Kimentek s a konyhába érve, Morvainé betette maga után az ajtót.
Reménykedett egy biztató szóban, de hátha a tanár olyasmit akar mondani,
amit Hugónak nem szabad hallania.
A tanár megállott s a konyhaedényeket meg a mosóteknőt nézegette.
– Milyen szép kis fiu! – szólt, véletlenül se nézve rá arra az
asszonyra, aki most egyre az ő tekintetén csüngött.
Mintha azt mondta volna: „Milyen kár érte!“ Morvainéból kitört a már rég
fojtogatott sirás.
– Most már nagyon leromlott, – pityergett – elveszitette a szép szinét,
a kis teste lefogyott, a szeme se olyan csillogó, mint azelőtt, csak az
aranyhaja maradt meg… de ha látta volna a méltóságos ur, amikor még
egészséges volt!… Olyan gyönyörü volt, hogy az utcán mindenki utána
nézett… sok uri asszony, idegenek nem állhatták meg, hogy meg ne
csókolják azt a rózsás arcát… a szinháznál a szinésznők majd
megfojtották az ölelgetésükkel, a csókjaikkal… festeni nem lehetne
szebbet, amilyen volt… nemcsak én mondom, mások is mondták: az ember nem
érti, hogy egy olyan szegény asszony, mint én, hogy is tud egy ilyen
angyalt szülni!…
– Hány esztendős? – kérdezte a tanár.
– Kilenc… karácsonykor mult kilenc – felelt Morvainé, a könnyeit
törölgetve.
A tanár a konyhán tul levő kis udvari szoba betett ajtaját nézte.
– Van még egy másik szobájuk is? – kérdezte. – Vagy ott talán albérlő
lakik?
– Nem, ez is a miénk, – felelt Morvainé és sietve nyitotta ki a sötét
kis udvari szoba ajtaját.
A tanár előbb csak bepillantott, de aztán be is ment az oduba és
körülnézett benne. Ez a szemle nem tarthatott sokáig, mert ott ugyan nem
volt sok látnivaló. Egy ágy, amelyben most Morvai szokott aludni, a
mosdó, egy asztalka, meg egy szalmaszék. Mindez annyi helyet foglalt el,
hogy még egy második látogató már nem fért volna el a szobában.
Morvainé örvendezve látta, hogy a tanár leül a szalmaszékre. Hátha mégis
szóra birja a szfinxet!… hátha mégis kicsikar tőle egy kis reménységet!
– Persze, persze… – szólalt meg a Halál barátja – bizony jobb volna, ha
egy szanatóriumban lehetne elhelyezni a fiucskát!
– Istenem, istenem!… – sóhajtozott Morvainé – az igazat megvallva, nem
is szeretném… De nem is tehetjük!… Olyan szegények vagyunk!…
És egyszerre egészen nekiadta magát a sirásnak.
A tanár megvárta, mig kiszepegi magát.
– Hogyne! Hogyne!… – szólalt meg aztán, mintha olyan valakivel
beszélgetett volna, akinek a szavát nem hallani. – Ilyen szép kis fiu!…
– És milyen okos, milyen jó!… – eredt meg Morvainéból a szó. – Olyan jó,
méltóságos uram, mint egy angyal!… Szófogadó, engedelmes… nemcsak az
idegenekkel, a szüleivel szemben is kedves, barátságos… és minden pénzt
a szüleinek ad, amit csak keres!… Más gyermek meg is lopja a szüleit… ez
a kedves egyetlenem meg mindent haza hozott!… Pedig másfél évig
mindennap tiz koronát keresett!… Csak azóta vagyunk megint szegények,
mióta ez a drága angyal megbetegedett!
– Mindennap tiz koronát keresett? Hol? – kérdezte a tanár.
– A Fővárosi Szinháznál, méltóságos uram! Ő játszotta a főszerepet az
„Álomtündér“-ben, egy látványos gyermekdarabban.
– Ez a fiucska volt az Álomtündér? – érdeklődött a Halál barátja.
– Igenis, méltóságos uram. Hiszen bizonyosan tetszett látni a darabot!…
másfél évig adták, majdnem minden este, néha délután is…
– Láttam… és emlékszem a fiucskára… Igazán kedves volt – áradt ki a
tanárból a jóság.
– De már előbb is játszott – folytatta Morvainé. – A „Pan Péter“ is ő
volt a Fővárosi Szinházban. Abban az időben még csak öt koronát kapott
előadásonként, de ezt a darabot is majdnem másfél évig adták… akkor
jöttek divatba a gyermekdarabok… és ez az öt korona éppen elég volt rá,
hogy ne legyek kénytelen mosást vállalni…
– A „Pan Péter“?!… Csakugyan, annak ide s tova három éve – szólt a
tanár, egy kis elgondolkozás után. – De hiszen akkor a fiucska nem
sokkal lehetett több hat esztendősnél?!…
– Annyi volt, amikor a szinházhoz került – felelt Morvainé.
