Özvegy Jurenákné gyárváros-utcai vendéglőjében a fehérabroszos asztalok
egyikénél két fiatalember eszik mohón, sakál-étvágygyal és
gépsebességgel: a Mester és a Tanitvány. A Mester huszonhárom esztendős;
a Tanitvány tizennyolc.
Amikor az utolsó falat sajtot is lenyelték, a Mester megszólal:
– Szoktál-e szivarozni?
– Hogyne! – felel a Tanitvány.
– Van egy törött trabukkóm, azt neked adom. Ragassz rá
cigaretta-papirost; talán még szelelni fog.
Ugy tesz, mint beszél, s ő maga rágyujt egy virzsiniára.
Az első kéjes szippantások után átadja magát a keleti kényelemnek s a
társalgás és bölcselkedés kettős örömének. A Tanitvány ezalatt a
trabukkó ujjáépitésén fárad.
– Nos, mit szólsz a vacsorához? – kérdi a Mester.
– Nagyon jó volt, – felel a Tanitvány.
– Szeretem, hogy hazudsz, – gyönyörködik a Mester, – és hogy szépen,
vakmerően hazudsz. Ez is mutatja, hogy tehetséges ember vagy. Ha
tehetségtelen ember vagy, akkor kiböffented az igazat, hogy tudniillik
Magyarország áldott földjén a Jurenákné főztjénél rosszabb ételeket
sehol se találni. Vagy, ha nem is böffented ki az igazat, hát
himezel-hámozol, kertelsz, köntörfalazol. Lutheránus módra alkudozni
próbálsz és azt mondod, hogy: „elég jó volt“, mert félsz, hogy a lesujtó
itélettel sziven találsz, udvariatlanul meggyanusitod a jóizlésemet és
azt akarod, hogy az öreg kecske ostobasága is jóllakjék, de az igazság
káposztájából is megmaradjon valami. A tehetségtelen ember igy tenne. De
te nem vagy tehetségtelen ember; te föléje emelkedel a kérdésnek s az
udvariasság gyöngéjére számitó cselvetést kijátszod, kivéded egy bátor
hazugsággal, és szemtelenül kivágod magadat a kelepcéből. A vacsorát már
ugyis megetted, a dolgon már ugyse lehet változtatni, az egészről nem
érdemes csevegni, kár volna az időt erre vesztegetni. Hát hazudsz, hogy
a dologról többé ne legyen szó. Okos ember vagy; tehetséges ember vagy.
A Tanitvány önérzetesen mosolyog s aztán szopogatni kezdi a beteg, de
már befáslizott szivart.
– Már most, – folytatja a Mester, – mi a logikai következés abból, hogy
a Jurenákné főztje majdnem az ehetetlenségig rossz? Tehetségtelen ember
igy okoskodnék: „Az, hogy többet nem fogunk idejönni.“ De te tehetséges
ember vagy és helyesen vezeted le a logikai következést. A logikai
következés pedig az, hogy: ellenkezőleg, ezentul minden este itt fogunk
vacsorálni, mindaddig, amig nagy pénzre nem teszünk szert.
A Tanitvány három vékony füstsugarat bocsát ki a tökéletlenül restaurált
szivar három kéményéből és öreges nyugalommal szól:
– Képzelem, hogy vannak ennek a kosztnak jó tulajdonságai is.
– Hogy némi táplálékot adjak gazdag képzelőtehetségednek, – értekezik
tovább a Mester, – mindjárt elmondom, hogy mik ezek a jó tulajdonságok.
Először is ez a legolcsóbb koszt Pesten. Ha volna olcsóbb is, hidd el,
hogy én felkutattam volna. Aztán, ha nem jó, hát legalább sok. Ami a
minőségből hiányzik, azt Jurenákné pazarul megtoldja a mennyiséggel.
Ekkora porciókat sehol se találsz Pesten. Azok a vendégek, akik ide
járnak, fellázadnának, ha Jurenákné kevesebbet adna nekik, viszont nem
bánják, ha akármi az, amit kapnak, csak sok legyen. Igazuk van. A gyomor
nem kérdi, hogy mit adsz neki, de nem türi, hogy megröviditsd. Végre, és
ezen kellett volna kezdenem, amint látni fogod, itt nem okvetetlenül
szükséges mindennap fizetni. Itt ismerik az embert és biznak az ember
jövőjében. Majd téged is meg fog ismerni Jurenákné; még ma megmondom
neki, hogy ha magadban jösz ide, akkor is a barátom vagy, és hogy már
holnap el lehet készülve a legrosszabbra. Egy kicsit cugos a szivarod,
mi?…
– Sebaj, – felel a Tanitvány, – nem vagyok reumás. Szeretném én látni
azt a szivart, amelyet végig ne szivjak, ha olyan lyukas is, mint a
harisnyám!
