Egy óra multán a kis ujságiró, aki elveszitette az állását, noha nem ő
volt a hibás, szemben állott Batacchi tábornokkal, a sok csatában
győztes hadvezérrel, akit az utolsó afrikai expedició rémes balsikere
után a közvélemény vihara lesodort a cselekvés szinteréről. Azaz, hogy
inkább csak mellette állott, mint szemtől-szemben vele. A tábornok öles
ember volt, az ujságiró alacsony termetü; a tekintetüknek tehát hosszu
utat kellett megtenniök, lefelé és fölfelé, hogy találkozhassanak.
Bizony jól mondta a gazdasszony, kissé ágrólszakadt legényke volt a
látogató. Régente gondosan összeválogatott, de már nagyon kopottas
öltözetéről leritt az egész története; sápadt, vékony arca, a csillogóan
fekete, apró szempár nagy elevenségének ellenére, csupa siralmat, gyászt
és megindultságot fejezett ki. Az egész ember olyan volt, mint a testet
öltött zokogás.
– Ugy látom a leveléből, – szólt a tábornok, – ön olyanformán
gondolkozik, hogy ennek a szegény országnak mi ketten vagyunk a két
legszegényebb embere… vagy legalább is azok az emberei, akiket legjobban
üldöz a balszerencse. Szegényen csak szegény segit… hát támogassuk
egymást!
Kezet nyujtott látogatójának, leültette és igy folytatta:
– Csakhogy nekem nincs mit közölnöm a világgal. Ha kérdez, szivesen
felelek a kérdéseire; de ez az egész, amivel szolgálatára lehetek.
– Mindenekelőtt arra kérek engedelmet, hogy megtekinthessem a házat meg
a kertet, – szólt a látogató, körülnézegetve a könyvtár-szobában, ahol a
tábornok fogadta. – A közönséget nagyon érdekelné, hogy ön most hogyan,
milyen környezetben él.
– Amit itt talál, azt ugyan nem érdemes leirnia – felelt a tábornok. – A
kertben rózsák vannak, a szobákban könyvek és régi butorok… amint
láthatja. Lakótársam, három régi cseléden kivül, csak egy van: a
feleségem, egy folytonosan sirdogáló öregasszony, aki nem nekem hisz,
hanem az egész világnak.
– Ez nagyon érdekes, – szólt a látogató s a kabátja külső zsebéhez
kapkodott, mintha ceruzát keresne.
– Egyéb érdekeset aztán magamtól nem is közölhetek önnel. És tartok
tőle, hogy a kérdéseire is csak csupa olyat mondhatok, amit már hallott
vagy olvasott.
– Ha tájékoztatna a tábornok ur a terveiről, a szándékairól…
– Nincsenek terveim.
– De, végre is, a tábornok ur nem nyugodhatik bele, hogy ügyében az
legyen az utolsó szó, amelyik önt a kamarában hazaárulónak bélyegezte!
– Persze, hogy nem nyugszom bele. Csak tűröm. Az én ügyemben birák,
katonák, bajtársak itélkeztek. A legenyhébben itéltek el: nyugdijazásra…
de elitéltek. El kell viselnem. Nem lőhettem magamat főbe, mert ezzel
elismertem volna azt, amit nem ismerek el. Hát élek. Ugy, a hogy.
Napról-napra. Semmit se csinálok és mindennap ugyanezt csinálom. Ugy
látszik, ez is élet. Ha tehát ezt is el kellett viselnem, ugy sokkal
könnyebben elviselhetem, ha a kamarában egy szájhős hazaárulónak nevez.
– Az a képviselő maga se gondolta azt, hogy a tábornok ur anyagi
érdekből cselekedett és a legostobábbakat kivéve, senki sincs, aki
elhinné ezt, de…
– Köszönöm mindenkinek, aki elhiszi, hogy nem kaptam pénzt azért a
szerencsétlen ütközetért, amely ketté vágta a katonai karrieremet,
amelyben magam is megsebesültem, s amelyben a huszonhároméves fiam
elesett.
