Gregoricsék aznap, amikor az államtitkár levele megérkezett, annyit
beszéltek az alsó-tengelici csillagvizsgálóról, hogy lassankint maga
Gregorics is reménykedni kezdett, s mikor este lefeküdtek, már szentül
hitte, hogy a szerencse végre bekopogtat hozzá.
– Miért ne történnének csodák?! – kérdezgette magától. – Ha nem is
vagyok egy Schiaparelli, megtanultam, amit tudnom kell, és
lelkiismeretes, sőt kitünő munkás vagyok. Aztán ugyan ki érdemelte ki
ezt az állást régebben és jobban, mint én?! Aki versenytársam lehetne,
annak nem kell. El se tudom képzelni, hogy kit fognak kinevezni, ha én
megint nem jutok eszükbe?! Miért ne történnének csodák?!
Gregorics nem tartozott a buzgó törtetők közé, mert fiatalabb korában –
egy párszor – megpróbálta egy kicsit előbbre tolni a szekerét, de
valahányszor megpróbálta, mindannyiszor olyan rugást kapott a sorstól,
hogy később örökre elment a kedve minden mozgolódástól. Már vagy egy
negyed százada nem járt utána, hogy az ismerősei bármit is tegyenek az
érdekében; elhanyagolta az összeköttetések és pártfogók keresését, meg a
jóbarátok kihasználását; semmit se akart, várt és remélt a jövőtől:
élhetetlen embernek tartották és joggal.
De hát sohase történnék meg, hogy egyszer-egyszer, kivételesen, olyan
valakit neveznének ki egyik-másik állásba, akit senki se pártfogol, s
aki maga se jár utána, hogy megszerezze, amit kiérdemelt?! Olyankor se,
amikor nem igen van, kik közül választani, amikor az élhetetlennek alig
van versenytársa, amikor rá kellene terelődnie a figyelemnek, amikor az
intézkedőknek tudniok kell, hogy már régóta rajta volna a sor?!
Ej, miért ne történnék meg ez minden félszázadban egyszer?! Nem olyan
rossz a világ, csak sok az eszkimó, kevés a fóka s bizony jobban,
hamarabb boldogulnak azok, akik a könyökükkel törnek maguknak utat!
Nagyon izgatta a reménykedés és egész éjjel nem tudott aludni. Pedig még
egy egész napnak és egy egész éjszakának kell elmulnia, amig megtudhat
valamit! Mert huszadikán kapták meg a levelet s az államtitkár csak
huszonkettedikére rendelte magához.
– Az is jó jel, – szólalt meg mellette Gregoricsné – hogy
huszonkettedikére hivnak. Eszedbe jutott-e, hogy ez éppen a születésed
napja? A kinevezés születésnapi ajándék lesz…
– Nem bánnám, ha nem is lenne az, – felelt Gregorics – csak ne kellene
még egy napig várni! Kezd nagyon izgatni a dolog, holnap semmire se
leszek jó. Milyen kár, hogy elvesztek egy egész napot!
Pedig hát ez a nap lett volna életének a legszebb napja, mert ezen a
napon csak boldogitó ábrándoknak élt.
Reggelre kelve már mind a ketten bizonyosra vették a kinevezést. Egész
nap csak erről beszéltek s annyira beleélték magukat az igazgatóságba,
hogy apróra kiszinezték, hogyan fognak élni Tengelicen… részletesen
letárgyalták, mit fognak vásárolni az uj javadalmazásból… mi kell a
gyermekeknek… egy egész életet éltek át – képzeletben.
Olyan bizonyosra vették a kinevezést, hogy nyiltan beszéltek a gyermekek
előtt, s később maguk a gyermekek is tréfálkoztak szüleiknek ezen az
emlékezetes, nem első, de utolsó csalódásán:
– Tudjátok, ez aznap történt, amikor a papa igazgató volt!…
Huszonkettedikén reggel Gregorics betámolygott az államtitkárhoz és
zöldesfehér ábrázattal várta az itéletet.
Az államtitkár, aki már három nappal előbb aláiratta a miniszterrel azt
az okiratot, mely Szenttamásy Ferdit nevezte ki az alsó-tengelici állami
csillagvizsgáló intézet igazgatójává, – Szenttamásy Ferdi érdekes fiu és
kitünő parti volt, akit rendkivül sokan protegáltak – igy szólt az
ájuldozó Gregoricshoz:
– Egy kis memorandumot kellene kidolgozni arról, hogy micsoda ujitások
váltak szükségesekké az alsó-tengelici csillagvizsgáló intézetben s hogy
milyen feladatokat tüzzön a miniszterium az ujonnan kinevezett igazgató,
Szenttamásy Nándor ur elé. Önt ügyes embernek mondják. Ha elvállalja ezt
a munkát, tiz napi tizkoronás napidijnak és utiköltségeinek megtéritésén
kivül kétszáz korona jutalomdijban részesitjük önt.