– Ember vagy! – fejezi ki elégedettségét a Mester. – Ha nem vág földhöz
semmiféle szivar, ez megnyugtat afelől, hogy a Jurenákné kosztja se fog
leverni a lábadról. Jegyezd meg magadnak, fiam, hogy a bölcseség kezdete
és a szerencse alapföltétele: nem törődni azzal, hogy mit eszünk,
mindaddig, amig nem duskálunk minden más földi jóban. És a bölcset, aki
kész erre a kis önmegtartóztatásra, megjutalmazza a kegyes természet. Az
ember hozzászokik még ehhez a koszthoz is, és ha hozzászokik, akkor
szereti. Nekem például más korcsmában már nem izlik ugy az étel, mint
itt; engem nem elégit ki tökéletesen semmiféle eledel, ha hiányzik
belőle a Jurenákné főztjének sajátságosan keserü zamata. De még egy
másik jutalma is van ennek a kis önmegtartóztatásnak. Sorsunk egyelőre
két véglet: rendesen a kis korcsma és ritkábban, sátoros ünnepeken,
fejedelmi bankettek. Barátom, mennyivel jobban esik a bankett, ha az
ember a Jurenákné emlőin nevelkedett!…
– Bankettekre járni!… Erre én nem áhitozom, – szól a Tanitvány. – Nem is
tudnám, hogyan kell megenni az uri ételeket. Egyszer, még kis diák
koromban, a főispán megvendégelte fiának három-négy tanuló-társát; én is
ezek között voltam. A többiek, akármilyen furcsa dolgokat hoztak elibénk
az inasok, mindjárt kiismerték magukat, de én attól fogva, hogy a
legelőször hozott tálban szét akartam vágni a diszitést és az inasnak
kellett figyelmeztetni, hogy az nem ennivaló, alig mertem az ételekhez
hozzányulni. Soha se voltam olyan éhes, mint ez után a nagy ebéd után.
– Majd beletanulsz.
– Nem bánom, ha nem is tanulok bele. Nekem a fődolog az, hogy jóllakjam.
Akármi, csak elég legyen. És ha itt nem kell éppen mindennap fizetni,
akkor nekem ez a világ legjobb korcsmája. Mert, ugy látszik, még nagy
idő telik bele, mig kellőképpen el leszek látva aprópénzzel.
– Az ember sohase lehet kellőképpen ellátva aprópénzzel. Ha majd
elérkezik az az idő, amikor már tudsz keresni, vagy pláne fizetésed
lesz, hát el is költöd. Akkor talán még jobban rászorulsz a
korcsmahitelre.
– Csak már legalább a keresetnél tartanék! De, ugy látszik, ez még csupa
bizonytalanság. Mondd, mért nem akarsz arról beszélni, ami engem még a
korcsmahitelnél is jobban érdekel? Elolvastad azt a holmit, amit
hazulról küldtem, már vagy három hete?
– Elolvastam.
– Találtál benne tehetséget?
– Találtam. Két tárca egészen rossz, hanem a harmadik: a „Luca széke“,
az már mai állapotában is kinyomtatható. Ebben már van egy kis tüz: van
benne düh, méreg, választóviz, vitriol. Egészen Mirbeau-s. Azt hiszem,
ha megjelenik valahol, otthon rá fognak ismerni az alakokra.
A Tanitvány elpirul örömében.
– Meglátszik rajta, hogy átélt dolog? – kérdi.
– Meglátszik rajta, – felel a Mester. – Tudod, őszintén szólva, esküdni
mernék rá, hogy nem egészen ugy történt az eset, ahogyan leirod. A
hősnőd, a szolgabiróné, aki olyan orcátlanul viselkedik, mint egy
megbőszült cseléd, egy kicsit gyanus, és a szerelmi kaland egy cseppet
se valószinü. Hanem a szolgabiró figurája nagyon jó; ebben epe van. Ugy
képzelem, ez a szolgabiró egyszer nagyon megsértett téged; pofont igért,
vagy mi. Te aztán szépen jégre tetted a dühödet, és most, amikor
elkerülsz hazulról, megirod a szolgabirót ugy, hogy otthon bizonyosan
ráismerjenek. Mert hogy a szolgabiró felesége a szeretőd volt, az
tisztára költészet.
A Tanitvány megint elpirul, de most már nem örömében.
– De kérlek!… hebegi.
