_Május 5._
Mit tehettem volna egyebet, mint hogy élve maradok s panasz nélkül
viselem a rám mért szenvedést?! – Némán, anélkül, hogy elárulnám a
titkomat.
Árván hagytam volna két imádott gyermeket?! Csak azért, mert a férjem
nem szeret eléggé… mert elég gyönge volt ahhoz, hogy megcsaljon egy
undok teremtéssel?!… Csak azért, mert nőnemü bestiák is vannak a
világon?!
Nem. Élni fogok. De csak a gyermekeimnek fogok élni. Az, akinek a nevét
viselem, ezentul örökkön idegen lesz előttem. Menjen a bestiájához.
És soha se fogja megtudni, hogy mi történt.
Egyelőre, persze, még akkor se vághatnám az arcába, hogy mit követett
el, ha ez ki is kivánkoznék belőlem. Még tiz nap, amig hazaérkezik.
Akarva, nem akarva, némának kell maradnom addig.
De azután se fogok lealacsonyodni odáig, hogy fölvilágositással
szolgáljak neki, hogy szemrehányással halmozzam el, hogy panaszszal
álljak elő, hogy szégyenkezzem előtte… mert hiszen, olyan furcsa a világ
berendezése, hogy ilyen esetekben a vádlónak kell szégyenkeznie!
Az igazat megvallva, alig várom, hogy egy kicsit meggyötörhessem a
ridegségemmel, a némaságommal, a kifürkészhetetlenségemmel. Ennyi
büntetést megérdemel.
Bizony, rászolgált nagyobb bünhődésre is. Szerencséjére, nem valami
furiával van dolga, hanem egy jobb sorsra érdemes nővel, aki, ha
elárulják, nem tud egyebet, csak szenvedni.
De az elhatározásom, az rendithetetlen.
Sokkal büszkébb vagyok, semhogy ebben a pontban megalkuvást ismernék.
Majd törheti a fejét, amig kitalálja, mi választott el egymástól örökre,
ha egy fedél alatt, egymás szomszédságában maradunk is.
Előre látom, milyen arcot vág, amikor… nem akarja elhinni s meg kell
győződnie róla, hogy az ajtó csakugyan be van zárva.