Nem telt bele hosszu idő s az ifju Ramiro palotája felépült. Számtalan
millióba került, de messziről csodájára jártak. Kivülről ugy festett,
mintha nem klubépület, hanem királyi várpalota volna; belül pedig – nem
számitva egy csekélységet, amelyről később lesz szó – mindent meg
lehetett találni benne, amit a kényelemre vágyás valaha kieszelt.
A „Buenos-Ayres“ épitészeti szakértője megirta, hogy a világ még sohase
látott ilyen nagyszerü alkotást. Amit az ókor, középkor és ujkor
épitészete fenségeset alkotott, az mind eltörpül ahoz a csodához képest,
amelyet a legujabb kor az ifju Ramirónak köszönhet.
Ha nem is ilyen határozott szavakkal, de mindenki csak magasztalni tudta
a milliomosok uj klubhelyiségét. Hiába keresgéltek, nem leltek benne
semmi hibát, se kivül, se belül. Az idegennek legelőször ezt a palotát
mutatták meg s az ifju Ramirót ugy emlegették, mint Argentina legnagyobb
emberét, akinek valamennyi épitészeti stilus minden szépségét sikerült
egyesitenie egyetlenegy remek alkotásban.
Hanem az ifju Ramiro nem tudott örülni ennek a páratlan dicsőségnek. Az
ifju Ramirónak nem tetszett az, hogy a milliomosok és a
milliomos-növendékek sehogy se tudnak odaszokni az uj klubhelyiséghez.
Amilyen sürün keresték fel, hogy ujra meg ujra megbámulják, olyan rövid
ideig időztek ott. Sokan közülök beléptek más klubokkba is s odaszoktak
az ujabb tanyához; mások lelkesen magasztalva az ifju Ramiro gyönyörü
palotáját, visszaszoktak az otthonüléshez.
Voltak, akik gyanitották, hogy mi teszi olyan borongóvá az ifju Ramiro
arcát. De nem volt, aki elő mert volna állani ezzel a sejtelmével. Senki
se akarta magára vállalni, hogy ő legyen az első, aki kiköt a hatalmas
„Buenos-Ayres“-szel.
Végre egy kis fiu, akit az apja elvitt, hogy a többi bucsujáró között ő
is megszemlélhesse Argentina csodáját, kipattantotta a dolgot. A kis fiu
sirva fecsegte ki az utcán, hogy a mesésen szép épületből egy szükséges
mellékhelyiség hiányzik.
Hát igen, ezt az egyet csakugyan kifelejtette az ifju Ramiro a
máskülönben oly csodás alkotásból. És annak idején senki se merte
figyelmeztetni rá, hogy erről megfeledkezett. A „Buenos-Ayres“ fiát!
Attól lehetett tartani, hogy a kis fiu leleplezése nyomán Argentina
közvéleménye ugy fog itélni, hogy akármilyen monumentális alkotás is a
milliomosok klubja, ez mégis hiba volt… De ott volt a „Buenos-Ayres“!
Ez a hatalmas ujság az ifju Ramiro védelmében mindjárt másnap olyan
ujságháborut inditott meg, amelynek a kis fiut végre is szét kellett
morzsolnia.
Első cikkében bebizonyitotta, hogy a kérdéses mellékhelyiség merőben
felesleges valami és eféle óhajtás csakis egy kis fiunak az elméjében
foganhat meg, tekintve, hogy az ilyen kis fiunak még nincsen esze.
Másnap a pszichológia nézőpontjából fejtette ki, hogy az emberek nem
azért járnak a klubba, amiért a kis fiu gondolja.
Harmadszorra az esztétikát hajtotta a kis fiuhoz, az esztétikát, mely a
monumentális alkotásoknál nem ismer hasonló kivánságot.
A negyedik alkalommal megvilágitotta, hogy a látszólagos megfeledkezés
voltaképpen nagystilü ujitás, amelyet az emelkedettebb szellem, a
haladottabb kor, a fejlődés törvénye követelt meg.
Aztán hetekig bizonyitgatta, tanuvallomásokkal, hogy a kis fiut
felbérelték mellőzött műépitők.
Végül leleplezéseket közölt a kis fiu családjáról. Kideritette, hogy a
kis fiu összes felmenői büntetett előéletüek és epileptikusok voltak.
Minden nap közölt ezer sort az ügyről és csirájában taposta el a másik
véleményt.