Valaki egy hajóstisztet vezetett be a társaságunkba. Alig, hogy
megismerkedtünk vele, már el is felejtettük. Nagyon kevés vizet zavart
az asztalunknál; a bemutatkozás percétől fogva a figyelmes hallgató
szerepére szoritkozott. Nálunk pedig veszedelmes vitatkozások voltak
napirenden s mindig sokan versengtünk a szavalás jogáért. Aki sohase
hangoztatta, hogy most ő tette be a garast, azt észre se vettük.
A második vagy harmadik este azonban mégis csak meg kellett látnunk a
szótlan tengerészt. Egyikünknek-másikunknak föltünt, hogy ez a csöndes
ember mily szemmelláthatóan jól mulat a mi lármás társaságunkban. Nem
mondhattunk olyan rossz élcet vagy régi anekdótát, amelyet jóizüen meg
ne nevetett volna: akármit hallott, meglátszott az arcán, hogy neki
mindez uj és érdekes.
Később elkisért bennünket mindenüvé. Elvittük bálba, szinházba,
mulatóhelyekre: hát hadd mulassa ki magát! Minden érdekelte és nyilván
gyönyörködtette; néhány rövid szóval, de mindenért lelkesedett!
– Milyen gyönyörű nők, de milyen gyönyörű nők!… milyen nagyszerű
szindarab!… milyen ügyes, káprázatos látványosság!… – efféle szavakban
tört ki belőle az elragadtatás. Még a kávéházakban is csupa Eldorádót
látott. Alig tudott megválni tőlük: mindig ő ment utolsónak haza.
Közben megtudtuk, hogy meglehetősen nehéz szolgálata van, s hogy az
élete, amig szolgálatban van, nemcsak nagyon egyhangu, hanem egy kissé
sanyaru is. Ritkán van része ilyen háromhónapos szabadságban, amely most
közénk vezette; s ez a ritka szabadság bizony már a vége felé jár.
Akkor igazán nem csoda, ha ennyire tudja élvezni a pihenés örömét és „a
főváros minden varázsát“. (Ez a kifejezés tőle való.) De örült is minden
csekély szórakozásnak és minden közönséges látnivalónak, mint a gyerek.
Nem mint a fővárosi gyerek, hanem mint az olyan gyerek, aki az erdőben
vagy a pusztán nőtt kamaszszá. Ha egyenesen a Tűzföldről jött volna, nem
csodálhatta volna gyermekiesebb gyönyörködéssel ezt a várost, ahol –
mint magasztalással mondta – minden második ház kávéház.
Olyankor, ha éjjel hazafelé menet, kettesben maradt valamelyikünkkel,
nem is titkolta el, mily fájó szivvel hagyja itt ezt az aranjuezi
életet.
– Még csak egy hetem van!… még csak öt napom van!… – számlálgatta a
napokat szomoruan.
És hogy minél alaposabban kiélvezze a még rá várakozó – oly rövid! –
gyönyörüséget: nagyokat nézett és nagyokat hallgatott, közben pedig
nagyokat huzott mindenféle szeszből, akármi került az asztalra. Ugy
ivott, ahogy csak tengerész tud inni.
Vagy három nappal azelőtt, hogy lejárt a szabadsága és visszautazott az
állomására, az ujságok rémes hajószerencsétlenség hirét hozták, s a mi
vacsorázóasztalunknál is egész este csak erről a katasztrófáról volt
szó.
Természetesen nem hallgattuk el műkedvelő megjegyzéseinket és nem
győztünk eléggé álmélkodni azon, hogy noha alig van nap, amely valami
új, hasznos találmányt ne hozna és noha az ember egyre jobban urává
válik az elemeknek: a hajószerencsétlenségek száma nem kevesbedik és az
emberi elme még most se tudott kieszelni semmit, aminek a segitségével,
ha a szerencsétlenséget soha se is lehet kizárni, legalább annyira
lehetne csökkenteni a veszedelmet, hogy az efféle borzalmas katasztrófa
a nagyon ritka, a kivételes esetek közé tartozzék… Még vadabbakat is
mondtunk.