– Sokan vagyunk, akik teljesen értjük a tábornok urat. Akik távol attól,
hogy efféle ostobaságokat beszéljünk, soha egy pillanatig se
kételkedtünk abban, hogy a tábornok ur intenciói a legtisztábbak, a
leghazafiasabbak, a legjobbak voltak…
– Ne mondja! Egy pillanatig se kételkedtek benne?
– Nem, egy pillanatig se. Mi, a higgadtabbak, tudjuk, hogy a
szerencsétlen hadjáratok élő áldozatokat is követelnek. A nemzeti
érzékenység soha se tud beletörődni abba a gondolatba, hogy a nemzetet
legyőzték, s mintha nem volna szomoru kénytelenség, hogy az egyik félnek
minden harcból legyőzöttként kell kikerülnie: a nemzet legyőzetésének a
ténye mindig bűnbak után kiált. De ahol szerencsétlenség történt, ott
hiba is történhetett. Nem okvetetlenül, de történhetett. És ha hibát
mondok, csak katonai hibát gondolok; tévedést, szerencsétlen tervet,
elvétett számitást, az előrelátásnak valami részben a hiányát. Végre is,
tévedni emberi. A tábornok ur, maga, nem is lehet elfogulatlan birája
annak, hogy nem követett-e el stratégiai hibát vagy hibákat. És, amint
emliteni méltóztatott, a tábornok ur ügyében birák, katonák, bajtársak
itélkeztek. Hogyan magyarázza a tábornok ur… hogyan történhetett a
tábornok ur szerint, hogy… ha az afrikai expedicióban nem járt el
szerencsétlen terv szerint… birái mégis elitélhették?
– Szerintem? Hogyan történt szerintem? Szerintem ugy történt, hogy
biráimat megtévesztették az ellenségeim, akik fölhasználták a szintén
megtévesztett közvélemény erejét, és ezt kötélként hurkolva a nyakam
körül, megfojtottak. Csak rövidség kedvéért mondom, hogy: az
ellenségeim… mert inkább azt kellene mondanom, hogy: az irigyeim meg
azok, akiknek akármiképpen utjában állottam.
– A közvélemény megtévesztése könnyü lehetett, de a biráké már sokkal
nehezebb, – vallatta a kis ujságiró az ősz tábornokot.
– Nem volt nehéz. Jól mondja, hogy ezt a nagy nemzeti
szerencsétlenséget, amint a nemzet gyöngesége is okozhatta volna,
okozhatta hiba is. Az is okozta; a hiba, vagy jobban mondva: a bűn, mert
itt a hiba halálos vétek. Hát igen, itt mindent a bűnös ostobaság
okozott. Csakhogy a szerencsétlen terv az elvétett számitás, az
előrelátásnak akár egészben, akár csak részben való hiánya nem volt az
enyém, hanem másoké. Az én tervem jó, az én számitásom helyes, az én
előrelátásom, fájdalom, kitünő volt. Nekem nem volt teljes hatalmam.
Mindnyájunk szerencsétlenségére sokban függöttem a hadügyi
kormányzattól. Ami a tervet elrontotta, ennek az utasitására történt,
ami a számitást megzavarta, ennek a vonakodásán mult, ami a
szerencsétlenséget előidézte, ennek a csökönyössége volt. Én mindent
elkövettem, hogy a szerencsétlenséget megakadályozzam, a munkám felét az
foglalta le, hogy ujra meg ujra figyelmeztetnem kellett a nekem
parancsolókat intézkedéseiknek a veszedelmeire, föltártam előttük a
helyzetet, a legpontosabban, megjósoltam minden rám kényszeritett lépés
minden következését. Nem hallgattak rám. Beadtam a lemondásomat, hogy
elháritsam magamtól a részességet, a felelősséget; nem fogadták el, e
helyett, tudva, hogy nem szökhetem meg a csatamezőről, beparancsoltak a
halálba. Hát mentem. Igaz, hibát is követtem el; de csak magam ellen.
