Az ismeretlen tiszt, heves szemtüzelés után, tüntetően kezdett babrálni
egy képes ujsággal, s aztán letette. Szeréna, aki már előbb néhány
szemvillanással biztositotta az ismeretlent teljes jóakaratáról, jól
láthatta a képes ujság cimét. Egypár percig várt, hogy a társasága ne
vegyen észre semmit; aztán elkérte a pincértől a lipcsei illusztrált
ujságot s átlapozta.
Két kis ceruza-jelet talált benne, e két szó alatt: mikor, hol?
Mikor? – ezen nem kellett törnie a fejét. De az a kérdés, hogy: hol? –
egy kis zavarba ejtette.
A tengerparti sétauton, az egész világ előtt? – az lehetetlen. Fiume
valamelyik mellék-utcájában? Véletlenül találkozhatnék a leányaival. És
az ördögtől nem félt, de félt a leányaitól. Már nagyocskák; és milyen
kinyilt szeműek! Egy kicsit elhanyagolta és egy kicsit elkényeztette
őket. A fejére nőttek és egy idő óta mintha ellenőriznék. Ha véletlenül
meglátnák az ismeretlennel, képesek volnának utána menni s kikémlelni,
hová megy? A kisebbik már is oda súgta neki, hajmeresztő konfidenciával:
– Szeréna, ne kacérkodjál olyan sokáig azzal a tiszttel, mert rosszat
gondolnak rólunk!
Gyorsan kellett elhatároznia magát. Nyolcadmagával ült az abbaziai
Quarnero-kávéházban, s a társasága már készülődött. Csolnakázni akarnak.
A magános tiszt sem fog órákig várakozni.
A képes ujságnak azon a lapján, amelyre abrakadabrákat firkálgatott, egy
temető képe volt látható. A kép szélére, mintha a kalligrafiában
gyakorolgatná magát, rárajzolta ezt a szót: Fiume, s fenn, ahol a lap
kelte és száma olvasható, bekarikázta ezt a számot: 3. Ha a tiszt nem
túlságosan ostoba, s ért egy keveset a drót nélkül való telegrafáláshoz,
ebből meg fogja érthetni, hogy holnap délután három órakor a fiumei
temetőben kell sétálgatnia. Mért éppen holnap? Mert most már öt óra felé
jár az idő. Tehát ma már nem, csak holnap, s természetesen nem később,
mint holnap.
A temető… Szerelmi találkozóra nincs alkalmasabb hely, mint a temető. Se
veszélytelenebb.
Másnap már két órakor útnak indult, hogy megszökhessék a leányai elől,
akiknek félkettőtől félháromig tart az angol órájuk.
Gyönyörü októberi nap volt, egyike azoknak az őszi napoknak, amelyeken a
természet mintha még egyszer, utoljára összeszedné minden erejét, hogy
meleget áraszszon: hasonlóan ahhoz a szép asszonyhoz, aki a negyvenedik
évéhez közeledik, a rettenetes időhöz, az utolsó szerelmek idejéhez.
Ki kellett nyitnia az ernyőjét, olyan melegen sütött a nap. S mialatt
aprókat lépegetve, lassan sétálgatott tova a halmokon, – amerre máskor
nem igen szokott járni, – azon gondolkozott, mit mondana, ha ismerőssel
találkoznék, aki talán azt kérdezi: mi jutott eszébe, hogy éppen a
temetőben sétál? Senkije se fekszik ott.
Csakugyan, még abban is szerencsés volt, hogy sohase vesztett el se
gyermeket, se testvért, senkit, akit egy kissé szeretett, jóbarátot se.
A szülei már nagyon öregek és még ma is élnek. Még a férje is él. Mintha
a halál mindenkit kimélne, aki akár közelebbről, akár távolabbról,
hozzátartozik.
De irigylik is sokan életének sima folyását, amint irigylik a kényelmét
és minden szenvedelmességtől, minden idegességtől ment, nyugodt
természetét!
Ő, ő nem irigyel semmit, csak az ifjuságot. Ha még egyszer húsz
esztendős lehetne!… Azért az egy esztendőért szivesen odaadná mindazt,
ami még következik.
Nem volt érzelgős természetü, de a magánosságban pár pillanatig
elmélázott.
Furcsa! Még a kedveseit is mintha valami hatalom védte volna mindaddig,
amig mellette voltak. Csak akkor érte őket baj, ha elhagyták, vagy
elhagyta őket.
Hanem alig lépett be a temetőbe, már is rájött, hogy valakiről mégis
csak megfeledkezett. Persze, az egész élet csupa felejtés; folytonos,
szakadatlan felejtés.
