Hugó, szemét lehunyva, mozdulatlanul feküdt ágyában. Anyja, aki a
konyhában mosott, azt hitte, hogy alszik. Nyitva hagyta a szobába nyiló
ajtót, hogy mindjárt meghallja, ha a beteg szól. Semmi neszt se hallott
s ha néha bekandikált a szobába, a lecsukott szem megcsalta. Már
örvendezni kezdett, hogy ez a szendergés bizonyosan a gyógyulást
jelenti.
De Hugó nem aludt, csak gondolkozott és álmodozott. Előbb azon
gondolkozott: mi történnék most és hogyan, ha véletlenül nem betegszik
meg?!… Aztán arról álmodozott: mi lesz, ha majd meggyógyul?!… Végül
tarka-barka képeket látott, amelyek hirtelen tüntek el, mintha függöny
ereszkedett volna le eléjük; szavakat és mondatokat hallott, szavakat,
amelyeknek nem volt értelme, mondatokat, amelyek közt nem volt
összefüggés… Csakhogy ugy abban, amit gondolt, mint abban, amiről
álmodozott és a gyorsan tova illanó tarka-barka képekben is – mindenütt
ott volt, ott mosolygott vagy ott ugrált Szerafin; azok az értehetetlen
szavak is a Szerafin szavai voltak.
Felpillantott és kiszólt az anyjához:
– Hány óra?
– Mindjárt félnégy – felelt az anyja s hamarosan megtörülközve, bement a
beteghez.
Milyen későn jön ma Szerafin! – sóhajtott a kis fiu.
– Pedig éppen ma én is nehezen várom – szólt Morvainé. – Egy kosár
kivasalt ruhát kellene haza vinni… de nem hagyhatlak magadban… az apád
meg estig nem jöhet haza. Bizony jó volna, ha már jönne az a kis leány!
Hugónak a szemében valami különös fény csillant fel.
– Sokáig fogsz oda maradni? kérdezte.
Morvainé a láz jelének hitte azt a szokatlan valamit, ami a szép, nagy,
már hetek óta zavaros fekete szempárban kigyulladt. Esze ágában sem
volt, hogy kis fiából talán nem az aggodalom szól.
– Nem, nem – felelte. – Nagyon fogok sietni, hogy minél hamarább
visszajöhessek. Igaz, hogy messze kell menni… Budára… de, ahol lehet,
villamoson megyek. Különben megkérem Szerafinkát, hogy mindenesetre
várjon meg. Máskor is itt szokott maradni hatig, félhétig is. Miért ne
tenné meg, ha megkérem?… És amig ő melletted marad, nem fogsz félni
semmitől, ugy-e?!… Észre se veszitek, olyan hamar elmulik az idő; ugy el
tudtok mulatni együtt!… Ugy-e, nem fogsz félni semmitől?
– Nem, ma jobban vagyok, – felelt meg Hugó arra, ami az anyját
aggasztotta.
– Nem akarsz valamit? Nem tudnál meginni egy pohár tejet?
– Csak az órát akartam tudni, – szólt Hugó és hogy véget vessen a
beszélgetésnek, lehunyta a szemét.
De ahogy az anyja kiment, megint felpillantott. Majd csöndesen, hogy a
mozdulata ne okozzon neszt, a jobboldalára fordult s felkönyökölt a
párnájára. Aztán, tekintetét a lefüggönyözött ablak felé meresztve,
hallgatózni kezdett; nemcsak a fülével, hanem a szemével és a szájával
is. Az ablak a folyosóra nyilt s a folyosóról minden lépés zaja
behallatszott. A negyedik emeleten sokan jártak-keltek; mialatt Hugó
egész lelkével figyelt, minden percben uj léptek hangzottak el… de
Szerafin csak nem jött; az ő cipőinek a kopogását azonnal megismerte
volna.
Csöngettek.
– No végre! – szólalt meg a konyhából Morvainé.
Nem Szerafin jött, hanem a tanár ur. Morvainé, mikor kinyitotta az ajtót
s megpillantotta az előkelő urat, majd elájult hirtelen izgalmában.
Mózes a csipkebokorban nem ijedhetett meg jobban, mikor maga az Uristen
jelent meg előtte.
Könnyü volt kitalálnia, hogy a ragyogó megjelenésü óriás csak a
professzor lehet. A háziorvos annak idején megmondta, hogy ez a
látogatás szükséges és már legközelebb okvetetlenül meg fog történni. De
napok multak el, anélkül, hogy a professzor jelentkezett volna s
Morvainé már bizakodni kezdett, hogy talán nem is fog eljönni. Hiszen
csak a legjobbat jelentheti, ha a látogatás végképpen elmarad: azt, hogy
már nem szükséges.
Egy pillanatig ugy rémlett neki, mintha maga a Halál lépne be a lakásba.
De az a jóságos tekintet, mely már annyi haldoklót barátkoztatott meg az
elmulás gondolatával, lassanként megnyugtatta.
A „Halál barátjá“-nak – igy nevezték el a tanárt arról a gyászról, amely
csaknem mindenhová elkisérte, mert hiszen a legtöbbször odahivták, ahol
már kétségbe kellett esni, – a nyájas nézésében, meg a kedves, zengő,
meleg hangjában volt valami mélyen megnyugtató, vagy inkább fölemelő,
földfelettien vigasztaló, valami az égi békéből. Édes csengésü,
barátságos, lágy bariton hangjában volt valami varázs, amely percekre el
tudta csititani, zsongitani a beteg fájdalmait; puha, szép keze mintha
csak arra való lett volna, hogy örökre kisimitsa a vonaglástól eltorzult
arcot; simára beretvált, szelid arcának szinte magasztos szépsége,
„sursum corda“-t mondó, biztató, jóságos pillantása és szemüvegének
bűvös ragyogása már nem is csak bátoritó és megnyugtató volt, –
kibékitett mindennel.