– Ne tiltakozzál, – folytatja a Mester oktató hangon. – Nagyon okosan
teszed, ha másoknak nagyokat hazudsz, és különösen, ha irásban
hazudozol; ez a képzelet!… És semmi se teszi az embert olyan érdekessé,
mint a hazudozás, mert minden nyiltszivü ember szebbeket tud kitalálni,
mint a mik történnek. De előttem ne igyekezzél érdekessé tenni magadat;
én keresztül látok rajtad. Többet mondok. Ezt a történetet már én is
megirtam, és velem ugy történt a dolog, a hogy mondom.
A Tanitvány nem bolygatja tovább ezt a részletkérdést, hanem másról
tudakozódik.
– És a megirást milyennek találod?
– Irni még nem tudsz, – felel a Mester, – de az a legkevesebb. Majd
megtanitlak rá, hogyan kell irni. Ennek például nyolc-tiz sort kell az
elejére irni, és nemcsak kiadható lesz, hanem mindjárt feltünő. Először
is egypár szinfolt meg egy pár bitümös frecscsentés a városkáról; mert
sötét képet kell adnod róla. Egy pár szó a levegőjéről, az egéről… azt
mondod, hogy az ege csupa foltos szürkeség… vagy azt, hogy ez az ég
ködös, fekete és tökéletesen nyugodt, mint a halál. Aztán leirod a nagy
folyóvizet; ugy látod, mintha ez a nagy folyó állna és ebben a
mozdulatlanságban valami nyomasztót, valami nyugtalanitót találsz… ha
nem is igy van, az mindegy, csak egyéni látásod szuverén jogával élsz,
és megállapitod, hogy ez a boru országa, hogy itt az egész világ
iszapszinű… És igy nyolc-tiz sorral megvan a stilszerű háttér, a
perspektiva, a történet kimélyitése, a jelképzés, az általánositásban
jelentkező erő, a művészi hatás, az igazság, még annak a kellő
magyarázata is, hogy a szolgabiróné mért viselkedik olyan arcátlanul,
mint egy megbőszült cseléd. Ebben az iszapszinű világban ez természetes.
– És ha ezt a nyolc-tiz sornyi gallért felvarrom rá, ki tudod adni a
novellát?
– Megirtam, hogy a fizetést kivéve, mindenről gondoskodni fogok, és ha
én egy jó cimborámnak megigérek valamit, azt többnyire megtartom, kivált
ha semmibe se kerül. Persze, nagy szerencséd, hogy éppen most indul meg
a „Budapesti Világitó Torony“ és hogy Konrád Ervin, a segédszerkesztő,
jóbarátom. Mindjárt kezdettől fogva velem együtt tagja leszel a
szerkesztőségnek. Természetesen fizetést egy darabig nem fogsz kapni és
ez sokáig eltarthat. De kapsz szinházjegyeket, másféle szabadjegyet is,
ha jut, villámos- és fürdőjegyeket mindenesetre, és a fizetésed főképpen
abból fog állani, hogy, ha nem áhitozol politikai babérokra, mindent
megirhatsz, amit akarsz. Tudod-e, mit jelent ez? Annak teszel
szivességet, akinek akarsz, aki az érdekeidet előmozditja; azt ütöd,
akit akarsz, akit ütnöd jól esik vagy aki utadban áll; azon állsz
boszut, akin akarsz, aki akármit vét ellened. A hatalmat jelenti. Mások
előbb pénzt szereznek, s aztán hatalomra törekszenek; mi tálcán kapjuk a
hatalmat s a hatalmunkkal teszünk szert pénzre. Különben később, ha már
érdemeket szereztél, kapsz egy pár forintot a tárcáidért; nemsokára,
föltéve, hogy szorgalmasan dolgozol, megkeresheted még a britannikát is.
– Igen, de addig?
– Egyelőre a régi ruháidban jársz, lakni a divánon fogsz s a mosóné
számláját is magamra vállalom, ha e tekintetben nem tulságosan nagyok az
igényeid. Ami pedig az élelem kérdését illeti, Jurenáknéval mindjárt
elintézzük a dolgot s előre leszámolunk azzal az esettel, ha nagyon
hamar el talál fogyni az aprópénzed. Aztán mi kell egyéb? A dohány meg a
feketekávé. A dohány a legnehezebb fejezet. De először is minduntalan
találkozik cimbora, aki kisegit, ha véletlenül nincs nálad szivar; aztán
egy-két koronával szerencsét próbálsz a bakk-asztalnál, s végre, ha
minden kötél szakad, s nem leszek éppen magam is a legnagyobb bajban,
apró, egy koronáig terjedő kölcsönökkel szivesen felsegéllek, mert ugy
nézz rám, hogy nekem, holnaputántól fogva, százhusz korona fizetésem
lesz a „Világitó Torony“-nál. A feketekávéra pedig ne legyen gondod.
