Hanem akkor történt valami, ami egy kissé megingathatta Argentina
közvéleményét.
Elérkezett az a nap, amikor a klubnak meg kellett tartania az évi
közgyülését. Lakomáikat és vidám összejöveteleiket a milliomosok már jó
ideje másutt rendezték; nem mintha tüntetni akartak volna a hatalmas
ujság ellen… ó nem!… hanem azon a cimen, hogy holmi apró mulatságokkal
kár volna profanizálni a monumentális épületet. De a közgyülést már még
se lehetett másutt megtartani, mert sokan azt kérdezhették volna, hogy:
mire jó hát ez a monumentális épület, ha még csak a közgyülést sem lehet
megtartani benne?!…
A milliomosok tehát összegyülekeztek – a milliomosok is, de még nagyobb
számban a milliomos-növendékek – és amint javában helyeselték az
igazgatóság előterjesztését, a monumentális épület egyszerre csak
összeomlott, mint egy kártyavár s maga alá temetett vagy huszonöt
milliomost és kétszerannyi jeles férfit, akiket a milliótól csak ez a
váratlan szerencsétlenség üthetett el.
Az ifju Ramiro ugyanis, aki annak idején többet foglalkozott a szép
lányokkal, mint a tanulmányaival, a korszakalkotó épitkezés alkalmával
nemcsak a kis fiu kivánalmairól talált megfelejtkezni, hanem egy elemi
szabályról is… és ki merte volna erre figyelmeztetni?! A „Buenos-Ayres“
fiát!
(Ime, a festőművészet nagy felsőbbsége az épitészettel szemben! A
legrosszabbul festett kép se üthet agyon senkit.)
A „Buenos-Ayres“ másnap számitva rá, hogy a menybeli hatalmak sokat
elbirnak, türelmesek és nem fognak rácáfolni, átháritotta a felelősséget
a gondviselésre, s aztán ékes szavakkal siratta el a szerencsétlenség
áldozatait. De meghatottságában se szalasztotta el a kedvező alkalmat,
hogy még egyszer rápirithasson a már letiport kis fiura. Nem vonja ki
magát – irta – az általános gyászból, de jóleső elégtételt talál benne,
hogy ez a szomoru esemény milyen fényesen igazolja a „Buenos-Ayres-t“
minden olvasója előtt. Végre az egész világ láthatja, hogy a felbérelt,
epileptikus kis fiunak mennyire nem volt igaza! Hát nem lett volna kár
elékteleniteni, ilyen rövid idei használatért, azt a monumentális
épületet, amely igy maga volt a tökéletesség?!… s amelyre a hálás
kortársak ugy fognak emlékezni, mint egy gyönyörü álomra?!