Nem gondoltam rá idejekorán, hogy bár a végzetes intézkedések eredetét
sokan ismerték, engem is meg lehet vádolni, engem, akinek a hasznos
szolgálatait valaha az egész ország elismerte, engem, aki ebben a
szerencsétlen hadviselésben is minden erőmmel ellene voltam a
szerencsétlen intézkedéseknek!… és hogy éppen az én nyakamba fogják
sózni a bűnbak szerepét! Nem jutott eszembe, hogy azok, akiknek a
felelősségen könnyü lett volna osztozniok, felhasználva a közvélemény
megtévedését, rám fogják háritani az ódiumot, hogy azok, akiknek a
vádlottaknak kellene lenniök, a vádlóimmá fognak átalakulni, és hogy
azok, akik mindent tudtak, s akiknek meg kellett volna védelmezniök,
magamra fognak hagyni! Hibát követtem el magam ellen, mert nem
védekeztem eléggé korán… igaz, hogy mikor a piacon üvöltözni kezdtek
ellenem, egy haldoklót kellett volna kiráncigálnom a piacra… és talán
marakodnom is kellett volna ezzel a haldoklóval… No, és aztán, mikor ez
a haldokló meghalt s az egész ország nemzeti gyászt öltött érte, akkor
már engem is eltemettek vele. Olyan természetesnek tünt fel, hogy
mindennek én vagyok az oka, tehát: majd mindent a halottra akarok
kenni!… Hát meg se kisérlettem a halottra való hivatkozást; különben is,
a fejedelmi vérből származó nemzeti szenttel való küzdelemben csak én
maradhattam alul. Ettől fogva, hogy meghalt az, akinek a mea culpa-ja
még megmenthetett volna, mindenki vállat vont, mihelyt az én ügyemről
volt szó. A többi már csak formális eljárás volt. Előterjesztettem a
védekezésemet, a bizonyitékaimat, s biráim fejcsóválva nézegették az
aktáimat; de jobban hittek a vádlóimnak meg a közvélemény orditásának,
amelyben az isten szavát keresték, mint nekem, meg a tulajdon két
szemöknek… ennyi az egész.
– Bocsánatot kérek, tábornok ur, – jegyezte meg a gyors itélkezés
elcsapott kis napszámosa, – de szerintem önnek itt nem volna szabad
megállapodnia. Önnek nem volna szabad elbujnia a csigaházába, hanem
folytatnia kellene a küzdelmet a halottal és minden poklokkal szemben, a
katonai becsületéért, nevének a szeplőtlenségéért. Itt nem lehet szó
kiméletről senkivel és semmivel szemben. A fejedelmi vér… az országos
babona… a nemzet érzése… a kegyelet a nemzet bálványával szemben… a
halott szótlansága: ez mind semmi akkor, ha a megtámadott katonai
becsületről van szó. A birák itéltek, de a birák fölött is áll valaki, s
ez: a nép. Önnek a néphez kell appellálnia; ez kötelessége magamagával
és a történelemmel szemben.
– A történelem majd elvégzi a dolgát nélkülem is, én pedig már nem
akarok semmit. S a néphez apelláljak, a néphez, melynek elég volt egy
sereg hazug ujsághir meg a sok kósza, részeg beszéd, hogy orkánná
fuvódjék föl ellenem és elsöpörjön?!
– Vagy mondjuk: az európai nagy nyilvánossághoz. Az elfogulatlan
műveltekhez, a higgadtabban itélő hazafiakhoz, a jobbak
lelkiismeretéhez. Önnek erről a hadviselésről egy könyvet kellene irnia,
amelyben mindent elmondana, a legkiméletlenebb részletességgel, és
föltárná valamennyi bizonyitékát. Az igazság mindenek fölött való s
önnek haláláig védenie kell a katonai becsületét.
– Az igazság, fiatal barátom azért született, a világra, hogy az élet
minduntalan sárba tiporja. A katonai becsületem? Azt már elvitték tőlem
és nem adhatják vissza. Itt már csak arról lehetne szó, hogy mit fognak
gondolni rólam az elfogulatlan emberek.