Eszünkbe se jutott, hogy megkérdezzük a köztünk ülő egyetlen szakértő
véleményét, annyira megszoktuk a szótlanságát.
S a mi hajósunk nem jelentkezett magától. Végighallgatta odavetéseinket,
mintha egyetértene velünk, vagy mintha éppen ez a tárgy érdekelné a
legkevésbbé, megvárta, mig a vita leviharzik, aztán eljött velünk nem
tudom melyik mulatóhelyre, s egész este hallgatott és ivott.
Csak reggel felé, amikor a kávéházban mindössze hárman-négyen maradtunk,
kivánkozott ki belőle, a mit a nagy társaságban elhallgatott, nyilván
azért, mert félt mindentől, ami a szónokláshoz hasonlitott.
Fölhasználta az első alkalmat, amikor a beszélgetés lankadni kezdett és
ezzel a kijelentéssel lepett meg bennünket:
– Az este, amikor a katasztrófáról volt szó, nem akartam vitatkozni,
mert attól tartottam, hogy talán untatnám a társaságot; de szeretnék
erről valamit mondani, ha ugyan érdekli az urakat.
Ez volt az első eset, hogy nem kellett kérdezgetnünk és magától
hozakodott elő valamivel. Azért csak érdeklődést láthatott az arcunkon,
sőt talán kiváncsiságot. Figyelmünk beszédessé tette.
– Én azt hiszem, – folytatta, – hogy a hajószerencsétlenségek száma
mindaddig nem fog csökkenni, ameddig nem lesz kisebb az emberek
kapzsisága. Mert, meg vagyok győződve, minden esetben ki lehet mutatni,
hogy a katasztrófának az alap-oka valami esztelen, könnyelmü vagy
lelketlen takarékosság volt.
Sietett megmagyarázni, miért gondolja ezt.
– Azok a társaságok, amelyek a tengeren a személy- és az áruforgalmat
igazgatják, mindenütt rettenetesen kihasználják az emberi munkaerőt.
Kockázatos takarékosságból, a veszedelemmel nem törődő gazdálkodással
kizsákmányolnak bennünket; visszaélnek azzal, hogy embert mindenre,
minden föltétel mellett kapni. A hajón mindig csak annyi a munkaerő,
amennyi éppen okvetlenül szükséges. Elég egy-két embernek a betegsége és
– ami ebből szükségképen következik – a többinek a nagy fáradtsága,
egyiknek-másiknak a kimerültsége – és már beáll a veszedelem. Csak egy
kis vihar, meg egy kis – minduntalan kinálkozó – véletlen kell, hogy a
katasztrófa megtörténjék. Éreztek-e valaha igen nagy kimerültséget? Ha
igen, úgy tudják, hogy van egy állapot, amikor az ember jár-kel s
olyannak látszik, mint aki ébren van, de valójában nincs magánál; az
esze nincs helyén és se a megfigyelése, se az ereje nem több, mint
amennyi egy alvajáróé. Gépiesen elvégzi a megszokott dolgát, de nem
tudja, hogy mit csinál. Tessék ebben az állapotban egy hajót vezetni,
kivált viharban! És a kimerültségnek van még egy ennél is sulyosabb
állapota: az az állapot, amikor az ember a pihenésnek, az alvásnak olyan
gyötrő szükségét érzi, hogy nem törődik többé semmivel a világon, hogy
összeomlik egész erkölcsi ereje és az elalvás gyönyörüségéért kész
odaadni az életét, nemcsak a tulajdon életét, hanem a mások életét is,
mindent. Ezt az állapotot már kevesen ismerik; még elképzelni is csak az
tudja, aki már próbálta. Én ismerem ezt az állapotot. Pedig, amint
láthatják, hatalmas testalkotásu, ép, erős, egészséges ember vagyok, aki
kibir egyet-mást. Rossz embernek sem tartom magamat. És mégis… Egyszer,
egy ilyen állapotban, előre láttam a veszedelmet, éreztem, szinte
tudtam, hogy a pokolba viszem a hajót és olyan végtelen, olyan halálos
fáradtságot, olyan kimondhatatlan, szörnyü fásultságot éreztem, ugy
szomjuhoztam a pihenést, legyen ez bár a nirvána, hogy nem tudtam többé
törődni semmivel, nem bántam a halált, nem sajnáltam senkit és semmit,
és abban a bizonyosságban, hogy egypár perc mulva el fogok pusztulni és
velem együtt el fognak pusztulni a többiek is, átadtam magamat és az
egész hajót a sorsnak, akárminek, ami jöhet, aminek jönnie kell,
csakhogy a félálomból belemerülhessek a mély álom, a teljes
öntudatlanság édes gyönyörüségébe, amelyet ebben a pillanatban a
menyországnak éreztem. Egy hajszálon függött mindnyájunk élete; a
vakszerencse tette, hogy megmenekültünk; előre láttam a hajónk
pusztulását, ugy, mint valami elkerülhetetlen bizonyosságot és mégse
volt erőm csak egy mozdulatot is tenni a veszedelemből való
kiszabadulásra, képtelen voltam ellentállni az álom vágyának. Igaz, hogy
félig már ekkor is aludtam, sőt talán nemcsak félig.