Közel a bejáróhoz, az út szélén, fehér márványból való, még majdnem
egészen új sirkövet pillantott meg, s a temetőben az első név meg az
első följegyzés, a melyre a pillantása esett, ez volt: „Itt nyugszik
Teodorovics Simon, élt 37 évet.“
Igen, ez egy kissé az ő halottja. Ez egy kissé ő miatta halt meg.
A férje ölte meg párbajban, ezelőtt hat évvel.
Szegény Simon! Milyen vidám, elmés, aranyoskedvű fiu volt! Szép ember
is, de mindenekfölött szeretetreméltó. Ahol megjelent, ott azonnal derü
és jókedv ütött tanyát. Kifogyhatatlan volt a kedves tréfából, a
nevettető ötletből; fel tudta villámozni a legálmosabb környezetet;
pezsgő vidámság, dal, muzsikaszó, kacagás járt a nyomában. Mindenki
mindig csak Simont kereste; férfi, asszony, leány, mindenki őt találta a
legkedvesebb cimborának; egymaga egész társaság volt. És igen, az
asszonyok még jobban szerették, mint a lányok.
Amellett a legjobb fiú volt a világon. Soha a tréfáival se bántott
senkit, soha se vétett semmiféle emberfiának, kivéve azokat a férjeket,
akikkel csak az történt, amit megérdemeltek.
És most itt fekszik, a két kezét összekulcsolva szépen, mozdulatlanul!
Nem táncol többet macsicsot, – amivel annyi asszonyt nevettetett meg.
Milyen bolond az élet! Hogy ennek a vidáman zajongó, ötletes, tréfás,
kedves embernek éppen ő miatta kellett elnémulnia!
Miatta, akit soha még csak meg se csókolt!
Nem különös-e, hogy a férj, akinek a golyója leteritette, joggal
lehetett volna féltékeny nem egy emberre, és mig a sok közül soha egyre
se féltékenykedett, ezt az embert, aki nem tartozott a sok közé, meg
kellett ölnie párbajban?
Igaz, talán nem ő rajta magán mult, ha soha se lett a Simon kedvese.
Neki is nagyon tetszett ez az ember, akiért sokan rajongtak, s akit még
többen becéztek, szinte bálványoztak. Aztán akkor már régen túl volt
rajta, hogy a házasságot komolyan vegye. Eleinte kacérkodott is, még
pedig ugyancsak, az egész asszony-társaság kedveltjével, s hizelgett
volna a hiúságának, ha könnyedén elhódithatja a féltékeny
asszonykájától… később is el-elbolondoztak… de ez volt az egész.
Mért ne vallaná meg magának, hogy: igen, amazon mult minden? A férfin.
Akkor boszankodott is a dolgon. Nem értette a Simon viselkedését. Mindig
tisztelettudó és kedves maradt iránta; nagyon kedves, de tulságosan
tisztelettudó. Pedig lehetetlen volt észre nem vennie, hogy nem
haragudnának meg érte, ha jobban közelednék. És nem közeledett. Ugy,
hogy a viseletét szinte sértőnek találta volna bármely asszonyi önérzet.
Egy darabig nem lehetett egyebet képzelni, csak azt, hogy: talán
érdekesnek akar látszani… ügyetlen ember, aki nem veszi észre, hogy már
fölösleges minden komédiázás.
Most már érti, ami akkor rejtelmesnek tünt föl előtte. Ez a bolondos
ember komolyan vette a kötelességét. Nem akart izgalmakat, szenvedéseket
okozni az asszonykájának, aki olyan őrülten féltette a férjét, a milyen
őrültségre csak az olasz vér képes. És ez a szerencsétlen a fejébe
vette, hogy éppen Szerénától kell féltenie az urát. Elég volt hozzá egy
semmitmondó, de elfogott pillantás, hogy otthon a legrémesebb
jelenetekkel lepje meg a szegény Simont; néha az egész szomszédság
összeszaladt a jajgatására. Utoljára a szegény Simon ugy kerülte
Szerénát, mint az ördög a tömjént; ha véletlenül mégis találkoztak s
felelnie kellett Szerénának, mialatt beszélt, mindig másfelé nézett.
Szeréna végre kezdte érteni a dolgot; nevetségesnek találta ezt az
emberpárt: vállat vont s nem foglalkozott többé velök, Simonnal se.
És mégis éppen ennek az embernek kellett meghalnia miatta; mig a
többiek, azok, akik ölelésének és csókjainak emlékét szerte vitték a
világba, ma is vidáman szaladgálnak, ki erre, ki arra.
Természetesen buta véletleneknek kellett összetalálkozniok ehhez is,
mint minden balesethez.
Az egyik véletlen az volt, hogy a férje éppen akkor kapott egy évi
szabadságot. Ennek a férjnek, aki az esztendő legnagyobb részében a
messzi tengereket járja, ennek a férjnek, aki kiszolgáltatta őt annak a
sorsnak, hogy ott keresse az asszonyi boldogságot, ahol éppen találja,
ennek a férjnek, akinek a legkisebb hibája az, hogy mindig utazik, aki
csak akkor kellemes férj, ha távol van, s akkor a legkellemetlenebb, ha
megtér a családi körbe – ennek a férjnek akkor, kivételképpen, itthon
kellett lennie.
