Gregoricsnak reszketett a keze, amig a levelet olvasta. A szeme is
káprázott egy kicsit. Elolvasta mégegyszer:
„A miniszter megbizásából felszólitom, hogy e hó 22-én délelőtt
hivatalos helyiségemben jelentkezni sziveskedjék. Boros, államtitkár.“
Átnyujtotta a feleségének:
– Olvasd el.
De Gregoricsné már olvasta. A levél véletlenül akkor érkezett, amikor
Gregorics az iskolában tanitott, s Gregoricsné amint megpillantotta a
boritékon a minisztérium hivatalos bélyegzőjét, azt hitte, hogy mindjárt
elájul. Nem birta türtőztetni a kiváncsiságát; felbontotta a levelet,
elolvasta s ujra leragasztotta.
Máskor is csinált ilyesmit, de máskor restelte volna megvallani, hogy
elkövette azt a vétséget, amelyet a levéltitok megsértésének neveznek.
Most azonban olyan meghatottságot érzett, hogy a hibája is semmiségnek
tünt fel előtte s nem tetette, mintha nem tudná, hogy mi van a levélben,
csak szégyenkezve suttogta:
– Már olvastam.
Aztán összenéztek s egy darabig hallgattak. Egymás szeméből akarták
kiolvasni, hogy mit gondol a másik.
Az asszony volt a bátrabb. Egy kis habozás után kimondotta, amit
Gregorics nem mert kimondani s nem mert elhinni.
– Ez nem lehet más, csak az igazgatói kinevezés.
– Tudod, – szólalt meg Gregorics egy kis tünődés után – ha nem ismerném
jobban az életet, magam is azt hinném. Ez a levél olyan furcsán szól… ez
a hivatalos ridegség… az, hogy egyszerüen rendelkeznek velem… végre is
én nem tartozom ahhoz a státushoz, amelyre nézve a miniszter
rendelkezése kötelező… nem tartozom azok közé, akiket bármiféle
kinevezés a miniszterium alantasaivá tett… Igaz, hogy egy állami
intézetnek is szolgáltatok munkát, de csak egyszerü megegyezés alapján,
az igazgató megbizásából, olyanformán, mint egy kereskedő, aki az
intézetnek árut szállit… És igazán azt képzelhetné az ember, hogy ha a
miniszterium valami más szolgálatot kiván tőlem, akkor az államtitkár
udvariasabban irna… mert hiszen nem tartozom neki semmiféle szolgálatot
tenni… Igy csak azzal szoktak rendelkezni, akit le akarnak kötni a
miniszterium szolgálatába, akiről fölteszik, hogy a fölajánlott
örvendetes valamivel együtt szivesen fogad el bármilyen rideg hangu
meghivást. Ez a parancsoló hang velem szemben csak akkor jogos, ha a
kinevezés következik utánna… Igen, magam is azt gondolnám, ha nem
tudnám, hogy nem történnek csodák.
– De mért volna csoda, ha kineveznének?! – vitatkozott az asszony. – Az
állás üres… valakivel mindenesetre be fogják tölteni… ezen a téren kevés
a szakember… az a kevés is el van látva minden földi jóval… csak éppen
te nem, pedig te a legismertebb szakemberek közé tartozol… Aztán az
állást nem pályázat utján töltik be… nem lehet folyamodni érte… a
miniszterium egyszerüen választ. S te már ötven éves ember vagy… harminc
év óta sokat dolgoztál ezen a téren… érdemeid vannak… a kevés
elképzelhető jelölt közül sokan téged tartanak a legérdemesebbnek… s a
legalkalmasabbnak is, akinek a kinevezése nekik is nyereség volna…
Összeköttetéseid is vannak… mindenesetre lesznek, akik ajánlanak… az
egyetem fizikusai jól ismernek… ismernek jól a meteorológiai intézetben
is… a nagytégelyi csillagvizsgáló intézetben csak a legjobbat fogják
mondani rólad… több állami intézetnek szolgáltattál már munkát,
ismeretes, hogy mit tudsz… És nem először van szó róla, hogy erre az
állásra téged kellene kinevezni… sokan beszélik, hogy most téged fognak
kinevezni… Mért volna csoda?!
– Ne áltasd magadat – szólt Gregorics. – Ezt a kinevezést más fogja
kijárni magának. Nem az a kérdés, hogy ki az arravaló ember, hanem az,
hogy kinek van több pártfogója. És ne felejtsd el, hogy én egy lépést se
tettem érte…
– Elég élhetetlenség – zsémbelt Gregoricsné. – Szerencsére nem igen van
más jelölt; olyan kevés ember dolgozik ezen a téren… aki versenytársad
lehetne, az már mind jobb állásban ül. És nem mondtam neked, mit
ujságolt tegnap Doktor Köpeczyné?! Szóról-szóra igy szólt hozzám:
„Gratulálok kedvesem; biztos forrásból hallottam, hogy az alsótengelici
csillagvizsgáló intézet igazgatójává a te uradat fogják kinevezni.“
Mondtam neki, hogy semmit se tudok róla. Erre ő azt felelte: „Nem is
nevezhetnek ki mást; mert kit neveznének ki?! Már mindenkit kineveztek
erre az állásra, aki csak szóba kerülhetett, s mindenki feljebb bukott
belőle. – Az uradat mindenki megelőzte; de végre ő rá is rákerül a sor,
mert más már nincs soron“. És tessék! Köpeczyné csak tegnap mondta ezt…
biztos forrásra hivatkozott… most meg az államtitkár magához hivat…
milyen különös találkozás!
Gregorics elgondolkozott. Az asszony mond valamit… a szakmunkálatai már
elég ismeretesek… a miniszterium is tudhat róla, mert több állami
intézetnek szállitott már jó munkát… aki versenytársa lehetne, nem olyan
érdemes ember, mint ő… s aztán őt, aki óradijas tanár a városnál,
meghivják a miniszteriumba!… ezzel a hivatalos rövidséggel!… Milyen
furcsa!… Mégis történnek csodák?!