(Regényes korrajz.)
Egy naplemenet a sivatagban. Köröskörül, a merre szem ellát, kopár,
egyhangú rónaság terül. A mezőkön három növény uralkodik, a miknek neve
népnyelven «kutyatej», «ördögszekér» és «királygyertya». (Euphorbia,
eringium, verbascum.)
Az első azt bizonyítja, hogy ez a darab föld úgy táplálja a fiait,
mintha kutyákat dajkálna; a második az ördög számára foglalja azt le, a
harmadik, a királygyertya, tán onnan vette nevezetét, hogy a hol ezek az
embermagas, sárga virággal rakott, lángoló növények megjelennek, ott egy
gazdag talajú föld terül, de a melyet sok év óta nem míveltek s ebből a
királyokra világít valami!
Az útakat felverte a lapú, szekérnyom nem látszik azokon; útmelletti
épületeknek csak düledezett falai rémledeznek üres ablakaikkal s a magas
burjánból elhullott állatok csontjai fehérlenek elő.
A dombokat megszakgatta a szél s köröskörül finom fehér homokkal szórja
be a vidéket, mely a meglepett fűvet elöli, a fát, cserjét tetejéig
eltemeti s halad mindaddig, míg a mocsár szélére talál, s ott új
küzdelemre kezd a posványnyal, mely egyre odább terjeszti bűzös
növényzetét. Ketten foglalnak a földből: szeles időben a homok, nedves
időben a mocsár.
A halaványsárga, sápkóros égről sugártalanul hanyatlik alá a nap, egy
fényevesztett gömb. Az egész égen semmi felhő. Csupán a keleti
láthatáron látszik valami csoda, de az sem felhő; valami egyéb: egy
óriási «S» betü alakja, éles fekete körrajzzal, mit az alkonyfény meg
nem aranyoz; ez a légben libegő tömeg egyre változtatja alakját, a mint
közelebb jön, és egyre nagyobb lesz; majd egy görög Σ zegzugát veszi
fel, majd átidomul óriás kigyóvá; ismét összetömörödik teknönczalakká,
meg kinyúlik s farkat és szárnyakat ereszt, mint a rémmesék sárkánya.
Körül a láthatáron egy torony sem látszik, csak nagy messze sötétlik
valami erdőfolt, annak a közepéből világít elő egy kicsiny fehér ház. E
fehér ház irányában törtet, a gaztól, burjántól felvert pusztán
keresztül egy szétszórt lovascsapat, egymás nyomában ügetve. Marczona,
elzüllött alakok; öltözetük a világ minden nemzetének zsibvásárán
szedett-vedett gúnya, wallon bivalybőr pánczélok, molyette prémes
kaczagányok, tatár gubák, pánczélingek, bársonymenték kikopott
könyökkel, leszakadozott aranyzsinórral, török salavárik sarkantyus
csizmákba húzva, ostromsisakok és medvebőr csákók. A fegyverzet is
olyan. Pisztoly és lánczos buzogány, görbe kard és pánczéltörő háromélű
tőr; görbe csákány és hosszú kelevéz. S az arczok is ezen muzeumból
valók. Öreg, kordován-barna pofák, finn-esth vonások, hosszú elhanyagolt
bajuszszal, tüskeborostás állal; ősz, bozontos szemöldök alul villogó,
sötét szemek s csimbókokba kötözött vastag hajfürtök; rövidre nyirt
fejek, nagyfogú széles szájakkal; szegletes pofák bozontos hajzattal,
villogó tatárszemekkel; hosszúra nyúlt indopelasgo-german arcztypusok;
kulacsalakú kurdkoponyák. Egy ethnographiai kiállitás, minőt
vándorkaravánok mutatnak be Bochara és Samarkánd között.
Ez a kép pedig nem Bochara vidékéről való, hanem a Tisza és Duna közti
tájnak képe a mult század első feléből, a midőn dicsően uralkodott Mária
Terézia királynénk országlása javában kezdődött.
El volt pusztítva ez a vidék végkép. Félszázados külháború, belvillongás
tarolta így le; az ország népe egymást rontotta kölcsönben: a császár
híveit elnevezték labanczoknak, a magyar fejedelemmel tartókat
kuruczoknak; a kuruczok felégették a labanczokat, a labanczok a
kuruczokat; azután rájuk rohantak a ráczok, azok leégették mindakettőt;
utoljára nekifordultak a császáriak s elpusztították mind a hármat; a
kuruczot kiverték Törökországba, a ráczot elriasztották Oroszországba, a
labanczot pedig szétterelték a világ minden részébe. Így aztán maradt is
nem is, a ki szántsa a földet, s egész határok úgy terültek vetetlen,
gazdátlan, emberlaktalan.
«Ezt» világítják meg a királygyertya virágkórói.
Az a vándor karaván pedig, mely a pusztán végig baktat, egyike a
szárnyára eresztett labanczcsapatoknak, kiket a győztesen kifáradt fél
lerázott magáról.
Azok most aztán a maguk rovására rabolnak. Hát mit tegyenek egyebet?
Dolgozni nincs mit, nincs kinek, nem is jó szokás; hadakozni pedig nincs
sehol. Csak az az egy baj, hogy rabolni sem igen van már kitől. Elmultak
a jó idők, a mikor a kurucz kétszer nyiratta meg a fejét labanczczá, s
kétszer változott vissza kurucznak, hogy a tokaji híres két hordót, a
summus pontifexet s a gloria maximát egymás kezéről elüsse. Üres már a
summus pontifex is, a gloria maxima is.
Abban a messziről fehérlő házban lakik Isaszeghy Gábor nemes úr; annak
még talán érdemes lesz egy látogatást adni késő este.
Az ugyan maga is labanczvezér volt, talán épen ennek a kóbor csapatnak a
hadnagya; de hát mit árt az? A farkasok egymást is megeszik. «Te úr
vagy, mi szegény legények vagyunk. Te magad vagy, mi sokan vagyunk. Te
kövér vagy, mi éhesek vagyunk.» Ez a törvény.
