Az alsó-tengelici csillagvizsgáló intézetet még a néhai Tapolcsányi
Gedeon herceg alapitotta, a saját szórakozására, mert szenvedélyes
asztronómus volt. Fölszerelte a csillagvizsgálóját ugy, hogy ez semmiben
sem maradt mögötte a külföld leghiresebb e nemü intézeteinek; a
csillagászati tudomány óriási fejlődésével lépést tartva, egész vagyont
költött rá, hogy minden uj fölfedezést fölhasználhasson s minden uj, a
régieknél tökéletesebb műszert megszerezzen; szerződtette a legjelesebb
külföldi szakembereket; világhirü tudósokat hivott meg Tengelicre,
állandó otthont és pazar kényelmet nyujtva nekik, mint Nagy Frigyes vagy
II. Katalin cárnő az enciklopedistáknak; fiatalembereket tanittatott ki,
hogy előbb a szakembereknek segitőik legyenek és majdan ők maguk is
sikerrel vizsgálhassák a csillagokat… Szóval latifundiumának egész
jövedelmét a csillagvizsgálójára költötte és haláláig maga igazgatott az
intézetében, mert kivált hatvanöt-hetven éves korától fogva nem volt más
kedvtelése, csak az asztronómia.
Tapolcsányi Gedeon herceg bibliai kort ért el. Száztizenhárom esztendős
volt, amikor örökre elaludt, de minthogy sohse jutott eszébe, hogy
egyszer ő is meghalhat, végrendelet hagyása nélkül hunyt el s azt az
igéretét, hogy a csillagvizsgálóját az államra fogja testálni, soha se
váltotta be. Unokája és általános örököse, Tapolcsányi Adolf herceg, már
maga is öreg ember volt, amikor a Tapolcsányi-vagyon birtokosa lett s
bár egészen másfajta csillagok iránt érdeklődött, mint a nagyapja, – a
csillagok közül ugyanis csak a minél inkább megközelithetőket kedvelte,
– mégse tartotta sürgős szükségnek, hogy csillagvizsgálóját a nemzetnek
ajándékozza. Ebben az ügyben nem tett egyéb nevezetes intézkedést,
minthogy egy pár drágább tudóst haza expediált, a csillagvizsgáló
intézet igazgatását pedig rábizta egy pár olcsó hazai erőre:
csináljanak, amit akarnak, de csak nézelődjenek tovább, hogy ébren
tarthassák a nagynevü előd, a hires, tudós Tapolcsányi Gedeon herceg
emlékének.
Utóbb kiderült, hogy Tapolcsányi Adolf herceg bölcsen cselekedett. Mert
fia, Pál herceg, akinek egy darabig kisebb gondja is nagyobb volt a
tengelici intézetnél, olyan gyönyörüen szétszórta a roppant örökséget,
hogy utoljára nem maradt egyebe, csak a csillagvizsgálója.
Ekkor Pál herceg egyszerre átlátta, hogy az apja és tudós szépapja mégis
csak okos emberek voltak, már csak azért is, mert egy csilagvizsgálót
nem lehet olyan könnyen eladni, mint egy aranyórát.
De ha az embernek már nincs egyéb eladni valója, csak éppen egy
csillagvizsgálója, hát megpróbálja eladni ezt is, mert mit csináljon egy
csillagvizsgálóval az olyan ember, akinek már semmi egyebe?!
Felajánlotta tehát az államnak megvételre. Néhány milliót kért érte; azt
az összeget, amelyben már a kamatos-kamatja is benn volt mindannak, amit
szépapja a tudományra költött.
De nagy összeget kellett kérnie, hogy ha az alkudozást sokszor kell
elülről kezdenie, sokat engedhessen belőle.
Mikor a minisztertanácsban először került szóba az a kérdés, hogy
megvegye-e az állam a tengelici csillagvizsgálót, a miniszterelnök igy
szólt:
– Mi az ördögöt csinálunk mi az alsótengelici csillagvizsgálóval?!
Hiszen ott van a nagytégelyi csillagvizsgáló intézet, meg még nem tudom
melyik… azokkal se tudunk mit csinálni.
De a földmivelésügyi miniszter aggodalmaskodott:
– Bizonyára nekem van a legkevesebb közöm ehhez a csillagvizsgálóhoz. De
ne felejtsük el, hogy Tapolcsányi Pál herceg kedves embere éppen annak a
főhercegnek, aki a legkevésbé szokott tréfálni olyankor, amikor egy
miniszter megbosszantja.
A közoktatásügyi miniszter lelki szemével már szinte látta, mekkorát fog
repülni, ha a főherceg megharagszik, s minthogy semmi kedve se volt
egészen a Sirius-csillagig repülni, hirtelen elhatározta, hogy már akkor
inkább csak az alsótengelici csillagvizsgálónál marad. Mégis csak jobb
lesz a Siriust onnan nézegetni, mint egészen közelről.
Ha az ember megtalálja a kellő teleszkópot, sok ujat fedezhet fel a
világegyetemben. A miniszter is hamarosan fölfedezte, hogy ez a vásár
voltaképpen igen előnyös volna az államra nézve.