A máskor csak nevetni való asszonykán pedig éppen akkor hatalmasodott el
legjobban a féltés őrültsége. Nem különös-e ez is? Féltékenységi
dührohamai akkor váltak mindennaposokká, amikor Szeréna már rá se nézett
a szegény Simonra. Szeréna akkor volt a legszerelmesebb Andry
kapitányba.
Andry kapitánynak, jól emlékszik, épp azon az estén igérte meg az első
légyottot. A hajóstisztek bálján, a második négyesben. Ugyanennek a
négyesnek a vége felé történt, – Szeréna még szinte érezte a kapitány
lehelletének a forróságát, – hogy a hatodik figurában összekerült a
szegény Simonnal is, mint minden más táncossal. Az ujja hegyét nyujtotta
neki s pillantása a kapitányt kereste. De a féltékeny asszonynak, aki
folyton az urát leste, úgy rémlett, hogy titokban megszorongatták
egymásnak a kezét. Megvárta, mig a négyes véget ért, aztán Szerénához
ment és bokrétáját Szerénának az arcába vágta. Pirosabb volt, mint
bokrétájának szertehulló rózsái.
Szeréna elsápadt és szótlanul törölte meg az arcát.
Ha ez véletlenül olyankor történik, amikor férje a messzi tengereket
járja, Szeréna megelégedett volna azzal, hogy ennyit mondjon:
– Angela, nagyon ostoba vagy!
És elsimitották volna a dolgot, hogy a férj soha ne is tudjon róla.
De a férj éppen ott ásitozott a bálteremben és Szerénát dühössé tette,
hogy éppen a férje jelenlétében kell ezt a megalázást elszenvednie. Ha ő
most békülékenynek mutatkozik, mit fog képzelni ez az ember: micsoda
jeleneteket kell neki átélnie azalatt, amig a férj a messzi tengereket
járja?!
Igy a botránynak párbaj lett a következése s az ostoba golyónak
keresztül kellett mennie a szegény Simon testén.
Most itt fekszik, két kezét hiábavaló imádságra kulcsolva,
mozdulatlanul. Már nem féltik senkitől.
De Szeréna-e az oka, hogy meg kellett halnia?
Nem. Ő, férjének a keze, meg az ostoba golyó, mind csak eszközei voltak
a véletlennek.
Ezt a szegény embert a felesége ölte meg. A szerelmes asszony oktalan
féltékenysége és esztelen indulatossága; a szerelmes asszony
akaraterejének hiányossága, lelki fegyelmezetlensége; az a gyöngesége,
hogy nem tudott ura lenni magának; józanságának, belátásának a
fogyatékossága; az a gyerekesség, amely nem tud számot vetni
cselekedetének a következéseivel, és utoljára, de nem utolsóképpen az a
naivság, mely komolyan vesz bolondságokat.
Bezzeg sirt, jajgatott, visitozott aztán, mikor kilyukasztva vitték haza
a férjét!
Igazán szánni való volt a gyászában. Három esztendeig valósággal
őrjöngött a kétségbeeséstől. Szép szemét kisirta kicsinyre, s
megcsunyitotta, szinte megöregitette a fájdalom, az önvád, az
elhagyatottság, a sok szomoruság és keserüség, a folytonos szánom-bánom.
Utóbb mégis csak elcsitult.
És az idő mult, az idő rohant. Lassankint kiapadtak a könnyei.
Lassankint felejteni kezdett. Aztán elkövetkezett az óra, amikor nem
tudott többé egyedül maradni. Végre a mult héten férjhez ment egy
jóravaló fiatalemberhez.
Hja, efezusi matrónákkal van tele a világ!
Hát érdemes-e az életet komolyan venni?!
És a szegény Simon most itt fekszik, csöndesen, szépen, illedelmesen.
Nem táncol többé macsicsot, amivel hajdan annyira fölbőszitette a
féltékeny asszonykát. Pedig most már táncolhatna, éjfélkor. Nem féltik
többé senkitől.
Hát nem gonoszság-e gyerekes észszel komolyan venni, ami csak jókedv,
dinom-dánom, rövid, nagyon rövid ideig tartó „tréfa, terefere, tánc?“ –
ahogy a szegény Simon szokta mondani.
Valami neszt hallott. Arra pillantott, s látta, hogy a tiszt jön.
A tiszt annyira sietett, hogy egyszerre csak megbotlott valamiben és a
kardja hozzávágódott az egyik sirkőhöz. Szeréna észrevette, hogy a
szegény Simon sirköve volt az.