Hanem elébb még, mielőtt az erdei lakhoz elérnének, meg kell küzdeni
azzal az égi csodával, mely sebesen közeledik odafenn. Már a fél eget
elfogta, s most olyan az alakja, mint az óriási Roch madáré, két szárnya
a láthatár két szélét éri. Fekete, világíttatlan tömeg, mely sugárt nem
fogad be. Most a földre kezd leszállni, hömpölyögve mint valami fekete
láva, mint egy füstgomoly, melynek élete van. És közeledtében oly
siketítő zúgást hallat, mintha egy tenger forró zsír süstörögne, mintha
milliomszor milliom kereplő szólna odafenn.
Egy sáskafelleg száll alá.
Mert az egyptomi csapások nem járnak egyedül. A sáska is megérkezett. Az
a mesebeli pánczélos rovar, melynek hártyaszárnyaira zsidó betükkel,
vagy chaldæaiakkal (a kik értik, jobban tudják) ez van irva: «küldtek,
jöttem; elátkozott föld porából lettem».
Nehány percz mulva aztán nincs nap az égen, nincs fény a földön,
pokolbeli sötétség támad; felhőszakadása hűvelyk nagyságú fekete repülő
rovaroknak omlik keresztülverhetlen tömegben a földre alá; egy mesés
szörnyeteg, melynek minden atomja külön él és együtt támad. A síkon
lepett lovasok csuhával, kalappal verik el magukról a rájuk szakadó
ördögi zuhatagot; hasztalan küzdelem, az még sűrűbben omlik;
belekapaszkodik hajaik csimbókjába, lovaik sörényébe; a paripák
bőszülten ficzánkolnak; a lovasnak dolgot ád nyeregben maradni; a
sáskatábor még sűrűbben omlik: egész tömegekben zúdul fejükre; a ló
nyerít, a lovas káromkodik; a szédítő tengerzúgásban nem hallatszik se
lónyerítés, se istenkáromlás. A mének vágtatnak ösztönszerüleg előre a
szurokfekete sötétségben; a lovagok csak szemeiket védik már; belebuknak
mély árkokba, tüskebozót közé keverednek, posványba vergődnek, nyeregből
lemaradnak; míg végre egy hosszú órai küzdelem után kijutnak a
földreszállt sáskafelhő közül s ismét meglátják az alkonyeget.
De alig találnak egymásra. Ez az átkozott küzdelem a pokol szárnyas
férgeivel, a hány volt, annyifelé zavarta őket széjjel. Összepofozva
undok bogaraktól, megtépve tövistől, megúszva mocsárban, tehetetlenül
csak egy ütést is visszaadni annak az ellenségnek, a ki őket verte,
körmölte, riasztá, meggyalázta; így találkoznak össze egyesével;
pogánynyá tette őket a düh s jaj a legelsőnek, a kinek házánál e düh
izzadságát letörlik homlokukról.
* * *
A magányos erdei lak az országút felé volt fordulva; azt az útat is
belepte a perje. Téglakerítése volt, rostély mintára rakva, az is
düledezett. Kapuja kifordult sarkából, nagy tágas udvara puszta, ott
sincs mit elzárni kapuval, kerítéssel.
A ház eleje boltozatos tornáczon kezdődik, melynek boltiveit vasrudak
tartják össze. Azokat a vasrudakat szép sárga kukoriczafonatokkal
szokták boldog időkben feldiszíteni. Most üresek azok.
A ház ajtaja sincs csukva; a kilincs épen nem záródik; egész
akadálytalanul be lehet jutni a pitvaron keresztül a háziúr szobájába.
Ott sincs mit látni; ócska szekrények, miken nincsen závár, rozzant
székek, miknek vagy fél támlája, vagy egy lába hiányzik, és egy
tölgyfaasztal: ez az egész úri fényüzés.
Az alkonyég még bevilágít az ablakon, mikor a pusztai látogatók
betoppannak a nyitva talált ajtón. Elől a csimbókba kötött haju ősz
martalócz, a rongyos bársony mentében, mögötte a hórihorgas nyirottfejü
wallon, a kinek olyan nagy fogai vannak, hogy nem tudja a száját
összefogni miattuk, azután a többi.
A háziúr a tölgyfaasztal előtt ül s kezében egy szarvasnyelű késsel
falatozik. Vendégsége egy fogytán levő fekete kenyér, meg egy fatálban
fekete retek.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus! szól az ősz labancz, gúnyos
alázatossággal emelve le süvegét.
– Dicsérje a kinek tetszik, viszonz egykedvüen a gazda s fel sem áll
helyéről.
Szép, magas szál férfi, hősi idomokkal; arczvonásaiban gúny, dacz és
szenvedély vannak kifejezve csodálatos ellentétes vegyületben; szemöldei
hegyes szegletet képeznek halántékai felé; két szeme összekancsalít,
hogy a kire néz vele, mintegy csiptetőbe érzi szorítva magát, levont
szájszegletei gúnyról és világgyűlöletről tanuskodnak. Arczszine egy
perczben halavány, másikban égő piros, amint a belső láng kiüt rajta, s
amint az akarat elfojtja a lángot.
Mikor még belépni látja vendégeit, akkor lángol az arcza: szégyentől,
haragtól; mikor megszólítják, már akkor halavány. Van kedve tréfálni.
– Kell-e vendég, kegyelmes uram? szól sunyi ravasz alázatossággal a vén
labancz, csapzott bajuszát kétfelé törülve.
– Szivesen látlak, komám; szól a nemes úr, meg sem mozdulva székéről.
Tessék velem tartani. A vacsora kész.
– Micsoda az? szól a vén labancz, odasunnyogva az asztalhoz. Fekete
kenyér, fekete retek? Hát ilyennel él egy kegyelmes úr?
– Hát a mi van, komám. Ez is utolsó kenyér a háznál.