Elbeszélte az esetet.
Igaz, lehetett már akkor másfél vagy talán két napja is, hogy egyáltalán
nem aludtam. A rend az, hogy négy óráig teljesitünk szolgálatot s aztán
fölváltanak. Először könnyelmüségből mulasztottam el azt az időt,
amelyet az alvásnak kellett volna szánnom, korhelykedtünk. Másodszor már
idegességből nem tudtam aludni. Harmadszor azért loptam meg magamtól az
álmot, hogy szivességet tegyek egyik társamnak, aki rosszul érezte
magát, s aki helyett valakinek szolgálatot kellett tennie. Azután megint
rám került a sor. Végül amaz nagyon beteg lett, a másik társamnak pedig
– egy másik betegség következtében – egyéb munkát kellett végeznie, s
mert rendes körülmények között is mindnyájunkra szükség volt, annyira,
hogy egyszerre csak egyikünk lehetett szabad: nem volt, aki fölváltson.
Szóval, már alig álltam a lábamon s rettenetes álmosságot éreztem. De
hát nagyon kevesen voltunk!…
Január vége felé jártunk. Szörnyü hideg volt s egyszerre vihart kaptunk.
Órákig szakadt a jeges eső s paskolt a lenge eresz alatt. Csuromviz
voltam; a jéghideg nedvesség átjárta a köpönyegemet, a ruhámat, a
bőrömet, a csontomat. Koromsötét éjszaka borult ránk; s a süvöltöző szél
folyton verdeste rajtam az ázott ruhát. Annyira fáztam, hogy vacogott a
fogam; az álmosságom kezdett leküzdhetetlenné válni. És nekem ott
kellett maradnom a poszton; vezetnem kellett a hajót.
Eleinte csak azt vettem észre, hogy nem gondolkozom. Aztán, hogy
el-elbóbiskolok. Összeszedtem minden lelkierőmet és egyre
figyelmeztettem magamat: „Oda kell vigyáznod! Oda kell vigyáznod!“ Majd
rájöttem, hogy gépiesen ismételgetem magamban ezeket a szavakat, folyton
ismételgetem, de nem tudom, hogy ezek a szavak mit akarnak jelenteni és
hogy mire kell vigyáznom. A szemem majd leragadt az álmosságtól.
Rajtakaptam magamat, hogy nem tudok figyelni sehová, hogy öntudatlanul
teszem, amit teszek, a megszokás valami ösztönével, mint az állat és
hogy már csak hébe-hóba eszmélek.
Azután a lelkierő valami utolsó maradványával meg-megsarkantyuztam
roskadozó eszméletemet. Mozogni igyekeztem, egy helyben állva is
lépéseket tettem, hogy ébren maradjak. De föl-fölriadva észrevettem,
hogy már félig alszom; hogy állva is el-elalszom… Még ki-kizökkentem a
szendergésből, de éreztem, hogy már nem vagyok magamnál. Mind
tartósabban ejtett hatalmába a zsibbadtság. Olykor még ostorozni akartam
magamat: „Oda kell vigyáznod!“ De már nem tudtam, mit akarok és éreztem,
hogy nem tudom, mit csinálok. Éreztem, hogy a szunnyadásom mind tovább
és tovább tart és már-már kihat az egész testemre.
