Az asszonyos viselkedésü kis leány csakugyan szinésznő volt: a Fővárosi
Szinház gyermekprimadonnája, a szegény Pan Péter egykori partnere, Antal
Szerafin.
– Jaj, csakhogy jön, Szerafinka! – lelkendezett Morvainé, mikor a kis
szinésznő benyitott a konyhába. – Már alig várom!… Meg akarom kérni,
hogy maradjon Hugó mellett addig, amig visszajöhetek… egy kosár
fehérnemüt kell elvinnem Budára.
– Szivesen, Lujza néni – felelt Szerafin. – Félhétig itt maradhatok…
akár hétig is… mert csak a második felvonásban jövök elő… és felöltözni…
az én nálam csak egy perc!…
Morvainé hálából nyájaskodni akart – régies emberek módjára:
– Jaj, be szép ma, lelkem!… Ez a kalap és ez a frizura nagyon jól áll
magának… meg az is, hogy a szél pirosra csipte ki az arcát. Különben
most mindig nagyszerü szinben van… és egy idő óta egészen
nekigömbölyödött!… Hát otthon hogy vannak? Mit csinál a papa?
Szerafin vállat vont.
– A papa? A papa iszik és mert iszik, nem kap szerepet. És mert nem kap
szerepet, el van keseredve és megint iszik. Azt hiszem, az Alhambrában
se lesz maradása… Hogy van Hugó?
– Csak ugy, mint tegnap. Az imént itt volt Jánossy tanár ur és azzal
ijesztgetett, hogy be kellene vinni a kórházba.
– Jaj, ne engedje, Lujza néni!… Az én Hugómat, kórházba!…
– Szera! Szera! – hallatszott a szobából.
A kis szinésznő bement a beteghez és a jó kollégák a szokott módon
üdvözölték egymást:
– Szerbusz.
– Szerbusz.
– Hogy vagy? – kérdezte Szerafin.
Hugó, aki félig felülve és a jobb könyökére támaszkodva várta a
vendéget, csak a balkezével intett:
– Sehogy. Nem tudom. Délfelé egyszer csak az jutott eszembe, hogy talán
meg is halok. De anyám most azt mondja, hogy a kórházba akarnak vinni és
most már azt hiszem, hogy nem is vagyok beteg. Gyere már és mondd, hogy
mi ujság?
– Ó, nagyon sok ujság van!…
Szerafin letette a kalapját és odaült Hugó mellé az ágyra.
A konyhába nyiló ajtó nyitva maradt. Morvainé, akinek tetőtől-talpig fel
kellett öltözködnie, hogy az utcára mehessen, odakünn minden szót
hallhatott.
– Hát először is – kezdte Szerafin – tegnap este már félig üres ház
volt. A legöregebb szabadjegyesek mind benn voltak, de ezek is csak
immel-ámmal lelkesedtek. Az én számomat még csak megtapsolták valahogy,
de a Králik csinálhatott akármit, az mind nem hatott és egész este
háromszor se tudott kijönni. Másodszor is csak ugy jött ki, hogy egy
lélek se tapsolt, de a Schmink ur előre rugta.
Hugónak, aki előre hajolva leste a szót, kipirult az arca a
gyönyörüségtől.
– És tudod-e, mit mondott ma a Schmink ur a próbán?!… Mikor látta, hogy
az igazgató dul-ful, mert nem volt semmi elővétel, a Schmink ur
egyszerre csak azt mondja nekünk: „No bizony, hát azt hitte, hogy majd
ezzel a Králik-kölökkel pótolhatja a Morvait?!… Nem tudott a „Büvös
süveg“-gel várni addig, amig a Morvai meggyógyul?!“
Hugó mosolygott… mintha balzsamos szellők lengedezték volna körül
izgalomtól égő arcocskáját.
– De a vastag Riza is beszélte… a tulajdon fülével hallotta, hogy az
első előadáson maga az igazgató azt mondta: „Na ja, a Morvai!… A Morvai
az „Álomtündér“-ben!… De hát honnan vegyem elő a Morvait?!…“ És elhoztam
neked az „Utcai Lapok“-at… benne van, hogy a „Büvös süveg“-et le fogják
venni a műsorról és mást kell előrántani, mert a Králik nem vált be.