– Hogyan lehessen az?
– Könnyen lehet. A gulyát elhajtotta a rácz; a csürhével elmenekült a
kondás, a juhnyájjal a juhász; egyik sem került többet vissza. Azután
jött a sáska, az fölette az utolsó szalmaszálat is.
A nemes úr felállt, hogy ablakát kinyissa, s kimutasson az üres udvarra.
A vén labancz úgy tett, mint a ki könyeit törli és síránkozó hangon
kezdett el panaszkodni.
– Oh én kegyelmes jó uram! hát ilyen szomorú sorsra kellett neked
jutnod? S nagy részvétében odaborult a nemes úr nyakába, átölelve annak
vállait, míg egy másik szeretetteljes ribancz lábai elé borult, s az meg
térdeit ölelte át hűségesen.
Gábor úr későn vette észre a hadi fortélyt. A gyöngéd ölelkezésből az
lett, hogy mire ökleinek hasznát kezdte volna venni, már lefogták, kezét
lábát megkötözték s azután lenyomták a karszékbe.
Akkor aztán máskép kezdtek el vele beszélni.
– Hát te! Csalafinta! Igy akarsz te minket lúvá tenni? Látod messziről,
hogy jövünk, gondolod, hogy nem birsz bennünket kiverni, beeresztesz;
itt megrakod az asztalt komisz brugóval, retekkel s károgsz nekünk az
éhenhalásról. No megállj, majd csinálunk mi teneked mindjárt búcsut a
magadéból. Czimborák, törjetek fel pinczét, kamrát!
A ficzkók siettek teljesíteni a parancsot, s aztán rövid idő multán
azzal a szóval jöttek vissza, hogy a pinczében nincsen egyéb, mint dohos
hordók, a kamrában avas bödönök, meg éhen vesző legyek.
A labanczhad dühös volt e fölfedezésre.
– Hát azért loholtunk mi idáig, hogy itt éhen veszszünk?
– Egyetek meg engem, gúnyolódék a lekötött.
– Nincs egy kortyanat bor, nincs egy befaló harapás kenyér! dühönge az
ősz martalócz.
– Dehogy nincs. Ott az asztalon még egy darab.
– Micsoda? hisz ez nem kenyér, hanem korpapikhercs! záklyás vakarcs!
czudar katakönyöke!
S azzal felkapta a vén labancz a kenyérmaradékot az asztalról, földhöz
vágta s eltaposta a sarkával. (A manichæus még a kenyérnek is talált ki
csúfnevet.)
A lekötött még jobban nevetett rajta.
– Vicsogj, vicsogj! szólt a labancz. Majd most mindjárt hegyes vassal
csiklándalak meg, hogy jobban nyiharászsz! Azzal kihúzta övéből görbe
kését s annak a hegyét a lekötött férfi szeméhez közel vive,
fogcsikorgatva kérdezte: Hát a kincs hol van? Az a sok kincs?
A lekötött férfi most már nem nevetett. Arcza ismét visszanyerte
halaványságát.
– Kincs? Az van sok.
– Ide vele!
– Arany kell, vagy ezüstmarha?
– Mind a kettő.
– Hol van?
– Itt van az asztalom fiókjában, húzd ki.
Hárman is ugrottak egyszerre, hogy melyik markolhasson hamarább bele a
kihúzott fiókba? Aztán nagy morogva húzták vissza üres kezeiket.
Hiszen nincs itt semmi, csak egy redves papiros.
– Olvasd! szólt a lekötött.
A vén labancz nagyot csóvált a fején. Olvasni? Hiszen nem élünk most
Corvin Mátyás király idejében, a ki negyvenezer diák számára építtetett
akadémiát Budán s maga eljárt megnézni, hogy tanítanak a falusi
iskolákban? s dupla itczével dekorálta a czinkotai mestert. Jó, ha a
püspök tud most olvasni!
– Ki tud írást? Ki érti közületek az ákombákot?
A bivalybőr pánczélos labancz értett hozzá. Barátoknál nevelkedett.
Annak adták át az írást.
A széles száj még szélesebb lett, a míg azt magában olvasta; a nagy
fogak vigyorogni kezdtek. Mikor végig ment rajta, eldobta sisakját
fejéről, odarohant a lekötött férfihoz, egy percz alatt levágta kezéről
a köteléket, s a másik perczben elkezdte annak kezeit csókolni s térdre
esett előtte, aztán megint felszökött, idomtalan bakugrásokkal tánczolni
kezdett, az íratot feje fölött lebegtetve. Meg volt bolondulva.
Egy jó hátbavágás magához térítette.
– Mi van abban az írásban? beszélsz mindjárt!
– Mi van benne? Arany, ezüst van benne! A Dárius kincse van benne!
Bársonyruha végszámra, lakodalom hétszámra! Paradicsomi élet mind
halálig! Bor, a milyent papok isznak; minden napra szép leány! Tűz,
láng, vér csók, pénz, bor, harcz, tor! minden!
– Ez meggárgyult! Az esze tisztul!
– Hallgassatok most rám! szólt felmagasulva Isaszeghy Gábor, s leszórva
magáról szétszakgatott kötelékeit. A mit ez a bolondos fiú kiabál, az
mind benne van ebben a levélben, s az mind nektek van adva. S nem
lidérczhordta pénz az. Az egy hatalomlevél legdicsőbb királynénktól,
melyben meg vagyok bízva, hogy verjek össze egy lovascsapatot rögtön. A
háború kitört felséges urunk s a burkus és bajor potentátok között.
Nekünk pecsétes levél van adva, hogy a magunk eszére berontsunk ez
országokba, s míg a főseregek szemközt harczolnak, mi az ellenség
hátában annak városait megsarczoljuk! Vásik-e hozzá a fogatok?
A martalóczsereg most már örömrivalva rohant egykori hadnagyához,
felkapták őt vállaikra s kardjaikat kirántva esküvének, hogy mennek vele
a poklokra is.