Mindjárt elmegyünk a Recsky-asztalhoz; bemutatlak az Otmárnak; egy hétig
fizetni fogsz neki s aztán három hónapig nem fog háborgatni. Csak arra
figyelmeztetlek, hogy szivart ne vásárolj tőle hitelbe, mert ez az
örvény; minden elzüllés ezzel a könnyelmüséggel kezdődik. A
szivartartozás, különösen ilyen erős dohányosnál, amilyennek te
mutatkozol, iszonyu gyorsasággal tud növekedni, s ez megrenditi az ember
hitelét, tehát egész társadalmi pozicióját. No hallod, amióta ezt a
trabukkót el tudtad szivni, nem féltelek a sors viharaitól. Akinek ilyen
tüdeje van, azé a jövő.
– Ki ez a Recsky Otmár, akiről beszéltél?
– Ne zavard össze a dolgokat. Otmár a Firenze-kávéház éjszakai
főpincére, Recsky meg egy harmincesztendős aggastyán, élemedett, de
hires ujságiró s mindenekelőtt a Recsky-asztal megalapitója. És végül a
Recsky-asztal… de ezt már otthon is tudnod kellett volna! Aki éppen az
érettségi előtt fejezte be a tanulmányait, annak már tudnia kellene egy
kis irodalomtörténetet.
– Mintha valamelyik ujságban olvastam volna egyetmást erről az
asztalról.
– Hogyne olvastál volna! Mindegyikben. A Recsky-asztal Budapest
legnagyobb irói és művészi társasága. Azt mondhatnám, hogy a
Recsky-asztal az irói és művészi börze. De ezzel keveset mondanék… A
Recsky-asztal nekünk az, ami a rómaiaknak a Fórum volt. Ha a
Recsky-asztalnál okosan szerepelsz, egy-két esztendő multán kész ember
vagy. A Recsky-asztalhoz nagyon sokan járnak; minden este egész klubbot
találsz ott; ez a mi érdekeink fő-boszorkánykonyhája; ha itt félelmessé
tudod tenni magadat, mindent elérhetsz, amit csak akarsz. De nem
beszélek róla többet; majd meglátod, mert mindjárt odamegyünk. Ilyenkor,
tizenegy tájban, kezdődik ott az élet. Ámbátor a te érdekedben egy
kicsit habozok, hogy már ma elvigyelek-e oda vagy várjak holnapig?
– Miért?
– Mert akármilyen tehetség rejtőzik benned, a külsőd egy cseppet se vall
tehetséges emberre. Olyan alakod és arcod van, mint másnak, mint a
közönséges embereknek. És mi jogon akarsz megélni, ha éppen olyan vagy,
mint más, mint mindenki? Csak az egyéniségnek van joga az
érvényesüléshez.
– Nem értelek.
– Ha valaki nem közönséges ember, hanem egyéniség, a külsejében is meg
kell mutatnia, hogy ő valaki és más, mint a többiek. Holnapra okvetlenül
csinálj magadnak valami maszkot. Az egyéni külső az érvényesülésnek
legelső feltétele. Legalább is fésülködjél másképpen: ugy, ahogy senki
se szokott. Várj csak! A mellényed jó.
– Nagyon régi.
– Épp ez a jó benne. Ma már nem hordanak ilyen gombokat. Ezek a régi
gombkötők munkáira, a sujtásra meg a paszomántra emlékeztetik az embert.
Ezek jól jelképezik a vidéki erőt. Levegő és földszag van bennök.
Gyerünk!
A Mester csönget és Jurenákné megjelenik.
– Ténsasszony, – szól a Mester – ez a fiu itt Lángváry Ákos, jeles
fiatal irónk. Ugy nézzen rá, hogy nemsokára ott látja az arcképét minden
képes ujságban. Baj esetén ugy felelek érte, mint magamért.
– Kérem, Örkényi ur, kérem. Csak minél többször legyen szerencsém…
– Mit csinál a Juliska? – nyájaskodik Örkényi ur. – Már régen nem láttam
a szinpadon.
(Juliska kezdő szinésznő az Uj Szinháznál és Jurenáknénak unokahuga.)
– Bizony, már hónapok óta nem kapott jó szerepet, – panaszkodik a
vendéglősné.
– No, rajta leszünk, hogy a Lángváry darabjában jó szerepet kapjon –
osztogatja áldását a Mester.
Egynegyed tizenkettő. A Mester és a Tanítvány megindulnak a
Firenze-kávéház felé.
Husz-harminc öreg ember, a városnak husz-harminc különböző helyén,
nyugodtan alszik. Nem sejtik, milyen boszuságok elviselését méri ki
rájok a sors ebben a negyedórában. Fogalmuk sincs róla, hogy nemsokára
milyen lázasan fogják őket kitessékelni a világból, hogy helyet
csináljanak két nagyétvágyu fiatalnak.