Végre megtörtem és átláttam, hogy már nem birok magammal. Hogy már nem
akarok küzdeni, hogy már nem bánok semmit, csak egy leküzdhetetlen
vágyat érzek: ledőlni és aludni! És talán már aludtam is. Még
meg-megmozdultam, de már aludtam. Valami isteni kéjérzet melegitette át
a testemet, éreztem, hogy belesüppedek a teljes öntudatlanságba… és
ugylátszik, hallucinálni kezdtem.
Mert egyszerre két nagy zöld szemet pillantottam meg, két, merőn
rámszegzett, nagy zöld szemet. Lehet, hogy ez a két nagy zöld szem nem
volt álom; lehet, hogy a hajó egyik macskája bámészkodott rám… mert a
hajón, hogy a patkányokat pusztitgathassuk, sok macskát tartottunk.
Lehet, hogy valamelyik macskának az a szeszélye támadt, hogy egyszer
megszemlél egy igazi vihart, és éjszakai kóválygásában megállapodott
előttem, elbámulva azon, hogy: hát ez a fekete alak mit keres itt, ebben
a cudar időben?!…
De én ezt a macskát a Részvénytársaságnak néztem és a csodálatos zöld
fényre meredve, igy orditoztam… vagy csak álmodtam, hogy orditozok:
– Te, Részvénytársaság, te cudar Részvénytársaság, te gyalázatos
Részvénytársaság, kiszipolyozod a csontjaimból a velőt és most eljöttél,
hogy lásd a müvedet?! Merőn nézel rám, ijesztő zöld szemeddel, mert nem
akarod, hogy elaludjam, még most sem akarod engedni, hogy elaludjam?!
Hát dögölj meg, mert én csak azért is elalszom, mert én egy percnyi
alvásért odaadom az életemet, mert én nem bánok semmit, nem törődöm
senkivel, ütközzünk össze a poklokkal, azt sem bánom, én szivesen megyek
a halálba és viszem a többieket is, a hideg, jeges, fekete vizbe, a
nedves sirba, a zuhogó, fekete hullámokba, és dögölj meg mérgedben, mert
én magammal meg a többiekkel elpusztitom a hajódat is, és aztán
höröghetsz, hogy: milyen kár a pénzedért!… dögölj meg mérgedben, rám
hiába meresztgeted undok zöld szemed, én nem törődöm veled és nem
törődöm a halállal, nevetlek téged is és nevetem a halált, nekem
mindegy, ha az arcomba ugrol is, nekem mindegy, mert én aludni akarok,
aludni akarok!…
Ebben a pillanatban valami rémes tülkölést, bugást és csöngetést
hallottam, mindenféle fényességek, fénypontok, fénycsikok, fénysávok
jelentek meg káprázó szemem előtt… és, ugy látszik, erre már
fölébredtem. Mert a vad kiabálás magamhoz téritett… egy pillanatig azt
hittem, hogy megőrülök… de aztán már teljesen az eszemnél voltam és
tisztán hallottam egy vad, durva hangnak az orditozását:
– Gazemberek, piszkok, disznók, mit csináltok, alusztok?!…
Egy roppant nagy hajó haladt el mellettünk, mondhatnám: egy hajszálnyi
távolságban, mert az összeütközéstől és a mi hajónk szétlocscsantásától
igazán csak egy hajszál választott el bennünket.
Hiába adott mindenféle jelt, hiába szórt fényt és harangozott: én nem
láttam, nem hallottam, csak mentem előre, nyilegyenesen, neki a
halálnak.
Pedig ott álltam a helyemen. Ott álltam, feketén mint a Bolygó Hollandi,
akinek a hajója némán vonul a nagy végtelenségbe. Ott álltam, teljesen
elcsigázott testtel, lélek nélkül, haszontalanul.