– Oda ám: a paradicsomba! rajongott a nagyfogú labancz. Bajorország a
paradicsom! Én ismerem. Nem hiába mondják: «úgy élünk, mint az úr Isten
Bajorországban».
* * *
Három nap mulva a csatárdi kerek erdő megnépesült a mindenünnen
összetóduló lovas hadaktól. Fegyvert, lovat mindenki hozott magával.
Került már bográcsba való tulok is, csapra ütött bor is, ki tudja, kinek
a jóvoltából? A rablók vendégelték meg a gazdát; még lovat is ők
kerítettek alája.
S aztán neki a világnak, a merre a nap vezet.
Mikor a csatárdi erdő mellől fölkerekedett a kalandorcsapat s kiért a
kun pusztára, egy fekete tért látott maga előtt.
És a tér mozgott. Mintha a föld menne előre.
Egyszerre a fekete tér elkezdett emelkedni, s lassan, rémségesen
fölemelkedett a levegőbe. A sáskaraj volt az. Az ég sötét lett tőle,
mikor ezek a bibliai átok hirnökei, mint egy jelszóra, felkerekedtek a
földről.
Hanem azért csak fekete maradt utánuk a föld; nem volt azon egy fűszál
se többé; mezők burjánja, mocsarak nádja ki volt irtva. Megették azok a
kutyatejet is, megették az ördögszekeret is; csak a királygyertyát nem
ették meg a mezőn. Azok a sárga virágfáklyák világítanak egyedül a
pusztaságban.
És nehány nap mulva a jó bajorok is meglátták az égen azt a csodálatos
felhőt, mely majd egy nagy S betű alakjában jön, majd a görög Σ-t
utánozza, majd kigyó, majd sárkány, majd Roch madár…
Hát a mi még a felhő mögött jön!
* * *
És ugyanakkor az európai folyamok egyik északi rónáján egy másik szép és
sok szerelmet ismerő uralkodó hölgy gyüjté össze a maga kozákjait és
bashkirjait és osztotta nekik a hatalomlevelet, hogy áraszszák el a szép
brandenburgi Márka virányait.
Hanem mindez magasabb hadtani szempontokból történik, s nem illik
közönséges fakó halandókhoz, hogy ily fényes fejedelmi alakok tetteit
birálgassák.
A magasabb hadászat tudósai egészen helyeslik az eszmét, hogy miután
Frigyes király az osztrák fővezért, Daunt, Gottesbergnél csaknem
körülhatározva tartotta, igen jó ötlet volt a hátamögött egy vakmerő
hadcsapással Berlint, Potsdamot elfoglalni s azzal a királyt városai
védelmére kimozdítani helyéből.
Azonban ne várjon tőlem senki csataképeket.
Nem. Nem irok többet veres tintával.
Van egy kegyetlen istenség: Mexicóban «Vitzliputzlinak» hítták,
Európában: «tisztelt publicumnak»; a ki szomjazza a véráldozatot és
boszúban telhetetlen, a ki zúgolódik, ha ma csak négyszáz ember kiomlott
vérét látja folyni, «milyen kevés! tegnap ugyanannyi tizezerét itta a
föld!» a ki fogat csikorít a kétszázezer gyávára, a miért százezeret nem
áldozott fel a nagy Teocatli gúláján: a ki szomjan lesi, mikor omlik
egyik félmillió ember a másik félmillió fejére?
Nem! Én Vitzliputzli szomját el nem olthatom. A ki tengerrel itta a
vért, mit nyujtsak én annak embervért áldozatcsészéből?
Undorít már a hősköltemény. Egy múzsa, istenarczczal és sáros lábbal!
A szövetségesek terve sikerült. Tottleben, Tettenborn, Lascy elfoglalták
Berlint; a préda fölött egy kicsit összevesztek. A kozákok csak maguknak
raboltak s az egész berlini prédából csak kétszázezer tallért adtak
Lascynak. Ez minden népjog ellen volt, úgy-e bár? Szerencséje volt
Potsdamnak, hogy azt Eszterházy herczeg foglalta el; de még nagyobb
szerencséje Isaszeghynek, hogy nem Eszterházy alatt szolgált, mert a
magyar vezér megtiltott csapatainak minden rablást, s nem vitt el
Potsdamból egyebet, mint a királynak egy arczképét és egy fuvoláját
emlékül.
De jaj volt a királyné várának! Schönhausenbe Isaszeghy szabad csapatai
jutottak, s Lascy alatt az volt a tábori jelszó, hogy az ellenséget
rontani kötelesség.
A háború vadállattá teszi az embert. Elárulja, hogy mi lakik benne?
Milyen jól esik neki ledobhatni magáról terhes szerepét s bevallhatni
egész gyönyörrel: «medve vagyok!»
Az aztán mindegy, hogy micsoda nyelven beszélő medve? Vérmedve; ez a
műneve az olyan medvének a vadászoknál, mely egyszer emberhúst izlelt s
aztán mindig arra éhes.
Hanem a vérmedve nem annyira emberhúsra éhes, mint aranyra és ezüstre.
S a királyné várában nem találták az arany és ezüst kincseket, miknek
ott kellett lenni!
Feltörtek minden závárt, kibontottak minden gyanús falat; sehonnan sem
került elő a kincs. A várnagy pedig nem volt található sehol.
A királyné parkjában volt egy mesterséges tó, melyben béke idején arany,
ezüst halakat tartottak; annak a tónak a közepén állt egy kis
nyolczszegletű chinai pagoda. Gyanus épület.
Az egész tavon nem volt egy csónak: azt mind víz alá merítették.
Gyönge védelem a chinai pagodának.
Isaszeghy beleugratott lóháton a tóba, utána czimborái s átúsztattak a
pagodáig. Egy rúgás kinyitotta annak ajtaját, s aztán benne voltak.
Abban a pagodában volt elbujva a várnagy: Ritter von Brandt.
