_Május 6._
Olyan sokat sirtam, hogy már elég is volna. És a sok sirástól nem lesz
az ember okosabb.
Csak két dolog világos előttem. Az egyik az, hogy: az uram megcsalt. A
másik, hogy: meg kell boszulnom magamat.
Betege leszek, belehalok, ha nem állhatok boszut.
De mit is töprenkedem ezen olyan sokáig?! Egy tüzesvérü, szenvedélyes
asszony már régen megboszulta volna magát. Megölte volna mind a kettőt;
az egyiket, azt a bestiát, mindenesetre.
Abból, hogy olyan sokat gondolkozom ezen, ami a legtermészetesebb dolog
a világon, azt kell következtetnem, hogy a barátnőimnek, amikor jól
elrágalmaznak a hátam mögött, egy kissé igazuk van. Csakugyan nem vagyok
elég okos.
De hiszen én nem is akarom fölfedezni a nehézkedés törvényét!
És még erről a törvényről is kiderül, hogy nem igaz! Egy szó se igaz
belőle!
Sok száz esztendeig minden okos ember azt hitte, hogy igaz, és utoljára
még ez se igaz!
Hát mit ér el vele az ember, ha sok esze van?!
És aztán, tőlem ugyan beszélhetnek ezek a szép lelkek, amit akarnak!
Azért mégis csinosabb vagyok, mint akármelyik.
Ahányan vannak, mindannyian letennék a haza oltárára összes elmebeli
kiválóságukat, ha ezen az áron olyan szép szájat és olyan formás
orrocskát szerezhetnének maguknak, amilyen az enyém!