A betegnek remegett a keze, amig az ujságot átvette, mint a
pénzsóvárnak, mikor az aranynyal telt zacskó után nyul.
– A vastag Rizáról jut eszembe… Képzeld, a Gányó Elemér, aki mostanában
mindig a vastag Riza után járt, megint udvarolni akar nekem!
– És hogyan akart udvarolni?
– Hítt, hogy tud a szinházban egy helyet, ahol senki se láthat meg
bennünket. De én megmondtam neki: „Te tökfejü, hát nem tudod, hogy a
Hugó az én párom?!… és hogy én a Hugóhoz hű maradok, mert olyan szép
fiu, mint a Hugó, talán nincs is a világon?!…“ Megmondtam én neki
szemébe!
– Te, ha egészséges leszek, én ezt a Gányót pofon vágom! Olyan pofont
még nem láttál, amilyet ez a Gányó kap!
– Jól teszed, mert ha én elmondanám neked, hogyan akart elkezdeni velem,
amikor még nem járt a Riza után, akkor nem is egy pofont kapna, hanem
akárhányat! De én nem akarok árulkodni rá, akármilyen szemtelen. És nem
is érdemes beszélni róla; egy uborkaorru kamasz, aki mindig vörös
mancsettában jár és az is szennyes!… Hanem mondok neked mást… még egy
ujságot… a legnagyobb ujságot!… és ezt szándékosan hagytam utóljára,
mert a legjobb falatot utóljára kell hagyni. Holnap egy uj, nagy
szerepet kapsz… amit szép csendesen tanulgatni fogsz… itt, az ágyban…
meg ameddig nem szabad kijönni a szobából… és a darabot akkor fogjuk
előadni, amikor meggyógyulsz!
– Igazán?
Hugónak olyan meleg pirosság ömlött végig az arcán s ugy kezdett
csillogni a szeme, mintha a jó hirtől máris meggyógyult volna.
– Igen, most már bizonyos. Magától a Schmink urtól tudom, hogy holnap
elküldik neked a szerepet. Eddig nem akartam beszélni róla, mert nem
volt egészen bizonyos. Tudod, a szerep igen szép és igy iszonyu
marakodás támadt körülötte. A Králik meg a Gányó össze is pofozkodtak
miatta…
– De hát mondd már, micsoda szerepről beszélsz! – szólt közbe Hugó,
egyszerre elrekedten.
– Jancsi szerepéről… a „Jancsi és Juliska“ Jancsijáról. Ez a „Jancsi és
Juliska“ egy uj, nagy látványosság… az egész világon adják, óriási
sikerrel… és mi is adni fogjuk, a főszezónban…
– Nem volt benne az ujságban… én legalább nem olvastam.
– Nem volt benne éppen Jancsi szerepe miatt. Az igazgató egy darabig nem
tudta, hogy megvegye-e, mert nem volt Jancsija. De mégis csak megvette
és erre a Králik meg a Gányó nekiestek, hogy elhalászszák előled a
szerepet. Egyik gazságot a másik után eszelték ki és minden nap tiz
embert küldtek az igazgató nyakára. Tudod, a Gányónak van egy
unokabátyja, aki ujságiró és a Králiknak az apja portás egy
miniszternél. Én persze mindjárt megmondtam a Schmink urnak, hogy a
Juliskát csak veled játszom el; megmondtam neki: hogy „Ha nem a Hugóm
lesz a Jancsi, akkor keressenek más Juliskát!“ És az igazgató most
nagyon rám van szorulva, mert a Vörösváry mindig kibetegszik a sorozatos
előadásokból, a Pintér Janka pedig egy cseppet sem vált be. A Schmink ur
mellettünk is volt, de a Gányó unokabátyja adta a bankot, hogy: „A
Morvai már elavult, a Morvai már nem hat a közönségre“, a Králik meg
olyan hireket terjesztett, hogy: „A Morvai?… Az már egy hulla!“ De az
igazgató azt mondta a Gányóra, hogy: „Nem bánom, ha egy püspöktől hoz is
ajánlólevelet, azért még se tud semmit!“… és most, hogy a Králik
megbuktatta a „Büvös süveg“-et, elhatározta, hogy a „Jancsi és Juliska“
a főszezónra marad, a mikorra te már bizonyosan meggyógyulsz.