A várnagy eléjük jött a betörőknek. Arcza nem sok kifejezésre volt
képes; a bőr fényesen megfeszült rajta s kékes lilaszinű volt, mint
szokott azoké lenni, a kik valami nagy égésnél összeperzselődtek s aztán
új bőrük nőtt.
– Mi tetszik a vitéz uraknak?
– Hol vannak a királyi kincsek?
– Olyan helyen, a hova ember nem mehet.
– No hát én mehetek, mert én ördög vagyok; hol vannak?
– Azt Brandt meg nem mondja.
– Nem-e? Czimborák! Verjünk szegeket a körmei alá, akkor aztán majd
megmondja.
Az öreg várnagy kezeiről lerántották a keztyüket s akkor látták, hogy
annak nincsenek körmei.
– Tudjátok meg vitéz urak – mondá a várnagy, – hogy én egyszer már
megégtem a tűzben. A kastély kigyuladt s gyermekem benrekedt. Én
berohantam érte. Bepóláltam, felragadtam. Ruhám lángolt rajtam, bőröm
leégett rólam, kezeimről a körmök lepattogtak, de még sem hagytam el
magamat. Leányomat kiszabadítottam a tűzből. Próbáljátok meg, hogy ha
ezt a második bőrömet leégetitek rólam, engedelmesebb leszek-e, mint
mikor az első leégett?
– Tehát neked leányod van? szólt Isaszeghy. Akkor fogadom, hogy vallani
fogsz.
A pagoda benyílójában halk zokogás hallatszott. Isaszeghy belökte az
ajtót s belépett rajta.
A pagoda belsejében látott egy fiatal nőt térdepelni, kis fiát keblére
szorítva.
Ez volt a várnagy leánya, kinek férje Ziethen huszárjainál szolgált.
A fiatal hölgy szép volt és érdekes arczú.
A hadnagy odalépett hozzá s megfogta a kezét.
– Hol vannak a királyi kincsek?
A nő azt rebegé: «nem tudom».
A fiatal nő fülében egy pár becses fülönfüggő volt, gyémántba foglalt
fekete gyöngyök.
Isaszeghy megfogta az egyik függőt s ismételé a kérdést:
– Megmondja ön, hol vannak a királyi kincsek?
– Nem mondhatom meg! kiáltá a nő.
– Nem?
Abban a perczben durván leszakítá Isaszeghy a fekete gyöngyös függőt a
fiatal nő füléből, hogy annak a vér egyszerre végigcsordult a nyakán.
A fiatal hölgy, a mint a vért meglátta keblére omlani, úgy megrémült, a
legvégső bántalom félelme úgy kétségbeejté, hogy gyermekét hirtelen
eltaszítva magától, a pagoda nyitott ablakán át a tóba veté magát.
Hasztalan siettek utána, nem jött fel többet a víz szinére.
Az ősz várnagy átkozódva emelé fel összeégett kezeit Isaszeghy ellen.
– Légy átkozott élve és a pokolban; átkozott hetediziglen magad és
minden ivadékod, a miért leányomat megölted; s ha van nő, a kit
szeretsz, ha lesz gyermeked, a kit imádsz, azokban verjen meg az Isten!
A hadnagy nevetett az átkozódáson.
– Vén bolond! Ronthatod miattam a levegőt. Én nem félem az Istent, sem
az ördögöt. Nekem nincs senkim, a kit szeressek; s ha lesz valaha
asszony, a ki hozzám köti magát, esküszöm, hogy ezt a megátkozott függőt
fogja lakodalma napján viselni. Most ordíts, ha tetszik. Leányod mégis
elárulta, hol vannak a királyné kincsei. Itt vannak a tó fenekén.
Csapoljátok le a tavat!
Eltalálta. A mint a tavat lecsapolták, rátaláltak a négyszögű kőre, mely
a vermet lenyomtatta, hová a királyi kincsek voltak rejtve. A vén Brandt
leánya akkor is rá volt borulva e kőre s kezével annak vasgyürűjét
szorítá.
Azt mondják, hogy huszonnégy szekér telt meg a tó fenekéről felhordott
aranynyal-ezüsttel. Egy millióra ment a zsákmány, mit Isaszeghy e
kalandból előre küldött. Ez helyreütötte a népjogon ejtett csorbát,
melyet az oroszok egyoldalú sarczolása okozott Berlinben s némileg
enyhíté azon tény fölötti boszankodást, hogy a hitetlen lutheranus a
berlini sarczot olyan pénzben fizette ki, mely csak kívülről volt ezüst,
belül veres réz.
Két nap mulva aztán jött a hír, hogy Frigyes király egész seregével jön
Berlinnek, akkor hirtelen szedte a sátorfát kozák, labancz, s ki erre,
ki arra vágtatott ki Brandenburgból, leégetett falvakkal jelölve útját.
A zsákmányul ejtett millió jó helyen volt már.
Hanem még egy kis baj volt vele. Ahhoz a tömérdek zsákmányhoz igen sok
volt az osztályos atyafi. Az egész martalóczcsoport igényét tartotta
hozzá. Ezekkel jó volt szép szerével kiegyezni.
