Mrs. Luck mosolyog.
*
Óriási dübörgés a lépcsőn.
Beront Captain Luck, kipirultan, elfulva.
– Polihisztor megnyerte a pardubici nagy akadályversenyt!
A kapanyél csakugyan elsült. Hogyan történhetett ez?
Semmi ördöngősség se volt a dologban. A pardubici hosszu és kacskaringós
pályát nem igen ismerik a zsokék. Nem csoda; minden esztendőben csak
egyszer vannak ott. De az az elhanyagolt, öreg zsoké, akit a tréner
Polihisztorra ültetett, már kiismerte magát a pardubici pályán is.
Eszeágában se volt, hogy megmutassa az utat a többieknek; különben is
Polihisztor, akarva, nem akarva, hátul kullogott. És mig a komoly
jelöltek lovasai rendre hamis utra tévedtek, s csak nagy tér- és
időveszteség után kerültek vissza a helyes utra, hogy átugrathassák az
összes akadályokat, addig az eleinte messze elmaradó, de a jó uton
haladó Polihisztor szép lassan beugrándozott és bekocogott elsőnek.
A nagy eseménynek a puszta hire is elég volt rá, hogy Véghváry ur
felválthassa a győzelmét egy kis aprópénzre.
Illő jutalom mellett száz korona kölcsönt szerzett egy ismerős
pincértől.
– Ha nem volnál beteg, – szólt a feleségéhez – most elmehetnénk mulatni!
De hiszen már egy cseppet se volt beteg! Semmi baját se érezte; az
örömhir azonnal meggyógyitotta.
Felöltözött és elmentek mulatni.
Mialatt lesiettek a „Vaskapu“ lépcsőjén, a beteg asszony a lépcső
tükörfalába pillantva, boldogan vette észre, hogy az arca rózsásabb és a
tekintete ragyogóbb, mint valaha, egy kicsit elgondolkozott.
Hogy ilyesmitől függ a sorsuk!… Sőt talán az élete!… De arra gondolt,
hogy ha az, amit ők átélnek, egyáltalán lehetséges, akkor nemcsak ők,
hanem sokan, nagyon sokan bünösök.
Ha az egész világ eltüri, megengedi, lehetővé teszi, hogy a kalandorság
néha szerencsével járjon, mig a tisztes munkának soha se juttat a száraz
kenyérnél egyebet: akkor nemcsak ők a bünösök, hanem bünös az egész
világ.
És ezzel elaltatta a lelkiismeretét.