A „Vaskapu“-szálló a nyugati pályaudvarhoz közel, egy zugutcában huzódik
meg. Nemcsak azért buvik el, mert szégyenkezik; alapos oka van rá, sőt
mindennél fontosabb üzleti érdeke, hogy rejtőzködjék, mint az ibolya. A
„Vaskapu“-szállót ugyanis nagyobbrészt csak olyanok keresik fel, akik
nem szeretik, ha látják őket, amint ki- s bejárnak a Vaskapun; ha az
üzlettulajdonos ur átköltözködnék a körutra, mindjárt be is csukhatná a
boltot, mert elvesztené összes fővárosi vendégeit, – már pedig ezekből
él.
De azért vannak a „Vaskapu“-nak jámbor vidéki vendégei is: jókedvü
bácsik, akik teszik magukat, mintha nem tudnák, hová tévedtek, meg
gyanutlan jóhiszemüek, akik évenként kétszer-háromszor is megszállnak a
„Vaskapu“-ban, a nélkül, hogy sejtenék, hol laknak. Olykor jó falusi
alakok állongálnak a kapuban a kis fiaikkal, meg a nagy leányaikkal, – a
járókelők, a hordárok és az idejekorán felvilágositott utcagyerekek nagy
mulatságára. Ezek a derék vidékiek hivek maradnak az olcsó, nem
hivalkodó külsejü, egészen a tisztátalanságig szerény „Vaskapu“-hoz,
mert nincs más igyekezetük, csak az, hogy jó messzire elkerüljék a
veszedelmes fényüzést. És olyan mindegy nekik, hogy hol tanyáznak!
Kilenc órakor már alusznak; az éjszakai nagy jövés-menés nem kelti fel
őket, s nappal hiába nézelődnek, nem vesznek észre semmit. A nagy
bámulásban nem látnak tovább az orruknál. Csak gyermekeik meresztgetik
néha a szemöket; de ők ártatlanabbak a gyermekeiknél.
Állandó lakója azonban, aki hónapos szobát bérel, csak egy van a
„Vaskapu“-nak: Véghváry Sebő ur, aki feleségével a harmadik emelet egy
kétágyas udvari szobájában lakik.
Véghváry Sebő ur, mikor kibérelte a hónapos szobát, a bejelentő cédulán
ezt irta a „foglalkozás“-rovatba: istállótulajdonos. S a „Vaskapu“
portása tudja, hogy Véghváry urnak a sportneve: Captain Luck.
*
Október végén, délután hat órakor, Véghváry ur és felesége otthon
vannak, a harminchármas szobában. A fiatal asszony beteg; az ajtóhoz
közelebb eső ágyban fekszik és ujságot olvas.
Véghváry ur fölvette a felöltőjét meg a cilinderét és menni készül.
A fiatal asszony megszólal:
– Elmész?!…
– El – felel Véghváry ur.
– Nem elég nékem a többi baj?!… Még hozzá egyedül hagysz?!… –
nyügösködik a fiatal asszony.
– Ugy beszélsz, mintha örökre el akarnék menni.
– Ne hagyj itt! Amig itt vagy, nem félek ugy a haláltól!
– Megint képzelődöl?!
– Amig velem vagy, nem félek semmitől. De ha magamra maradok, nem tudok
másra gondolni.
– Ne légy olyan gyerek. Nincs neked semmi komoly bajod. És nagyon jól
tudod, hogy el kell mennem. Összetegyem a két kezem és azt várjam, amig
a sült galamb a szájamba repül? Pénzt kell keritenem, akárhonnan. Egy
krajcárom sincs.
– Mikor jössz vissza?
– Mit tudom én azt?! Ha ki tudok szoritani Bergertől öt forintot,
mindjárt visszajövök. Ha nyolcig nem jövök, hozass fel magadnak
vacsorára sonkát. Tőled nem tagadják meg.
– És akkor reggelig nem látlak?
Véghváry vállat von.