Legszebb kiegyezés volt az, hogy a torgaui ütközetben nekivitte őket
Gábor vezér a burkus ezredek tömkelegének, a hol azután csak az volt a
kérdés, hogy vagy egyedül menekül meg, vagy őt is leaprítják csapatjával
együtt. Az első történt meg. Lovas dandára összekeveredett a lüptitzi
halmok között Ziethen lovasaival, két tó és egy hegy között. Valóságos
oroszlánverem volt, melyben addig kellett harczolni, míg egyik fél
lefekszik. Az éjig tartó ádáz küzdelemből maga Isaszeghy csak csodamódra
menekült meg; lovával az egyik tóba beleugratott s azt keresztülúsztatta
szerencsésen. Onnan a tó másik partjáról nézte, hogy vágják össze
elhagyott czimboráit. Nehányan utána csinálták azt a boszorkányságot,
hogy a tavon átgázoljanak. A tó feneke hináros volt. Egyetlen egy jutott
el a tulsó partig: a hórihorgas wallon czimbora; ott annak a lovát is
elnyelte a szövevényes tófenék. Az ember ott eviczkélt sokáig, a mint
lábainál fogva a süppedék embergyilkos tündérei mindig lejebb húzták. Az
ember segélyért ordított hadnagyához. Egy odavetett kötőfékkel ki
lehetett volna szabadítani az ingoványból. Isaszeghy ott nézte, míg
túlcsapott a száján az iszap s elnyelte a dágvány. S azután
megnyugasztalva ment tovább. Az utolsó osztályos atyafi is kiegyezett;
mind halva volt már. A sarczolt milliom, az ezüst marhával rakott
társzekerek egyedüli birtokosa ő volt maga.
Milyen nagyon használt neki az átok! Pedig azt a függőt azzal a fekete
gyöngygyel mindig keblében viselte. És egy golyó sem érte, egy kard éle
sem fogott rajta. Visszatért győztesen, gazdagon, sebhetlenül.
A többi czimbora pedig ott maradt, a férgeknek, a hollóknak, a halaknak.
Csontjaikat megvette egy suvix-gyáros s készített belőlük a szász
tölténytartókra fénymázat.
*
A hosszú, hét évig tartott háborúnak vége lett; pihent mindenki babérain
és érdemrendein.
A leégett falvak fölépültek újra, az elhagyott puszták megnépesültek. A
Duna-Tisza közötti téren ismét gulyák, birkanyájak, ménesek legeltek, s
ha valaki elindult a Duna partjáról reggel és azután utazott szekéren
késő estig, s másnap reggeltől megint napestig, és megkérdezte az
útbaeső pásztoroktól: kinek ménesét, gulyáját, nyáját őrzik? két nap
mindig ugyanazt a feleletet hallotta:
– Gróf Isaszeghy Gábor úr ő kegyelmességeét!
Tehát grófi dynasta! egyik folyam partjától a másikig uralkodó földesur!
No a földhöz könnyen lehetett akkor jutni. Harmincz év óta nem voltak a
birtokviszonyok rendezve. A birtokosok egy része még a szabadságharcz
után kivándorolt; a ki akkor kiment mint szöghaju ifju, harmincz év
mulva, ha visszakerült, őszhajú vén ember volt; ugyan kereshette a
tanukat, a kik ugyanazonoságát bebizonyítsák, azután meg a káptalanokat,
a hol birtoklevelét őrzik, ha fel nem égette azokat is valami ellenség.
Soknak csak ivadéka került már vissza, a ki mesemondásképen hallja, hogy
ez a puszta, az a dominium hajdan az ő apjáé volt. Most más ül benne,
hatalmas úr, s pörlekedni nehéz. Neoacquistica volt a törvény neve, mely
az újraszerzést rendezé. A mellett az foglalhatott, a ki hatalmasabb
volt. Notátus rebellisek jószágait rövid kézzel elvette a fiscus, s
azokat a korona érdemteljes híveknek donatiózta, kik a háborúban magukat
kitüntették; messze földön letelepült másutt biró ivadékok potom árért
elvesztegették soha nem látott birtokaikat; tízezer holdas pusztát
elcseréltek egy selyemmel himzett nyestbundáért. S ha mégis akadt nyakas
ember, a ki nem akart tágítani a terjeszkedő dynasta útjából, azt annyi
boszantás, annyi üldözés érte; annak a vetéseit vadászatban letaposták,
pásztorait agyonverték, tanyáit felperzselték, perekkel elhalmozták,
megexequálták, katonatartással nyomorgatták, míg utoljára is kiszökött
ősei örökéből s ott hagyta birtokát a hatalmas főurnak, ki úgy lakott
csatárdi kastélyában roppant birtoka közepett, mint egy kis király.
A csatárdi kastély franczia építész remeke volt: faragott szobrokkal,
gömbölyű tornyokkal; czímerei, vaskerítése tűzben aranyozva; minden
ajtaja, butorzata remek faragvány, minden szőnyege selyem; boltozatai
kifestve és aranyozva, mint egy templom.
Nem várta már fekete kenyér és fekete retek a vendéget a háznál, hanem
mindig terített asztal s mindig telt pincze. Gyülhelye volt az a fél
ország víg czimboráinak, a hol meglehetős vad jelenetek folytak, mikben
az asszonyok nem valami dicsekedésre méltó szerepet játszának.
A kegyes királynő föltette magában, hogy e vad hőst meg fogja
szelidíteni. Eddig is elhalmozta már kegyeivel; ezredes lett, gróf és a
vitézi rend lovagja.
Isaszeghy Gábort felhivtak Bécsbe az udvarhoz; kapott excellentiás
czímet, zászlós úrrá tették. Még csak egy kellett neki: – hogy
megházasítsák.
De mikor annyira nem becsülte az asszonyfélét! Az olyan volt neki, mint
egy pohár. Ha kiittad, vágd a falhoz! Igaz czimbora nem kér ugyanabból a
pohárból kétszer inni, ugyanattól az asszonytól kétszer csókot.
De azért mégis lépen ragadt. A kegyes királynő nagy bűvésznő volt ebben
a tárgyban. Sok házasság szövődött akkor magyarok és németek között; a
rebellis oroszlánt megkötözték aranyfonállal, selyemhajszállal. A vasat
eltépte, a selyemhajszálnak megadta magát.
Volt a királynő udvaránál egy előkelő herczegkisasszony, ősnémet család
ivadéka, a Tyffenburg családból való, anyai ágon a Kaunitzokkal rokon:
Agatha herczegnő.
Classicus, szoborszerű szépség. Egy olyan fej, melynek alkotásakor a
teremtő arra gondolhatott, hogy művét nagyon műértő urak fogják
megbirálni, s ha valami hibát találnak benne, még vissza is utasítják.