Elhatározták, hogy lealkusznak egy milliót, s Pál herceg kapva-kapott az
ajánlaton. Mire a vásárt megkötötték, már az egész ország tudta, hogy
közoktatásunknak égető szüksége volt az alsó-tengelici csillagvizsgáló
intézetre, s hogy a kormány ügyessége ismét egy milliót mentett meg az
államnak.
De most egy uj kérdés merült fel. Ha már megvan a csillagvizsgáló,
valamit kell csinálni vele. De mit?
A kormány először arra az álláspontra helyezkedett, amelyre annak idején
Adolf herceg. Egyszerüen fenn kel tartani. Ki kell nevezni oda egy csomó
igazgatót meg egy pár olcsó tisztviselőt; amugy is sok protegált ember
van, akit valahová el kellene helyezni. A kinevezettek aztán
csináljanak, amit akarnak; csak legyenek ott és nézelődjenek a
csillagokba, Gedeon herceg emlékezetére.
Hanem véletlenül egy pár jóvérü s mulatós kedvü dzsentri-fiu volt az,
akit legelőbb kellett – bárhová – elhelyezni, s az alsótengelici állami
csillagvizsgáló intézet első igazgatója és tisztviselői egy kicsit
vissza találtak élni arany szabadságukkal. Minél kevesebbet nézelődtek a
csillagokba; e helyett – minthogy a fővárostól Alsó-Tengelic
gyorsvonaton csak másfél óra – minduntalan orfeumi énekesnőket vittek ki
magukkal a csillagvizsgálóba és olyan zajos táncmulatságokat
rendszeresitettek ott Gedeon herceg emlékezetére, hogy egyszer nagy
botrány lett a dologból s a csillagvizsgáló jóvérü igazgatójának és
tisztviselőinek át kellett bukniok más, jobb, de valamivel csöndesebb
hivatalba.
Mikor a minisztertanácsban szóba került, hogy a rendszeren változtani
kellene, megint a földmivelési miniszter oldotta meg a kérdést, mondván:
– A tudomány nem használ, de nem is árt. Mit szólnátok hozzá, ha komoly
tudósokat küldenénk oda?! Hadd mulassák ki magukat, szegények, a maguk
csöndesebb módja szerint; ebből nem támadhat kellemetlenség. Majd
jelentéseket fognak szerkeszteni, amelyeket aztán a közoktatási
miniszterium az irattárba helyez. Az efféle jelentések még sohase
ártottak, se a kormánynak, se Magyarországnak.
Ugy is történt. Komoly tudósokat küldtek oda igazgatónak és
tisztviselőknek, olcsó hazai erőket, akik egyelőre beérték a régi,
csekély fizetéssel. Ezekre is rájok bizták, munkálkodjanak legjobb
tudásuk és tetszésük szerint, ahogyan az egészségük kivánja. Csak éppen,
a forma kedvéért, időnként küldjenek be a miniszteriumba egy kis
jelentést arról, hogy mit figyeltek meg az égen; különben csinálhatnak
akármit. Ha semmit se csinálnak, az se lesz baj.
A minisztériumban hangosan olvasták fel a szorgalmas fiatal tudósok első
jelentéseit. Amit jelentettek, az olyan mulatságosan érthetetlen volt,
hogy aki hallotta, annak nevettében a könnye is potyogott. Persze,
szegények, az égbolton nem figyelhettek meg kiválóan csak Magyarországot
érdeklő dolgokat, és az, hogy ők tudják-e és folytatják-e a
mesterségüket, szintén nem érdekelte az országot. Végre valami jó
léleknek eszébe jutott, hogy sohase fáraszszák magukat az urak ezeknek a
szerencsétlen jelentéseknek a kidolgozásával!… van az irattárban már
elég irat ugyis… nemsokára nem tudják, hová tenni.
De a szorgalmas fiatal tudósoknak se volt maradásuk a tengelici
csillagvizsgálóban. Csekélylették a fizetést, s minthogy a külföldet
mégis csak érdekelték a kutatásaik, rövid idő multán valamennyinek
sikerült jobb állást szereznie s mint valami kisértetes házból, sorra
elszökdöstek a tengelici csillagvizsgálóból, hogy különb javadalmazással
folytathassák a munkájukat.
A miniszteriumban pedig nem tetszett, hogy ennyit kell foglalkozniok a
tengelici csillagvizsgáló intézet személyi ügyeivel, s az utolsó
igazgatóváltozás idején ujra szóba került, hogy nem kellene-e a
rendszeren változtatni? És most az a felfogás kerekedett felül, hogy
mégis csak a jóvérü fiukat kellene kiküldeni oda. Ezeket nem szöktetnék
meg minduntalan a külföldi intézetek, s ezek számára ugy sincs elég
hivatal nagy Magyarországon. Csináljanak amit akarnak. Ha már nem tudnak
meglenni másképpen, még bálokat is rendezhetnek; a miniszter ehhez csak
azt a föltételt köti, hogy rendezzék a bálokat hazai, tudniillik
alsó-tengelici és nem fővárosi erőkkel. Hisz asszony, lány és
lányasszony van elég Tengelicen is.
Igy álltak a dolgok, mikor Gregorics, fővárosi óradijas tanár, azt
kérdezgette magától, vajjon nem az a kábitó szerencse környékezi-e, hogy
ki fogják nevezni az alsó-tengelici állami csillagvizsgáló intézet
négyezer koronával javadalmazott valóságos igazgatójává?…