– Ez is valami.
– Nos, az elfogulatlan embereknek a véleménye nagyon megoszlanék még
akkor is, ha akár egy egész könyvtárt irnék össze a védelmemre. Annál
inkább, mert a bizonyitékaim nagyobb része: állami irás, s ezeket nem
szolgáltatnák ki nekem arra a célra, hogy megvádolhassak velök
olyanokat, akik ma hatalomban és békében élnek. A bizonyitékok egy másik
része, amely előbb az én birtokomban volt s aztán a biráim elé került,
most már szintén az archivumban pihen, s azoknak, a kik őrzik, eszük
ágában sincs, hogy tartalmukat az orrára kössék a folyton gyanusat
szimatoló s botrányhajhászó nagy nyilvánosságnak. Tehát csak egy
brosürára való – mindössze egy pamflethez elegendő – okirattal, adattal,
bizonyitékkal támogathatnám a védekezésemet, egypár magánlevéllel,
amelyeket nem akartam a biráim elé terjeszteni, mert ezt fölöslegesnek
hittem. És kellene-e tovább bizonyitgatniok, hogy hazaáruló vagyok, ha
Európa elé vinném ennek a hadviselésnek ma még talán csakugyan titkolni
való, részletes történetét, az adataimat, a védelmemet és a vádjaimat,
_szerintem_ egyesek, _szerintök_ bizonyára az ország szégyenét,
szennyesét?! Nem magam alatt vágnám-e a fát?! És miért? Hogy nem tudom
hány száz vagy ezer embernek a véleménye megváltozzék rólam! Mert
bizonyos vagyok benne, hogy a nagy többséget nem tudnám meggyőzni; de
meglehet az is, hogy még a vélemények megoszlását se tudnám elérni, s
csak egyeseknek a nézetét sikerülne megváltoztatnom. És amennyire most
torkig vagyok az emberek itéletével, bizony meglehetősen mindegy nekem,
hogy ha már mindenképpen viselnem kell sok millió ember megvetésének a
terhét, néhány száz vagy ezer enyhébben fog-e itélkezni rólam?!
– A tábornok ur magánleveleket emlitett. Lehetséges volna az, hogy…
hajlandó volna a tábornok ur megmutatni nekem egy ilyen levelet?
– Szivesen. Megmutathatom például a halottnak, a nemzeti szentnek egy
levelét. Ha ön csak valamennyire is emlékszik még ennek a szerencsétlen
hadviselésnek a történetére, ha ön már akkor is olvasott ujságokat, s
nem felejtkezett meg róla, hogy miről volt szó, akkor, amikor az ügyemet
tárgyalták: ezt a levelet beszédesnek fogja találni.
Kinyitott egy szekrényt, előkereste az emlegetett iratot és átnyujtotta
a nagy nyilvánosság szerény és rendes fizetés nélkül is fürge
szolgájának.
A kis ember izgatottan olvasta végig a történelmi érdekességü levelet s
mikor az utolsó sorokhoz ért, lelkesedéssel kiáltott föl, háromszor is:
– Micsoda szenzáció! Micsoda szenzáció! Micsoda szenzáció!
A tábornok rábámult.
Hogyan? Ennek a homunkulusznak most, a levél elolvasása után nem az jut
eszébe, hogy ő vele, a szeplőtlen tisztaságában rosszhiszemüen
megvádolt, elitélt, megcsufolt, pellengérre állitott, leköpdösött
öregemberrel milyen galádság, mekkora gazság történt?! Csak az jut
eszébe, hogy ez a levél a botrány-hajhászat számára nagy érdekesség és
hogy ő ezzel néhány garast szerezhet?!
Már kisértésben volt, hogy beleegyezzék a levél közlésébe. De most már
elment a kedve ettől.
A homunkulusz azonban félreértette a bámuló tekintetet.