Nem is hibázik belőle semmi, csak épen az élet. A herczegnő egy szép
halott, a ki a külvilággal együtt nem érez. Nem szeret, nem haragszik,
nem eped, nem unatkozik, csupán ragyog.
Ennél a ragyogásnál sok lepke elégette már szárnyait. Miért ne
bódulhatott volna el tőle még egy olyan «halálfej-sphynx» is, mint
Isaszeghy Gábor.
A királyné akarta, hogy egy pár legyen belőlük.
Isaszeghynek tetszett a szép hölgy, s tetszett a herczegi korona kettős
czímere fölé; Agatha herczegnő nem mondott sem igent, sem nemet. Se nem
örült, se nem sírt. A vőlegény nászajándékai sem deríték fel arczát,
gyémántok, gyöngyök nem vetettek rá sugárt, de még az sem vetett rá
árnyékot, midőn Gábor arra kérte, hogy az esküvőnél azt a fél függőt
tegye fel, melynek nincs meg a párja. Egy fekete gyöngy van benne.
Talizmán az. Megfogadta: azt viselte az esküvőn. Mikor az oltár előtt
álltak, (a királynő maga is jelen volt) egy betüt sem mondott el a
menyasszony az előtte felolvasott esketési mintából, pedig a primás
tartotta a szertartást az István-templomban, s mikor azt kérdezé tőle:
«szereted-e ezt a férfiut?» a királynének kellett a hallgató hölgy
helyett felelni: «szereted hát! hogyne szeretnéd?» s ő felsége maga
nyomta le vállánál fogva a térdeplőre a szép arát a vőlegény mellé,
mikor az áldást el kellett fogadni.
Hanem azért rendben volt minden; a házasság megköttetett; Isaszeghy
hazavitte szép menyasszonyát csatárdi kastélyába; a kitől ugyan azután
sem tudta meg holta napjáig egy szóval is, hogy szereti-e az őt, vagy
gyűlöli? De azért az sem volt baj; azért mégis csak elkövetkezett egy év
alatt az az idő, hogy a felséges királynőtől megtudakolja Isaszeghy
Gábor extrakurir által, megengedi-e ő felsége, hogy elsőszülött fiát
Józsefnek kereszteltesse?
A kegyes királynő nemcsak megengedte azt, sőt pompás keresztelői
ajándékot küldött az újszülöttnek, sajátkezüleg irva alá nevét az
üdvözlő levélnek.
Mikor aztán Agatha grófnő gyermekágyat feküdt, akkor odahivatta magához
férjét s annak nyaka köré fonva két szép alabástromfehér karját, azt
mondá neki:
– Már most megvallom, hogy szeretlek, üdvöm vagy, imádlak!
És azzal annyi csókot égetett arczára és ajkára, a mennyi elég volt egy
emberből angyalt s egy angyalból ismét ördögöt csinálni.
Mert Agatha herczegnő nem szerette férjét; gyülölte, utálta, és midőn
azt vallá neki, hogy szereti, midőn forrón kebléhez ölelte, midőn
összecsókolá: akkor a legkegyetlenebb boszút állta rajta, a minőre
asszonyi szív képes.
Agatha herczegnő tudta, hogy neki meg kell halni, menthetlenül, egy nap
alatt; s úgy akarta itt hagyni férjét, hogy ez kétségbeessék koporsója
mellett.
Isaszeghy a hetedik égbe emelkedett e hitvesi szerelemvallomás után.
Félistennek érzé magát, új élet kelt szivében. Abban a szívben, melyről
tagadta eddig azt is, hogy «szív».
És valami diadalt érzett kábult agyában; győzelmet emberi és
emberfölötti hatalmakon. Az átkozódóra gondolt: «látod, bolond! Én mégis
boldog vagyok!»
Kevély volt boldogságában napestig.
Este aztán tudatta vele az orvos, hogy legyen készen a legnagyobb
rosszra; a herczegnő meg fog halni.
Gábor meg akarta fojtani erre a szóra az orvost! azután meg lábaihoz
borult, úgy könyörgött neki, a térdeit ölelte, csókolta, hogy ne mondjon
ily rémületest; nem szabad annak megtörténni; Agatha nem halhat meg,
hisz csak épen most ölelte, csókolta az arczát.
Az orvos vállat vont; Istennél az irgalom. Ember nem segíthet itten.
Gábor átrohant nejéhez: már akkor a nő nem ismert rá, sem ő a nőre. Ez
ki volt kelve arczából; a halállal vívódott.
Gábornak nem volt ereje e nyögést hallani, e torzarczot nézni,
visszafutott előle fegyverszobájába s azt mondá cselédeinek, hogy a ki
azzal a szóval nyit be hozzá, hogy a herczegnő meghalt, azt agyonlövi.
Pedig a mit megigért, azt meg szokta tenni. A pisztoly ott feküdt az
asztalán mindig.
Másnap reggel mégis csak tudtára kellett adni valahogy a balhirt. De
senki sem vállalkozott rá.
Utoljára egy kályhafűtő czigány állt elő, hogy majd bemegy ő a kegyetlen
úr barlangjába s felkölti az izenettel.
Nem kellett azt költeni, mert egész éjjel nem aludt.
– Nos! mi hír? rivallt Gábor az ajtaján bekukkantó czigányra.
– A herczegnőtől jövök.
– Láttad őt?
– Én láttam őtet: de ő nem látott engem.
– Meghalt? ordítá a főúr.
– No csak lője magát főbe a kegyelmes úr, mondá győztes vigyorgással a
czigány, mert maga mondta ki ezt a szót.
A szép asszony bizony meghalt.
Most tudta aztán meg a keményszivű ember, micsoda kígyómarás az, mikor
egy férfinak egy nőhalottja van, a kit szeretett; a ki azt mondta neki:
«én szeretlek téged!»