– De hát hogy jutottak arra a gondolatra, hogy már hat esztendős korában
a szinházhoz adják?
– A férjem diszitő munkás… – magyarázta Morvainé – a kis fiu pedig ott
ácsorgott a szinháznál és mert olyan szép volt a lelkem, a nagy fekete
szemével, meg a vállára omló szőke fürtjeivel… mindig szép kerekre
nyirattam a haját… hát feltünt mindenkinek. A szinésznők eljátszadoztak
vele… csókolgatták, szavaltatták, énekeltették… és az egész szinháznak
látnia kellett, hogy milyen kedves, meg milyen ügyes. Ez aztán a fülébe
jutott az igazgatónak is… azt hiszem, egyszer látta, amint a kis fiuval
mókáztak… és mert éppen akkor azt forgatta a fejében, hogy elő kellene
adatnia a hires „Pan Péter“-t…
– Értem. De nem gondoltak rá, hogy egy kicsit korán van: szinészt
faragni a kis fiuból?!…
– Bizony gondoltam én arra, méltóságos uram, még sirtam is e miatt… De a
férjem örült, hogy a gyermek már ilyen kicsi korában is pénzt kereshet…
– Pedig az ilyen kis fiunak olyankor már aludnia kellene, amikor a
szinházi előadás még javában tart. És ez még hagyján. De a
szinészkedéssel járó izgalmak nem gyermeknek valók… másnak sem
használnak, de a gyermeknek meg éppen könnyen megártanak.
– Ó, méltóságos uram, neki csak büszkeség és boldogság volt a játék! Nem
is látszott ő rajta semmi baj, amig ez a betegség el nem fogta… az arca
piros volt, a kis teste meg talán nagyon is fejlett a korához képest.
Aztán meg, méltóságos uram, az olyan szegény embereknek, mint mi, nagy
sor az a sok pénz!… A férjem most is egészen elkeseredett a miatt, hogy
a kis fiu nem játszhatik. A Fővárosi Szinház megint gyermekdarabot ad… a
szerepet már ki is osztották a kis fiunak… csak meg kellett volna
gyógyulnia. És a hány nap, annyi tiz korona veszteség!…
– Hm. Pedig arra ne is gondoljanak. A játékból egyelőre aligha lesz
valami. Elég baj, hogy a kis fiut három év óta majdnem mindennap órákon
át izgatta a szinház. Erre többet gondolni se lehet.
– De… – de… – dadogta Morvainé.
A tanár igy is megértette.
– Tudja, nagyon sok függne attól, ha a gyermeket szanatóriumba lehetne
elhelyezni. Persze, persze; ez maguknak nincs módjukban. No de azért nem
kell kétségbeesni; majd csak megpróbálunk valamit. Utána fogok nézni,
hogy elhelyezhessem valamelyik gyermekkórházban. Ettől nagyon sok függ.
De addig is ügyeljen, hogy a gyermeket ne izgassa semmi. Majd beszélni
fogok a háziorvossal és gondom lesz rá, hogy elhelyezzük.
– Ó, méltóságos uram, tegyen akármit, csak mentse meg!… Bele fog
szakadni a szivem, ha elviszik hazulról, de inkább vigyék el, csak élve
maradjon!
– No, ne sirjon! Előre sohase kell sirni. Sirni mindig ráér az ember –
vigasztalta Morvainét a Halál barátja.
Felkelt a szalmaszékről, elbucsuzott a jó asszonytól és kiment a
szegényes lakásból.
Mikor a lépcsőn leért a második emeletre, az első emeletről egy kis
leány jött vele szembe: egy rövidruhás, tizenegy, legfeljebb tizenkét
esztendős kis leány, aki olyan különösen járt és főképpen olyan
különösen pillantott rá, hogy meglepetésében, akarva, nem akarva, rá
kellett néznie. Megállapitotta, hogy csinos a kölyök, hogy nagyon cifra
kalapja van és hogy ezer ördög táncol a szemében.
– Olyan, mint egy kis szinésznő! – szólt magában a tanár. – Igazán,
nincsenek többé gyermekek!
Nem akart utána nézni, de amint lekanyarodott az első emeleti lépcsőre,
mégis csak arra pislantott és látta, hogy a kis leány felülről visszanéz
rá.
– Nézze meg az ember! – botránkozott a tanár. – Biz’ Isten, aszonyosan
akar viselkedni!… vagy nem is csak asszonyosan!… hanem… Uramfia!… hogy
izeg-mozog!… Ugy huzgálja azt a rongyos kis testét, mintha volna mit
huzgálnia!… No, jó vér lehet!
Egy pillanatig valósággal zavarban volt.
Egy ilyen tacskó!… Egy ilyen piszkos, romlott kis teremtés!… És ő, a
tudomány fejedelme, az abszolute tökéletes ember, közel volt hozzá, hogy
utána nézzen!
De mialatt a kaputól a kocsijáig ment, már másra gondolt.
– Pan Péter… Pan Péter… – ismételgette magában – szép szindarab… nagyon
szép szindarab!