_Május 20._
Jobban meggondolva a dolgot: még ha csakugyan becsapott is… nem volt
olyan nagy gyöngeség, szinte természetes, hogy megbocsátottam neki… hogy
_neki_ megbocsátottam.
Ha valaki, aki jó férj és jó apa, egyetlen egyszer megtántorodik – és
ugy látszik, néha még az ilyenek is megtántorodnak – a legtöbb férj
pedig egyre tántorog, tántorog… – az ilyennel szemben egyszer, egyetlen
egyszer nem is szabad szigorunak lenni.
Illő megbocsátani neki… meg is _kell_ bocsátani neki, már csak a
gyerekek érdekében is.
A gyerekek ezt szinte megkövetelhetik az anyától.
Hát Isten neki!… Viselem a sorsomat megadással… viselnem is kell, mert
első meglepetésemben hamarjában annyira megbocsátottam, hogy ezt a
bocsánatot már nem vonhatom vissza.
Hanem annak a cudar némbernek, annak már nem tudok megbocsátani!
És esküszöm, hogy addig nem nyugszom, amig ezen a nőn meg nem boszulom
magam! Véres boszut állok a bántalomért, a megaláztatásért, ha az
életembe kerül is!