Oh, amaz ősz ember mégis nagyon jól megátkozta őtet!
Most ütötte már ököllel a koponyáját, miért volt olyan esztelen, hogy
oda beereszszen egy kedves női arczot? hogy azután legyen minek fájnia
egész életében, hogy legyen egy gondolatja, mely fejét lehúzza a földre;
hogy legyen egy ördöge, a ki könyet kér inni!
De azért sem lesz! Azért sem fogja látni senki, hogy mi fáj odabelül!
Hadd égjen odabenn a pokol; de a szemek meg ne veresedjenek tőle!
Hiszen maradt még egy lény a halott után, a kire minden szerelmét
örökségül hagyta: a gyermek. Olyan szép, mint az anyja. Olyan nagy kék
szemei, olyan aranyszinű haja.
Mikor az anyát eltemették, Gábor úr az egész napot ott töltötte gyermeke
mellett. Annak is volt három dajkája, mint akármely princznek.
Az egyik dajka azt mondta róla, hogy olyan, mint egy kis angyal.
– Eh, mit angyal? zúgolódott az apa. Én nem akarok angyalokat nevelni a
mennyországnak. Az én fiam nem lesz angyal, lesz olyan vad betyár, mint
én voltam: szilaj, csapodár ficzkó. Ugy-e, te kis betyár?
És a gyermek nevetett rá. A kis betyár!
Hanem egy napon aztán a szoptatós dajka, a ki sérthetlen souverain
felség minden háznál, azt mondta a főúrnak, hogy a kis József grófból
mégis csak angyal lesz; torokbaja van; aligha magához nem veszi Isten!
– Mit? Isten? De nem adom neki! A fiamat? Nem adom! Megfogom a kezét,
mikor el akarja venni. Megölöm a halált magát, mikor érte jön!
Ez ugyan elég bolond beszéd volt; de még bolondabb volt az aztán, a mit
a gróf úr az orvosnak tartott, a kit odahivatott szobájába.
– A fiam halálos beteg; mondá neki indulattól rekedt hangon. Itt van az
asztalon egy szekrény tele aranynyal, s itt van mellette egy pisztoly,
tele ólommal. Ha meggyógyítja ön a fiamat, ez az arany mind az öné; ha
meghalatja őt, akkor ön is utána megy.
Az orvos szeretett volna a feltételek elől elfutni, de nem eresztették;
úgy őrizték, mint egy rabot. Éjjel-nappal nem volt nyugta.
Az apának sem. Éjjel-nappal járt végtől-végig nagy visszhangzó
termeiben; ha leült, ha lefeküdt, nem tudott nyugton maradni. Oh, az az
ősz ember nagyon jól megátkozta őtet! Most tudta már, micsoda fulánk az
a szívben, mikor valakinek egy kedves gyermeke haldoklik!
Nem kellett volna neki azt a féltő kincset megszerezni!
A harmadik nap éjszakáján az mondta neki az orvos, és az is halvány volt
és fogai vaczogtak, hogy uralkodjék indulatain; a gyermek betegsége most
érte el válságát; lehet, hogy egy óra alatt meghal.
Gábor az Istent kezdte el káromolni.
– Oh uram, inkább imádkoznék ön hozzá, rebegé az orvos.
– Imádkozni? Oh igen! ordítá a főúr s pisztolyaiért rohant
fegyvertárához. Az orvos elszaladt és magára zárta az ajtót.
Gábor pedig lekapott két pisztolyt a fogasról s hajadon fővel,
félöltözötten kirohant a házból, ki a parkba. Cselédei utána.
Künn rémséges vihar volt ezen az éjszakán; a villám czikázva csapkodott
le a közel erdőben; a villanásoknál a szakgatott felhők úgy fénylettek,
mintha földöntúli rémek arczai meredeznének egymásra.
– Isten! Isten! ordítá az apa az erdő közepett. Hol vagy hát Isten? Ha
küzdeni akarsz, jer, küzdj hát én velem; ne egy nyomorult gyermekkel! Én
férfi vagyok! Szemedbe nézek. Daczolok. Én vétettem. Üss meg engem!
Az égen keresztbe czikáztak a villámok, mintha intenének:
«Hallgass, féreg!»
– Ide üss! Ide vágj! Csapj le rám, a hogy én felcsapok te rád!
S azzal az egyik pisztolyát égnek szegezve, oda lőtt, a hol a felhők
megnyilnak.
Abban a perczben abból a felhőnyilásból egy vakító tűzsugár csapott alá
s földrengető dördüléssel vágta széjjel azt a hársfát, mely a dühöngő
feje fölött terjeszté ki ágait.
Cselédei borzadva hullottak térdre s eltakarták szemeiket, bedugták
füleiket. Ő pedig az égő fa tűzvilágánál még egy lépést tett előre s
szétkuszált fürteit megrázva, daczos arczát az égnek emelte,
istenkáromló kaczajjal.
– Hahaha! Ez nem talált. No még egyszer!
S azzal visszalőtt az égbe.
És akkor mellére ütött öklével.
– Ide lőjj! – Ide sujts! – Engem találj! – Ha úr vagy; – ha Isten vagy.
A zivatar pedig egyet sem villámlott többet; elhallgatott, elcsendesült,
megszünt a zápor, megszünt a szél; a fák sem zúgtak, mély ünnepi csend
lett.
Az ádáz dühöngő visszatámolygott kastélyába; senki sem merte követni; a
mint lépcsője karfáira támaszkodva felfelé ment, az orvost szemközt
találta.
Az orvos arcza tündöklött az örömtől.
– Uram! Hála az égnek! A betegség jobbra fordult; önnek a fia megélt.
– Hah! kiálta fel az őrjöngő apa. – Én győztem!
*
A fiú csakugyan megélt; felnőtt ember lett belőle.
Olyan ember lett belőle, a milyennek az apja kivánta, a milyennek az
apja nevelte: szilaj, csapodár, féktelen, vakmerő.