_Május 4._
Talán igazuk van azoknak, akik képtelenül gyermekes lelkünek csufolnak s
azt jósolgatják, hogy örökre nagy gyerek fogok maradni. Egy héttel
ezelőtt még meg akartam halni; s most, esténkint, ujra elő-előveszem a
kapcsos könyvemet, mintha semmi se történt volna.
Pedig a napló-irás igazán csak leányoknak való időtöltés. S ha engem
erről hat évi házasélet se tudott leszoktatni… ha még ezután a nagy
szerencsétlenség után is képes vagyok rá, hogy papirra tegyem a
gondolataimat – ez, meglehet, csakugyan azt jelenti, hogy született
naiva, örök gyermek vagyok, aki egy-egy percig még a halálos ágyán is
eljátszadozik, amig a játékszer ki nem esik a kezéből.
És mégis jól esik néhány sort firkálgatnom a könyvembe. Nem tudok
meglenni anélkül, hogy valahol egészen őszinte ne legyek. És ezentul már
csak a magánosságban lehetek egészen őszinte. Az, aki elől eddig nem
titkoltam el semmit, soha se fogja megtudni, hogy fölfedeztem a
hitszegését, s hogy ez a fölfedezés halálosan megsértett.