– Kártyázni fogsz? – faggatja tovább a felesége.
– Mi az ördögöt csinálhatnék egyebet?!
– Legalább csókolj meg előbb!
Véghváry ur valami csókfélét lehel a sáppadt asszony homlokára, aztán
elpályázik. Lehalad a lépcsőn és kimegy a kapun.
A „Vaskapu“ portása a kapuban áldogál és a szomszédos korcsma
csaposlegényével beszélget. Látja a kifelé bandukoló lakót, de nem
köszön neki.
Véghváry ur elhalad a beszélgetők mellett. A portás a jobb
hüvelykujjával egyet bök az eltávolodó gentleman után, hunyorit és csak
annyit mond:
– Captain Luck!
*
A beteg asszony tovább lapozgatja az ujságot, de egy-két perc multán
félrelöki, mert azon veszi észre magát, hogy nem tudja, mit olvas.
Előveszi kis kézi-tükrét a rozzant éjjeli asztalkáról; és hosszan
nézegeti magát.
Milyen sötét karikák vannak a szeme körül! Milyen sárga az arca!
Mennyivel öregebb, mint tavaly! A sok koplalás tenné? Eh, hisz azelőtt
se élt valami nagyon jó módban! Sőt azóta, néhanapján, tengeri halat
eszik és pezsgőt iszik rá. Igaz, hogy az efféle ünnepeket gyakori
böjtöléssel kell megfizetni.
Milyen különös! Mihelyt az ura nincs mellette, már gyöngébbnek érzi
magát. Ilyenkor mindenféle aggasztó tünetet fedez fel magában. Csakugyan
tüdővészes volna?! Ej, hátha igazán csak képzelődik és ok nélkül gyötri
magát?!
Leteszi a tükröt és tekintete az ablakra téved. Csak a szomszéd ház
tüzfalát látja ott.
Hanem azért egy darabig ott marad a szeme. Elmélázik. Vajjon milyen
ismeretlen élet rejtőzik a mögött a tüzfal mögött? Bizony, vannak
emberek, akiknek mindenük van.
Körülnéz a harminchármas szobában. Micsoda nyomoruságot világit meg ez a
villamos körte!
Egy másik vaságy, ott az ablaknál. Két rosz szekrény, egy sánta asztal,
a mosdó, a fogas, két szék – és még ez se az övék! Szó sincs róla,
egészen másféle élete volna, ha annak idején hozzá megy az első
kérőjéhez, ahhoz a derék falusi doktorhoz.
Akkor rendben és tisztességben élne. De akkor is szegény asszony volna
és – ki tudja?! – talán mindent nélkülözne. Nem volt, akit elkeseritsen
az a lépése, hogy követte ezt a kalandort. Ha a szülei még élnek, talán
nem tette volna. De csak rokonokat hagyott ott, jámbor, unalmas
embereket, akikhez nem igen ragaszkodott, akik őt nem értették s akiket
ő nem értett. Felesége lett ennek a kalandornak, mert vonzódott hozzá.
Mit tudta még akkor, hogy kicsoda ez az ember?! És mert csak a szivére
hallgatott, mert hozzákapcsolta a sorsát egy elzüllött embernek az
életéhez, akit valójában csak később ismert meg, a társadalom épp ugy
kitaszitotta magából, mintha ballépést követett volna el. Mindenki
elhuzódott tőle; a régi ismerősei elfordulnak, ha látják; akikkel most
érintkezik, szemtől-szembe lesajnálják, vagy nyiltan megvetik. Pedig ő
mindenben ártatlan; pedig ő sohase vétett senkinek, – még az illendőség
ellen se vétett.
