_Május 7._
Tulajdonképpen leginkább azért vagyok dühös arra az urra, akinek a
nevét, ugy látszik, holtomig viselni fogom, mert az már mégis csak az
utolsó, cudar meggondolatlanság, hogy itthon felejtette a kulcsait!
A gyalázatosság még hagyján, de ez a könnyelmüség!
Ha nem felejti itthon a kulcsait, ugy nem jut eszembe átkutatni a
fiókjait. Meg se villan a fejemben, hogy be kellene pislantani a
kékszakállu kamrájába. És ma is a legboldogabb asszony volnék a világon.
Lehetett volna annyi esze, hogy magával vigye a kulcsait. Megóvhatott
volna ettől a fölfedezéstől.
Mert végre is, az meglehet, hogy a házasságtörő férjnek több mentsége
van, mint a házasságtörő asszonynak. De egy férjnek sincs joga ahhoz,
hogy ilyen szenvedést okozzon a feleségének.
A legkevésbbé pedig annak, aki véletlenül éppen az én férjem volt. Aki
egy olyan ideált mondhatott a magáénak, amilyen én vagyok.
Ugy látszik, minden férfi gazember. De amelyikben van még egy szikrányi
becsület, az minden figyelmességével rajta van, hogy legalább a szegény
asszony soha még csak ne is gyanithasson semmit.
Ha a hüsége már az ördögé is, kutya kötelessége megóvni a feleség hitét,
gyermekes illuzióit.
Az az ur is tartozott volna nekem ennyi gyöngédséggel.