A tanár, még a konyhában, néhány szót váltott Morvainéval. Hugó fülelt,
olyan figyelemmel, amilyen csak kitelt tőle, de egy szót se érthetett
meg a beszélgetésből. A tanár halkan szólt, Morvainé pedig csak egytagu
válaszokat adott, nagyon határozatlan hangon, mintha nem tudta volna,
hogy mit feleljen a tanár ur kérdéseire.
Bementek s a Halál barátja nyájasan köszöntötte a kis fiut:
– Jó napot, kis barátom!
Egyebet aztán, azokon az utasitásokon kivül, amelyeket a vizsgálat tett
szükségessé, nem is igen szólt Hugóhoz. Pedig máskor a még nem halódó
gyermekeket be-bebalzsamozta csodatevő nyájasságával; eljátszadozott
velük, mint Jézus a kisdedekkel.
Most azonnal hozzálátott a vizsgálathoz. Morvainé nem tudta, örüljön-e
neki, vagy rettegjen e miatt, de ugy tünt fel előtte, hogy a nagyon
alapos vizsgálat egy egész örökkévalóságig tartott. Különösen a szivet
hallgatta a tanár kétségbeejtően sokáig. Ezalatt Morvainénak magának is
olyan vadul kezdett kalapálni a szive, hogy már alig állhatta meg szó
nélkül: attól félt, a tanárnak is hallania kell az ő szive dobogását s
ezt a hangot majd össze fogja zavarni a kis fiu szivének a hangjaival…
De nem mert megmukkanni.
A vizsgálat után a Halál barátja leült az ágy mellé egy székre s még egy
darabig elnézte Hugónak az arcát, miközben efféléket kérdezgetett
Morvainétól:
– Mit fizet ezért a lakásért?
Hugó eleinte kiváncsi és csodálkozó pillantással viszonozta ezt a
mennyei békességet sugárzó tekintetet, amelyből szinte csepegett a
jóakarat, de utóbb az az érzése támadt, hogy ez az égi szelidség nincs
minden kutató érdeklődés nélkül s ösztönszerüen elzárkózott a
lélekvizsgálat elől: megint lehunyta a szemét.
De ha az ablakra le is ereszkedett a zsalu, azért a tanár tekintete egy
darabig még ott maradt a lélek házikóján.
E közben Morvainé le nem vette a szemét a Halál barátjáról. Nem látszott
azon az arcon se jó, se rossz, csak a végtelen szelidség. A szfinx arca
nem mozdulatlanabb, mint a tanáré volt.
A szfinx egy pár pillanat óta hallgatott. Morvainét nagyon megriasztotta
ez a némaság, de nem merte zavarni gondolataiban a méltóságos urat.
Egyszerre valami félelmetes, nagy csend támadt: az egész házban minden
nesz elhallgatott.
– Angyal repült a szobán keresztül, – gondolta rémülten Morvainé.
Mintha a félelmetes nagy csendben hallotta volna is az angyal szárnyának
a rebbenését. Annyira zakatolt a szive, hogy bele kellett kiabálnia ebbe
a némaságba; nem állhatta meg tovább szó nélkül.
Mit mondhatott volna egyebet? Elkezdte apróra elbeszélni a betegség
egész történetét. A tanár, mintha nem is hallgatott volna oda, csak
bólongatott.
Hirtelen felállott s mozdulatán látszott, hogy menni készül. Morvainé,
akinek a mondat közepén elakadt a szava, nem mert kérdezősködni.
– Jó napot, kis barátom! – bucsuzott a tanár s a hangja olyan édesen
csengett, mintha azt énekelte volna: „In paradisum deducant te angeli…“
Hugó felpillantott és illedelmesen köszönt:
– Kezét csókolom.