_Május 18._
Istenem, milyen gyönge is egy asszony!
Nem állott meg bennem a szó; nem tudtam megőrizni a titkomat.
Addig esdekelt, addig ingerelt, mig végre kipakoltam.
És természetesen lefőzött.
Megesküdött, minden szentekre, hogy azok a bizonyos levelek abból az
időből valók, amikor még nem voltam a felesége.
Olyan szemtelen szerencséje van, hogy egy levélen sincs rajta a kelet;
véletlenül, vagy szándékosan? – de nincsen rajta.
És sehol egy szó, sehol egy mondat, amely elárulná, hogy a levél mikor
kelt.
Persze, hogy hazudik a gazember! Érzem, hogy hazudik.
De amikor meglepett vele, az első percben olyan jól esett elhinnem ezt a
nyilvánvaló hazugságot, hogy elsiettem a megbocsátást.
Most már világos előttem, hogy hazudik. Hogy ujra megcsalt, becsapott…
mit is tehetett volna egyebet?!… De ha már egyszer tökéletesen
megbocsátottam – nem kezdhetem a dolgot elülről.