– De biztositom, tábornok ur, – szavalt fölvillamozottan, – hogy legelső
rangu szenzáció! Ha csak arra hatalmaz föl, hogy néhány szóval
ismertethessem ennek a levélnek a tartalmát, már akkor is lázba ejtem
vele az egész hazai sajtót!… és, Istenem, ha megengedné, hogy
közzétegyem a levelet egész szövegében, a világlapoknak is foglalkozniok
kellene a cikkemmel!… Máról-holnapra nevezetes emberré tenne ez az
ujságirói remekelés! Az elcsapottságból egyszerre fölkerülnék az olasz
ujságirók legelső sorába!
A tábornok alig akart hinni a szemének. Ennek az emberkének az ő levele,
mely olyan fényesen bizonyitja egy egész országnak a nagy megtévedését,
semmit se mond ő róla s az ő kálváriájáról! Az emberke a levélben nem
lát egyebet, csak azt, hogy felhasználható, kifacsarható, s az után,
hogy ilyen revelációnak a tanujává lett, nem érez megrendülést,
borzongást, még csak megilletődést se, hanem gyermekes önzéssel örül az
ujságnak. És egyre csak a maga kis cirkulusaival foglalkozik!
– Eszerint, – kérdezte az ősz ember – ön meggyőzőnek találja ezt a
levelet?!… Ön szerint, ez a levél elégtételt szolgáltat nekem, ugy-e?!…
Morlini ur (már nevezetes ember volt, hát csak adjuk meg neki, ami
megilleti), miután egy pár perc óta sokat feszengett, izgett-mozgott a
székén, nem fékezhette tovább az izgatottságát, fölugrott s idegesen
kezdett járkálni a sok néma könyv közt.
– A tábornok ur nem is képzeli – áradozott – hogy micsoda világszenzáció
anyaga rejtőzik ebben a levélben! Egy kis tulzással azt mondhatnám,
hogy: nem is sejti, mi van ebben a levélben! Tizezrek és tizezrek
hangulatát fogjuk megváltoztatni, két-három cikkel, egy hét leforgása
alatt, ha a tábornok ur megengedi nekem ennek a levélnek a közzétételét!
A tábornok egy kicsit elszégyelte magát. No lám, min kapja rajta magát!
Már jókora idő óta megint mint vádlott felelgetett ennek az emberkének a
vallató kérdéseire. Igazolgatta magát ez előtt az emberke előtt, akit
szánalomból eresztett magához; fölvilágositásokat adott neki, eloszlatni
iparkodott a kételyeit, fáradozott azon, hogy meggyőzze, s keresgélte a
legtöbbet kifejező feleletet, mint a vizsgálattevő gyerek, akit a tanár
sarokba szoritott. És mért tette ezt? Mert ez a kicsi ember itt a nagy
nyilvánosságot képviseli. De hát mit akar ő a nagy nyilvánosságtól? Jobb
véleményt; az igazságot. No hát most láthatja, mit várhat a nagy
nyilvánosságtól! Nem gyönge volt-e megint?!…
– Milyen szerencsés ötlet volt, hogy ide jöttem, s hogy erőszakoltam egy
kissé az interview-t! – gratulálgatott magának Morlini ur hangosan,
miközben fesztelenül járt-kelt a szobában. – A tábornok urnak talán soha
se jutott volna eszébe, hogy közzétegye ezt a levelet… pedig hogy közzé
kell tennie, hogy kötelessége közzétenni, erről nem is lehet tanakodni…
Mind a kettőnknek szerencséje, hogy föltámadt bennem ez a kitünő
gondolat… Éreztem én ezt előre… valami nem hagyott békén…
(Már hős volt. A sikernek a puszta reménységére, a kis Zokogás egyszerre
nagy riporterré nőtt fel önmaga előtt. A közügy egy kitünő szimatu
bajnokává.)
– Pedig semmi kedvem hozzá, hogy közzétegyem – szólt a tábornok.
– De igen, – erősködött Morlini ur, – mert én meg fogom győzni arról,
hogy nem is tehet másképpen. Ez a levél önnek a világ fölmentését, az
erkölcsi elégtételt, katonai becsületének a megtisztulását jelenti.