Hugó egyszerre csak elkezdett kiabálni:
– Hallod, anyám, hallod?… Uj szerepet kapok!… Én leszek a Jancsi a
„Jancsi és Juliská“-ban.
– Hallom, hallom! – kiabált vissza Morvainé, aki még nem készült el az
öltözködésével. – De ne izgasd magadat! A tanár ur is mondta, hogy most
semmi se árthat neked annyira, mint az izgatottság!
– Na hát a jó ujságért kapok egy csókot az én Jancsimtól? – kérdezte
Szerafin.
Összecsókolóztak, de Hugót ebben a pillanatban csak az uj szerep
érdekelte.
– Te már megkaptad a Juliska szerepét? – kérdezte.
– Én is csak holnap kapom meg – felelt Szerafin.
– Azt se tudod, az ujságból, vagy más valahonnan, hogy mi van ebben a
szindarabban?
– Azt tudom. Csak az, ami a mesében.
– Én még a mesét se olvastam.
– Ha akarod, elmondom.
– Igen, igen, meséld el!…
– Hát hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény favágó meg a
felesége és ezeknek volt két gyerekük: Jancsi és Juliska. De hiába
laktak az erdő szélén és a szegény favágó hiába vágta a fát egész nap,
azért még se volt pénze, még száraz kenyerük is kevés volt és bizony
legtöbb este mindnyájan éhesen feküdtek le. Hát egy éjszaka a szegény
favágó egyszerre csak megszólal, csendesen, hogy a gyermekek ne
ébredjenek fel és azt mondja a feleségének: „Szeretlek, kedves
feleségem!“ A felesége is csendesen szólt, hogy a szegény gyermekek ne
ébredjenek fel és azt mondta, hogy „Bizony ne szeress engem, mert én
rosszkedvü vagyok!“ A favágó megkérdezte tőle: „Ugyan, ugyan, hát mért
vagy rosszkedvü?“ Az asszony azt felelte: „Azért vagyok rosszkedvü, mert
a szegény asszonynak mindig gyereke születik; minél szegényebb, annál
több gyereke“. A favágó erre azt mondta, hogy: „Hát csak szülessen!“ –
„Igen ám, – felelt az asszony – de ennek a kettőnek se tudunk enni
adni“. A favágónak erre is volt felelete és azt mondta hogy: „Sebaj!
Jancsit és Juliskát holnap elviszszük a sürüség közepébe, mintha rőzsét
akarnánk szedni és aztán ott felejtjük őket, hogy eltévedjenek az
erdőben és ne tudjanak haza jönni. Majd csak meglesznek valahogy, ha nem
eszik meg őket a farkasok és akkor megint születhetik két gyermekünk,
akiket el tudunk tartani.“ Erre az asszony azt mondta, hogy: „Akkor hát
jól van“. Igen ám, de Jancsi és Juliska a másik ágyban nem aludtak,
hanem hallgatództak és kihallgatták, amit a szülők csöndesen beszéltek.
Juliska nagyon megijedt, de az okos Jancsi igy szólt: „Tegyünk ugy,
mintha nem hallottunk volna semmit. Majd borsót szórok el az uton és a
borsószemek után majd csak haza találunk…“
– Nekem ez a mese nem tetszik – szólt közbe Hugó. – Hát olyan szülők is
volnának a világon, akik a gyermekeiket kilökik az erdőbe, hogy megegyék
őket a farkasok?!…
– Ej, hiszen csak mese! – felelt Szerafin.
Morvainé, most már teljesen felöltözötten, megjelent az ajtóban.
Hatalmas kalap meredezett a fején s olyan diszes volt, hogy rá se
lehetett ismerni.
– No, én megyek! – szólt. – Hát édes Szerafinkám, nagyon köszönöm, hogy
olyan szives!… Ne féljen, félhétre itthon leszek! Te pedig, lelkem, ne
izgasd magad azzal a szereppel!…
Megcsókolta a fiát, fölvette a kosarat és menni készült. De még egyszer
visszaszólt:
– Szerafinka, szivem, legyen olyan jó, zárja be utánam a lakás ajtaját!
Félek, hogy beszélgetés közben nem hallják meg, ha valaki benyit… s még
elemelhetnének valamit a konyhából!