nap van.
Ottó sietett minél előbb bucsút venni.
Aznap délután ismét visszatért. Tiborcz grófot együtt találta
Czeczillel.
– Uram! Ön olyan jó volt hozzám eddig, hogy nekem minden titkát
elmondta. Nem éltem velük vissza. Most egyet kérek öntől: mondja meg
nekem, mi titka van annak a fél függőnek, azzal a fekete gyöngygyel,
melyet Czeczil grófnő visel?
Tiborcz gróf arcza elvörösödött, szemei egyszerre keresztbe
villámlottak; néhány perczig erőt vett rajta az a daemon, mely vérben
szokott megmosdani; hanem lassankint visszakényszeríté őt rabkalitkájába
az a vas kéz, s az arcz ismét elhalványult.
– Jól van, uram. Tudja meg ön azt is. Ősapám a hétéves háborúban egy
szabad csapatnak volt vezére. A háború dühe alatt megrohanták
Schönhausent; ott voltak a királyi kincsek elrejtve. A várnagy nem
akarta kivallani hollétüket, akkor ősapám a várnagy leányának füléből
kiszakította ezt a függőt, hogy vallomásra kényszerítse. A megrémült
hölgy akkor kétségbeestében egy tó fenekére ölte magát. Azóta az
Isaszeghy család minden nőtagjának, ki a család urasszonya volt, fel
kellett e nap évfordulóján tenni ezt a függőt: hajdan a sors elleni
daczból, most vezeklésből, penitencziából. Ez ama fekete gyöngyös
függőnek a története.
– Köszönöm, szolt Siebelmann. Én kiegészítem a történetet. Ennek a
függőnek a párja az én birtokomban van. Az én ősanyám volt az a fiatal
nő, az öreg Brandt leánya, ki a schönhauseni tóban lelte halálát. Itt
van nálam az ereklye másik része.
Azzal kivonta kebléből a maroquin tokot, melyben a grófnő által viselt
függő párja feküdt.
– És most, gróf úr, miután az ékszere két darabja összetalálkozott, hadd
maradjon az együtt. Minthogy pedig ön ajándékot elfogadni nem szokott, s
a függő különben is egész joggal engem illet: kérem, adja ön a párját is
nekem vissza, és ráadásul a viselőjét.
A gróf megfogta leánya kezét.
– Értesz te ebből valamit?
A leány zokogott és reszketett.
– Ah, tehát itt van az, a mitől te félsz!
Siebelmann odaborult a bájos tünemény elé.
– Óh Czeczil, lásson meg már engem is!
Czeczil gyöngéden végigvonta finom ujjai hegyét az ifjú arczán. S talán
nem is hallották mások, csak a szellemek és a szeretők, a mit suttogott:
– Én látlak téged!
És azután lehunyta szemeit és nem szünt meg őt nézni, abban a belső
világban, a hol olyan szép minden, a hol oly fényes minden; pedig sem
nap, sem hold nem világítanak.
A látkörön lehanyatlott a nap; tiszta, derült arany ég ívlett körül,
felhőtelen.
Isaszeghy Tiborcz kezeit összefonva, nedves szemekkel tekintett fel az
égre.
Ez arany égből egy fénylő csillag ragyogott vissza rá, mint az ég szeme,
mint a végtelen irgalom vezérvilága.
A párbaj Istennel véget ért.