Lehet-e, szabad-e erről önnek lemondania? Nem. Miféle makacskodásból
akarna benne maradni a félreismertetésben, hogy ne mondjam: a
közmegvetésben? Nézze, tábornok ur, mikor idejöttem, ön azzal fogadott,
hogy mi vagyunk ennek a szegény országnak a két legszegényebb embere,
hát támogassuk egymást. Hozzátehette volna azt is, hogy: ebben a
pillanatban az egész országnak nemcsak a két legszegényebb, hanem
egyszersmind a két legutolsó, a két leglenézettebb embere vagyunk; de
csak az akaratunktól, a kitartásunktól függ, hogy segitsünk magunkon…
vagy hát segitsünk egymáson. Meg is fogjuk cselekedni, mindenesetre. Ön
már megtette az első lépést. Jót tett velem, amikor bebocsátott magához;
most rajtam a sor, hogy szolgálatot tegyek önnek, rámutatva a helyes
utra… Ugy vagyunk, mint a világtalan és a sánta… Ön fölemelt a hátára,
most én a jó tanácsommal vezetni fogom önt… Én ön nélkül nem tudtam
volna járni… ön nélkülem nem lát jól, de a szavam, az utbaigazitja, hogy
merre kell haladnia. Ön megalapitja a szerencsémet és én rehabilitálom
önt.
– Ön rehabilitál engem? Hogy ön engem rehabilitál? – álmélkodott a
tábornok.
Egy pillanatra megharagudott.
De a haragja hamarosan elmult, mintha a kiméletlen szavak
visszatéritették volna ahhoz a rezignációhoz, melyből ez a látogatás
kizavarta.
– Ez az emberke – gondolta – akármennyire önként és csak érdekből jött,
mégis a sok millió követe és képviselője. Nem jobb, de nem is rosszabb,
mint a többi, mint a sok millió. Sőt ez az emberke maga a sok millió.
Nem tud engem látni; mindig csak azt a helyzetet látja, amelyben vagyok.
Ez közös vonása a sokaságot alkotó millió és millió embernek. Ez a
világ. De hát mit törődjem akkor akár a ma, akár a jövő itéletével,
mikor, ha a kevesek nem is, a milliók mind ilyenek, s mikor a jövő
milliói is csak ilyenek lesznek!…
És teljesen lecsillapultan felelt Morlini urnak:
– Hát lássa, én ennek a rehabilitációnak olyan kevéssé érzem a
szükségét, hogy ezt a levelet, amely önt meggyőzte, összetépem, itt a
szeme előtt.
S meg is tette, két-három olyan határozott mozdulattal, aminőt régente
nem egyszer mutatott.
Morlini ur, meglepetésében, csak hüledezett.
– De azt csak megengedi, – hebegte, – hogy leirjam a beszélgetésünket és
közöljem azt is, hogy ebben a levélben?…
– Mindent megirhat, amit csak akar, – felelt a tábornok.
Hanem, amikor Morlini ur már bucsuzkodott, elfelejtett kezet nyujtani
neki.
– Hogyan, tábornok ur, ön most már nem nyujt nekem kezet?!… – kérdezte
Morlini ur, kissé megilletődve.
– Már mért ne nyujtanék önnek kezet?!
És átengedte tenyerét a Morlini ur meghatottságának.
Aztán az ablakából nézte, hogy az emberke milyen fürgén siet ki a villa
kapuján. Kedve lett volna bucsut inteni a nagyvilág utolsó követének.
De Morlini ur nem nézett vissza a villára; nagyon sietett. Ugy látszott,
hogy a tramway közeledő kocsiját akarja elfogni. De nem. Egy üres
fiakker után szaladt, mely lépésben kocogott az uton. Megállittatta és
beült.
A tábornok mosolygott.
– Már költekezik az interview bőrére! – szólt magában.
Aztán megint kiment a kertbe, nem gondolt többé semmire, csak
dudolgatta: „Lullaby, lullaby, lulla–lulla–lullaby!…“