Igaz, a férje nem tartozik a rendes, a kifogástalan emberek közé. Miből
él? A vakszerencséből; kölcsönökből, a melyeket talán, valószinüen…
sohase fog megfizetni; alamizsnából, egy-két tehetős rokonának az
ajándékaiból… a könyöradományából, és főképpen a játékból… Leül
kártyázni, akkor is, amikor semmi pénz nincs a zsebében, ami már talán
csalás. És ő, amióta tudja, hogy kicsoda a férje, – csak egyre jobban
szereti ezt az embert. Mégis szereti; mind jobban szereti.
Mert, ha nem tisztességes ember is, – jó férj. Neki jó férje.
Szereti őt és jól bánik vele. Vele szemben még önzetlen is. Amilyen szép
ember, s amilyen nagy betyár, magába bolondithatott volna valami pénzes
nőt is. De a szegény leányt választotta és megmarad mellette, mert
szereti az asszonyát.
Már hozzáromlott? Meglehet. De néha megszólal benne az állati önzés és
ilyenkor igy tanakodik:
Ki tudja?!… Ha ahhoz a derék emberhez ment volna, akihez nem vonzódott,
aki már nem fiatal, s aki szintén nem adhatott volna neki valami nagy
kényelmet és jómódot, talán már elsorvadt volna a nagy tisztességben.
Talán már elvitte volna a tüdővész. Mig e mellett az ember mellett, aki
olyan… furcsán keriti elő az ennivalót, legalább egy igazi asszonynak az
életét éli… és – ki tudja?! – igy talán még meggyógyul!…
Már pedig ő élni akar… igen, csak élni, élni, élni!… De hát az
erkölcs?!… Istenem, az erkölcs!… Mit vét ő az erkölcs ellen?!… Mit tehet
ő akármiről?!…
*
Felkönyököl a párnájára és hallgatózik. Lépéseket hallott. Nem ő az. A
valaki már elhaladt az ajtójuk mellett.
Már nem jön. Már nem kapott pénzt. És akkor aligha kerül elő reggelig.
Nem olyan könnyü dolog az, kivárni a szerencsét, ha nincs egy koronánk
se, amelyet kockára lehetne tenni!…
Félnyolc tájban megérkezik Bergerné. Igen, Berger csakugyan megtagadta
az öt forint kölcsönt Véghváry urtól. De az emberséges füszeresné nagyon
sajnálja a beteg asszonyt. Hozott neki sonkát, süteményt, egy kis
csuporban kitünő levest is. Még az öt forintot is odacsusztatja a
szegény ténsasszonykának.
Mrs. Luck pironkodik, de köszönettel fogadja el a kölcsönt, s olyan jó
étvágygyal tünteti el a vacsorát, mintha már két napja nem evett volna
egy falatot se.
Bergerné elbucsuzik.
A beteg asszony már jobban van.
Csak legalább ne maradna el sokáig az ura! Hiszen már pénzük is van!
De nem tudja értesiteni a férjét. Ki tudja, hányadik kávéházban kibicel
azóta, hogy megszerezze a „szerencse-koroná“-t?!
Unalmában ujra előveszi az ujságot. Amint szórakozottan lapozgatja,
tekintete egyszerre a sport-hirekre téved. Elmosolyodik, mert azt
olvassa, hogy a pardubici nagy akadályversenyben „indul“ Captain Luck
Polihisztor nevü ötéves lova is. Ez a Polihisztor az ő istállójuk. Az
egyetlen lovuk; az egész vagyonuk. Véghváry a ritka nagy szerencse egy
örökkön emlékezetes órájában nagyobb összeget nyert valakitől „hozomra“,
s a vesztő, hogy lerójja a tartozást, átengedte neki Polihisztort. „Az
istálló“ egy darabig lenditett valamit a Véghváry hitelén; s Captain
Luck azóta se tudta eladni egyetlen telivérét.
Ezen a réven már szép pénzzel tartozik a trénernek s a tréner most
nyakra-főre futtatja Polihisztort, mert csak igy lehet reménysége rá,
hogy valaha hozzájuthat a követeléséhez.
Miért ne? Néha vak tyuk is talál szemet.
Néha a kapanyél is elsül.