_Május 22._
Csodálatos nagy gyönyörüség lehet egy egészséges, alapos boszuállás.
Amikor az ember egy perc alatt megfizethet sok, sok keserves óráért;
amikor egy csapással kiadhatja magából mindazt a keserüséget, amelyek
évek során gyülemlettek föl benne, tömérdek szenvedésből, emésztő
gyötrelmekből, elfojtott gyülölségből. Ha az ember, miután évekig tűrt
sérelmeket, ostorcsapást, kegyetlenkedést, megaláztatást, s néha már
fuldoklott a tehetetlen düh fojtogató érzésétől, egy kedvező pillanatban
fölébe kerekedhetik az ellenségének és farkasszemet nézve vele, maga alá
teperheti, leköpheti, agyon pofozhatja, megsemmisitheti az életéért
reszkető, letiport halálos ellenséget!…
Micsoda gyönyörüségeket élhetett át Monte Christo, amikor sorra boszut
állott valamennyi ellenségén, mindazokon, akik valaha nagyot vétettek
ellene s az életét kegyetlenül megrontották!
Könyörtelen volt a boszuállásban, de hiszen a boszuállás ott kezdődik,
ha az ember eltaposhatja, széttiporhatja, megölheti a halálos
ellenséget.
Sőt ott kezdem, hogy ha az ember hirtelen, csak ugy egyszerüen megöli az
ellenséget, az még nem igen elég boszuállásnak. Mert igy az ellenség
csak egy pillanatig szenved, talán nem is szenved, s aztán nem tud többé
semmiről. Mig mi rettenetesen sokáig gyötrődtünk… s megfizettünk-e ezért
egy fejszecsapással?!
Igen, ha előbb porig aláztuk az ellenséget… aztán olyan rettenetesen,
olyan hosszasan elkinozhatjuk, a hogy a „Tosca“ Scarpia bárója
vallatott… és csak ezután tapossuk el a férget – ez már boszuállás!
Csakhogy az ilyenféle boszuállásért a mai világban legalább is becsukják
az embert. (Milyen kár, hogy nem élünk a régi, szép időkben!) És én,
akármilyen kedvem volna börtönben tölteni az egész életemet, csakhogy
ezt az asszonyt megölhessem – nem zárathatom be magamat, mert gyermekeim
vannak, akiknek még szükségük van rám.